Született feministák? Semmiképp!

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Született feministák? Semmiképp!

május 05, 2010 - 20:30
Meglepődtem, amikor több ismerős közölte velem, hogy azt hitte, a Született feleségek egy feminista sorozat. Pedig valójában kiválóan példázza, hogy egy TV-műsor (vagy film, könyv, internetes oldal, rendezvény, médiában felkapott téma, stb.) attól, hogy nőket állít a középpontba, nőkről, nőknek szól, illetve, – bár ez erre a konkrét esetre nem igaz – nő írja/nők írják, még nem biztos, hogy kifejezetten női érdekeket szolgál. Azaz, a nőközpontúság nem feltétlenül egyelő a feminista értékek felmutatásával. 

Ellentétben a True Blood-dal vagy a Pushing Daisies-zel, rajongója nem vagyok a sorozatnak, szórakozásképpen mégis megnézem, ha tehetem – azonban biztos nem a feminista mondanivalója miatt, az ugyanis, mint mondtam, nincs neki. Sokszor inkább – még ha nem is annyira, mint egy tipikus női sorozat, brazil szappanopera – éppen, hogy szembehelyezkedik a feminizmus elveivel, és előmozdítja a nőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat.

Betty Friedan a Feminine Mystique c. könyvében több száz nő meginterjúvolását követően már az ötvenes években megírta, hogy az ideális amerikai kertvárosi idill, a nyilvános szférában érvényesülő, kenyérkereső férj mellett a privát szférába zárt housewife (bocsánat, most már politikailag korrekt szóval: homemaker – magyarul kb. háztartásbeli, vagy főállású anya) kényszerű szerepe nem hogy nem teszi boldoggá a nők többségét, hanem nagy részüknél kifejezetten depressziót eredményez.

Friedan – a feminizmus ellen ágálló férfiakkal ellentétben! – nem kívülállóként, hasára ütve, saját érdekeit féltve (!) nyilatkozott más emberek boldogsági szintjéről, hanem beszélgetéseket folytatott, megkérdezte az érintetteket, akik a „megnevezhetetlen problémáról” (problem with no name) számoltak be neki. Ez egy rövid, halk kérdésben foglalható össze: „ennyi lenne az élet?”

A szereplők majdnem mindegyike mégis ennek az eszménynek próbál megfelelni, tartósan vagy ideiglenesen. Ott van pl. a sikeres munkáját a főállású anyaságért feladó Lynette, aki önző, szánalmas, önmagát felnőtt korára sem találó férje, Tom önmegvalósítási szeszélyeihez viszont mindig kötelességtudóan alkalmazkodik. Barátnője, Bree előbb családja idegeire megy a „tökéletességével” – feltűnő, hogy a sorozat őt teszi hibássá, amiért nem tud „lazább” lenni, és nem az ideált! –, majd e konzervatív női eszményt paradox módon úgy sikerül maga mögött hagynia, és a saját lábára állnia, hogy sikeres szakácskönyveiben azt élteti. Gabrielle sem jobb – a korábbi modell számára a siker az, hogy gazdag üzletemberhez ment férjhez, aki eltartja. Inkább viselkedik a jóságos, ám szigorú „apucitól” függő és egyben tőle ajándékokat, szép cipőket, bejárónőt stb. (időnként hiába) váró szipogó kislányként (mint a legutóbbi rész egy komikusnak szánt, valójában elég szánalmas jelenetében!), mint hogy elmenjen ő is valami olyan munkát végezni, amiben nagyobb örömét lelné, mint a súrolásban. A legönállóbb, legszimpatikusabb karakter – minden Mike-komplexusa ellenére – még mindig Susan, de könyv-illusztrátori illetve tanári munkáiról nem hallottunk azóta, hogy újra férjhez ment. Végül itt van a halott narrátor, Mary Alice – aki a többiek által is hajszolt ideál érdekében ölni is képes volt, sőt, gyermekét jogosan visszaigénylő áldozatát fel is darabolta.

