A lázadó: menekülésem Szaúd-Arábiából a szabadságba

Memoár bátorságról és áldozathozatalról, egy fiatal nő tollából, aki elmenekült bántalmazó családjától és Szaúd-Arábia elnyomó közegéből – és akinek menekülését lélegzet-visszafojtva figyelte az egész világ.

2019 elején, több mint egy éven át tartó gondos tervezés után Rahaf Mohammed végre elmenekült Szaúd-Arábiából, bántalmazó családjától – de csak Bangkokig jutott, ahol elvették az útlevelét. Ha kényszerűségből hazatér, biztos volt benne, hogy meggyilkolják, ahogy ez a többi lázadó nővel is történni szokott Rahaf hazájában. Üldözői a szállodai szoba ajtaján dörömböltek, amikor regisztrált a Twitterre. A tizenéves lány a világtól kért segítséget, és a világ válaszolt: egy nap alatt negyvenötezer követője lett, és a követői elintézték, hogy Nyugaton kapjon menedékjogot. Rahaf Mohammed most elmondja történetét, amelyből kiderül, hogyan nevelkednek a fiatal nők ebben a zárt királyságban, miközben férfi gondviselőjük markában tartja őket. Raháf hihetetlen jómódban élt, de alá kellett vetnie magát a férfi családtagok – köztük a nagy hatalmú politikus édesapa – akaratának. Gyermekkorában mindennapos volt a bántalmazás, félrevezetés, elnyomás.

A lázadó bemutatja kezdeti tapogatózását a szaúdi menekültek online hálózatában, akik titkos kódokkal kommunikálnak, és egymást segítik abban, hogyan jussanak ki hazájukból, majd rátér arra, hogy Rahafnak hogyan sikerült egymagában Kanadába menekülnie. A kezünkben tartott kötet egy nő harcának krónikája, aki nem nyugodott, amíg ki nem vívta vágyott szabadságát. „Csupán egy autóút választott el a szabadságtól. Több mint egy éve vártam a megfelelő pillanatot, hogy megszökhessem. Tizennyolc éves voltam, és rettegtem, hogy hiba csúszik a gondosan kidolgozott tervembe. De nem bírtam tovább az állandó félelmet, a kegyetlen szabályokat és az ősi szokásokat, amelyek Szaúd-Arábiában megnyomorítják, sőt néha ki is oltják a hozzám hasonló lányok életét. Repesett a szívem, amikor elképzeltem, hogy máshol élek. A telefonom nálam volt, az útlevelemet viszont a legidősebb bátyám őrizte. Minden azon múlt, meg tudom-e szerezni és addig rejtegetni, amíg el nem érkezik a menekülés ideje. Nyugalmat erőltettem magamra, játszottam az engedelmes lányt, aki összepakol az utazásra, pedig hullámokban tört rám a szorongás, miközben a hálószobámból figyeltem a családtagjaim készülődését, aztán pedig összegyűltünk ebédelni, mielőtt útnak indulunk Kuvaitba. Családi üdülés keretében egyhetes rokonlátogatásra készültünk Kuvaitvárosba, amely tíz órányi autóútra esett Háiltól, ahol laktunk. Itt volt a lehetőség, hogy végrehajtsam a tervemet.”