A most 64 éves Judith Butler* harminc évvel ezelőtt kiadott könyve forradalmasította a genderről való közgondolkodást. A Gender Trouble (magyarul: Problémás nem), amely talán a legismertebb műve, felvázolta a gender performativitás-elméletét. Feltette a kérdést, hogyan is definiáljuk „a nő” kategóriát és ennek következményeképp, hogy lényegében kikért is zajlik a feminista küzdelem. A könyv napjainkban szinte minden gender studies kurzus olvasmánylistáján szerepel, és alapvető állításai már rég átkerültek a tudomány világából a populáris kultúrába.

A Problémás nem megjelenése óta eltelt három évtized alatt a világ a felismerhetetlenségig megváltozott. 2014-ben a TIME magazin kijelentette, hogy a transznemű láthatóság terén fordulóponthoz érkeztünk. Butler is maga mögött hagyta a témát, és a szélesebb értelemben vett kultúráról és politikáról ír. De a biológiai esszencializmussal kapcsolatos nézeteltérések máig változatlanul fennmaradtak. Ennek ékes bizonyítéka a feminista mozgalmon belül képződő feszültség a transzjogok kapcsán.

Hogyan látja manapság mindezt Butler, aki 1998 óta a Kaliforniai Berkeley Egyetem Retorika és Összehasonlító Irodalomtudomány Tanszékének professzora? Lát-e kiutat ebből a patthelyzetből? Az alábbiakban levélváltásunk szerkesztett változata olvasható. 

Alona Ferber: A Problémás nemben azt írja, hogy „a kortárs feminista viták a gender jelentése körül időről időre baljós előérzetet keltenek, mintha a gender meghatározhatatlansága végül a feminizmus bukásában csúcsosodna ki”. Mennyiben lehetnek segítségünkre az ön által 30 évvel ezelőtt ebben a könyvben kifejtett gondolatok annak megértésben, hogy a transzjogok körüli viták miként kerültek be a főárambeli kultúrába és politikába?

Judith Butler: Legelőször is kérdem, hogy a transzkirekesztő feministák ( trans-exclusionary feminists) valóban azonosak-e a feministák többségével? Ha kettő közé valóban egyenlőségjelet kellene tenni, akkor a transzfóbiát ellenző feminizmus lenne a kisebbségi pozíció. Véleményem szerint azonban ez tévedés.

Úgy vélem, hogy a legtöbb feminista támogatja a transzjogokat és ellenzi a transzfóbia minden formáját. 

Megítélésem szerint valójában egy szélsőséges kisebbségi csoport próbál a feminista többség nevében felszólalni, a mi felelősségünk pedig az, hogy ezt megakadályozzuk.

AF: A mainstream nyilvános vitára egy példa, ami az Egyesült Királyságban folyik a (jogi) nem önbevalláson alapuló bejegyzése miatt.

(Megj.: Ami végül meghiúsult, jelenleg továbbra is feltételekhez kötve van lehetőség jogi nemváltásra az Egyesült Királyságban. Magyarországon a #33-as paragrafus idén májusi bevezetése óta egyáltalán nincs lehetőség arra, hogy a transznemű emberek hivatalosan bejegyeztessék a pszichésen megélt és általában a külsejükben is tükröződő nemüket, ez pedig jelentősen ellehetetleníti a mindennapi életüket, folyamatos magyarázkodásra és transznemű mivoltuk felfedésére kényszerítve őket, sértve a magánélethez való jogukat is - a szerk.)  

A júniusban publikált nyílt levelében J.K. Rowling az aggodalmát hangsúlyozta, hogy (jogi) nem önbevalláson alapuló bejegyzése „szélesre tárhatja az illemhelyek és öltözők ajtajait minden férfi előtt, aki azt hiszi vagy úgy érzi, hogy ő nő”, ezáltal az erőszak veszélyének teszi ki a nőket.

JB: Ha jobban megnézzük a vitát, amit ön „mainstreamnek” mutat be, azt látjuk, hogy inkább köze van téves elképzelésekhez, mintsem a valóságban felmerülő problémákhoz. Azok a feministák, akik transzkirekesztő nézeteket vallanak, úgy vélik, hogy a pénisz megléte meghatározza a személyiséget (és önmagában determinál az erőszakos viselkedésre - a szerk.). E nézet szerint bárki, aki pénisszel rendelkezik, gondolhat egyet és nőként azonosíthatja magát azzal a céllal, hogy a női öltözőkbe bejuthasson és megtámadja az ott tartózkodó nőket. Ez azt feltételezi, hogy a pénisz megléte önmagában fenyegető, illetve azt is, hogy mindenki, aki pénisszel rendelkezik, de nőként azonosítja magát, a megtévesztés és a másoknak ártás szándékával tesz így. Ez egy erőteljes félelmekből merítkező igen élénk fantázia, ami viszont nem írja le a transzneműség valóságát. (Ahelyett, hogy ők bántalmaznának másokat), a transz nőket éri rendszeresen inzultus a férfi illemhelyeken. Az, ahogyan a transz emberek azonosítják magukat, megélt valóságukat fejezi ki, amit nem lehet semmissé tenni tiltásokkal és a rájuk kivetített téveszmékkel. Már önmagában az, hogy ilyen alaptalan elképzelések nyilvános vita tárgyát képezhetik, okot ad az aggodalomra.