A mindemellett poénokban, rejtélyekben, morbid fordulatokban gazdag sorozat eleinte azzal reklámozta magát, hogy hús-vér karakterekkel a valóságról fog beszélni. OK, azt meg is mutatja, hogy a mosóporreklámok szirupos idillje, a hagyományos nemi szerepeken alapuló családmodell minden érintettnek inkább teher, illetve sokszor csak képmutatás. Túl mégsem mutat e berendezkedés keretein!

A lázadás, kitörés helye ugyanis hol definiálódik? Gyakorlatilag a fennálló rendszeren belül, szánalmas kis „elvezető csatornák” formájában, mint beszólások, női trükközések, fifikák, praktikák (amiktől nekem, mint az asszertivitást, egyenes beszédet pártoló feministának, borsódzik a hátam… Bár ez nyilván utángondolás, amikor a sorozatot nézem, természetesen én is nevetek ezeken a poénokon) Jól odatett pikírt megjegyzésekből nincs hiány e nők részéről, sokszor éppen ezért szórakoztató a sorozat. Irónia is van bőven: pl. az újra terhes Lynette (szintén egy mostanában leadott részben) jól megmondja a várakozó első terhes kismamának, hogy az anyaság nem olyan rózsaszín, és minden generáció hazudik e téren a következőnek – hú, de keményen megmondta, lehetne gondolni elsőre. Valójában azonban nem karakán, nem őszinte, nem hiteles – hanem szánalmas. Mert ettől mi változik? Ugyanúgy benne marad a szidott rendszerben, házasságában ugyanúgy ő marad az alárendelt. Olyan, mint a kizsákmányolt beosztottak, akik szidják a főnököt egymás közt, amúgy meg hajbókolnak előtte.

Tovább folytatva a (tragi)komikus elemek sorát, Alice mit csinált félrelépő férjével? Behúzott neki. A pofánvert (tökönrúgott,stb.) pasi elég sokszor válik a sorozatban (illetve nem csak itt) a komikum forrásává, de én ezt sem tekintem egy feminista húzásnak, és nem csak azért, mert minden formában ellenzem az erőszakot. Nem is azért, mert a nők gyengeségét sugallja, ha a vicc forrásává teszünk egy pofont, amit egy nő ad egy férfinak.  Hanem mert: melyik a könnyebb? Megütni a velünk kitoló férfit (tökön rúgni, megcsalni, beszólni neki, stb.), de aztán minden úgy marad, vagy nőként érdemben kiállni az érdekeink mellett? És melyik a hitelesebb?

Szintén a komikum forrása a rivalizáló nők sztereotípiája, amire a sorozat bőven támaszkodik – sőt, hogy még rosszabb legyen, általában egy férfi miatt kapnak hajba.

Érdekes módon a sorozat, ha ennyire ragaszkodik is a klisészerű női figurákhoz, progresszívebb fényben tünteti fel az idős, illetve a meleg, leszbikus karaktereket. Mert a jópofa Mrs. McClusky már megengedheti magának, hogy karakán személyiség legyen? Mégis szerelmi viszonyt létesít ő is. A melegek ábrázolása pedig megítélésem szerint sikeresebben elszakad a sztereotípiáktól, mint pl. a Szex és New Yorkban – nem csak a különc, bohém, csapongó, egy heteroszexuális nő bizalmasául szegődő fura figurát látjuk, hanem olyan embereket, mint bárki más, pl. orvost.     

Összességében minden benne rejlő irónia ellenére én úgy látom, az alapvető konzervatív értékek maradnak, a sorozat csak a felszínen lavírozik. Görbe tükörnek végülis megteszi. De leginkább csak kikapcsolódásnak.

 

 

 

Női karakterek és science-fiction 1.

január 04, 2010 - 20:17
Misato Katsuragi

Ha az ember találkozik egy jó történettel, általában szeret azonosulni a főhőssel vagy egy-egy karakterével. A legtöbb science-fiction könyvvel, filmmel az a problémám, hogy a férfi olvasóknak-nézőknek kedveznek: a nőnemű szereplők vagy érdektelenek, a háttérben húzódnak meg, vagy pedig a megszokott, sztereotip képet közvetítik, és hát az ember lánya, ha helyén van az értékrendje, nem igazán képes azonosulni egy hős megmentőre váró, sipítozó hisztérikával, aki a legjobb esetben is csupán csinos kiegészítő a hős férfi mellett.

Szabad-e a nőknek trágár vicceken nevetni?

január 16, 2010 - 15:49

 Nem szabad - legalábbis erre a következtetésre jutott Trey Parker és Matt Stone, a South Park alkotói,
a 13. évad 4. részében.
A "Punifingék" című epizódot 2009. decemberében mutatták be Magyarországon (a Comedy Central csatornán megy), és még nem lett áldozata az állandó ismétlésnek, így talán még jópáran nem látták, illetve szórakozási lehetőséget adok azoknak, akik esetleg nem találtak semmi érdekeset hétvégén a tévében.

Azt hiszem, ez a rész jól illusztrálja, hogy mi is az, amin itt a kommentekben gyakran kiakadunk.

Ajánlott nőközpontú/feminista filmek listája

szeptember 09, 2010 - 11:49
Köszönjük a szerzőnek, hogy engedélyezte a lista átvételét!

Első megjelenés: Réka M. Cristian. “Gender and Cinema: All Sides of the Camera” in Réka M. Cristian & Zoltán Dragon. Encounters of the Filmic Kind: Guidebook to Film Theories. Szeged: JatePress Szegedi Egyetemi Kiadó, 2008, 83-104. (Ez a lista a 103. oldalon található.)

A dőlt betűs részek a szerkesztő kiegészítései.

 

Nőközpontú/feminista filmek

 

Where Are My Children (1916, dir. Lois Weber)

Mantrap (1926, dir. Victor Fleming)

A Homofóbiaellenes Világnap alkalmából: The Kids Are All Right (2010) – film egy leszbikus család életéről

május 17, 2011 - 10:08
A filmekben, sorozatokban egyre gyakrabban fordulnak elő meleg, illetve leszbikus szereplők. Ezek az ábrázolások ugyan új sztereotípiákat termelnek ki (nem minden meleg férfi excentrikus, magas hangtónusú humorzsák, aki szereti a rózsaszínt és szívesen vásárolgat hetero barátnőjével :) és nem minden leszbikus nő rövid hajú, férfias öltözetű, és visel sötét keretes szemüveget :) ), ugyanakkor megítélésem szerint jótékony hatásúak is lehetnek, rögtön mert egyáltalán láthatóvá teszik a homoszexuális embereket, és a társadalom hasznos tagjaként (gyakran pl.

A lány és a farkas, avagy nem félünk az Alkonyattól

június 02, 2011 - 10:05

Az amerikai kritika – érdemtelenül – nagyon csúnyán lehúzta Catherine Hardwicke filmjét, és a magyar vélemények is – szerintem eltúlzottan – fanyalgók. "Piroskás Twilightnak" nevezik az alkotást – véleményem szerint ez egyértelműen előítélet (az azonos rendező miatt). Nekem az Alkonyat helyett inkább Shyamalan A falu c. művével (amit nagyon kedvelek) támadtak asszociációim. Adott egy (noha mérsékelten, de) lázadó, kívülálló, bátor hősnő, Valerie.

A hülyeség kora - filmkritika kicsit másképp

november 30, 2009 - 06:25
A hülyeség kora

Láttam egy filmet, mi több: jópárszor  megnéztem. Nem saját elhatározásomból, hanem félig-meddig muszájból: ifjúsági vetítéseken voltam kísérő. Elsőre döbbenetes volt, másodjára lebilincselő, harmadjára érdekes, negyedjére olyan részletekre is fel tudtam figyelni, melyek fölött addig elsiklottam. Talán most értettem meg a gyermekeimet igazán, akik fejcsóválásom ellenére hatodszor is képesek megnézni ugyanazt a filmet. Ezt én időrablónak tartottam eleddig. Nos, nem volt teljesen igazam.