AF: A „TERF” vagy transzkirekesztő radikális feminista (trans-exclusionary radical feminist) kifejezést azonban többen megbélyegző kifejezésnek tartják - mit gondol erről? 

JB: Nem látom úgy, hogy a „TERF” szitokszó lenne. Vajon hogy máshogy is lehetne nevezni egy olyan, magát feministának valló embert, aki ki akarja rekeszteni a transz nőket a női terekből? Ha a kirekesztést pártolják, miért ne lehetne kirekesztőnek hívni őket? Ha úgy tekintenek magukra, mint akik a radikális feminizmus azon ágához tartoznak, amely tagadja, hogy a nemi identitás egyes esetekben eltérhet a biológiai nemtől, miért ne hívnánk őket transzkirekesztő radikális feministáknak? 

(Megj.: olyan neves radikális feministák, mint Andrea Dworkin vagy Catherine MacKinnon, nem tartják a feminizmus célkitűzéseire nézve fenyegetőnek a transz emberek jogait - a szerk.)

Csak azt sajnálom, hogy a radikális feminizmus korábban egy, a radikális szexuális szabadságért küzdő mozgalmat takart, amely aztán fokozatosan átalakult a transznemű és gendernonkonform embereket patologizáló kampánnyá.

Megítélésem szerint meg kell erősítenünk az elkötelezettségünket a nemek társadalmi egyenlősége, egyúttal a nemi önkifejezés szabadsága felé, és tudomásul kell vennünk a komplex nemi identitások mentén élő emberek valóságát. 

AF: A progresszív körökben az tűnik alapvetésnek, hogy akik ebben a vitában J.K. Rowling pártját fogják, a történelem rossz oldalára kerültek. Jogos ez így, vagy ön szerint van helye ellenvetésnek?

JB: Csak hogy tisztázzuk: a vita nem a feministák és a transznemű aktivisták között zajlik. Vannak transztámogató feministák és sok transznemű ember maga is elkötelezett feminista. Ennek tükrében meglehetősen problémás, hogy egyesek ezt megpróbálják a feministák és a transz emberek közötti vitának beállítani. Nem az. Azért is harcolni kell az efféle keretezés ellen, mert a transzaktivizmus kapcsolatban áll a queeraktivizmussal és a napjainkban is élő feminista örökséggel is.

A feminizmus mindig is elkötelezett volt azon eszme mellett, miszerint a férfi és női nem társadalmi jelentése nem örökérvényű. Történeti kutatások zajlanak arról, hogy mit jelentett nőnek lenni egy adott helyen és időben, ezáltal nyomon követhetjük, hogy ezek a kategóriák miként változtak az idők során.

A gender történelmi kategória. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk, hogy ezután még milyen jelentősége lesz, és nyitottnak kell lennünk a társadalmi jelentésével kapcsolatos új értelmezésekre.

A feminizmusra nézve katasztrofális lenne, ha visszatérnénk a nem szigorúan biológiai értelmezéséhez, vagy a társadalmi eredetű viselkedésformákat egyetlen testrészre vezetnénk vissza,

hogy rémes fantáziákat vetítsünk a transz nőkre. Az ő nagyon is valóságos és stabil nemi identitásukat társadalmi szinten is el kellene fogadni, és jogaikat az emberi méltóságot érintő, viszonylag egyszerű ügyként kellene kezelni. A radikális feminizmus transzkirekesztő ága támadás a transz emberek méltóságával szemben.

AF: A Problémás nemben felteszi a kérdést, hogy vajon azzal, hogy a feministák a nő egy meghatározott reprezentációjára törekednek, nem vesznek-e részt annak az elnyomásnak és heteronormativitásnak a dinamikájában, amit megváltoztatni igyekeznek. A feminizmuson belüli jelenlegi éles viták fényében ugyanúgy érvényes ez még?

JB: Emlékszem még erre az érvelésre, a Problémás nemben (ami most már több, mint 30 éve íródott) egész más volt a célja. Először is, hogy nem kell ahhoz nőnek lenni, hogy valaki feminista legyen, és nem szabad kevernünk ezt a két kategóriát.

A férfiak, akik feministák, a transz és nem bináris emberek, akik feministák, mind a mozgalom részei, amennyiben kitartanak a szabadság és egyenlőség azon alapvetései mellett, amelyek bármely feminista politikai törekvésnek a részei.

Amikor egyes törvények és társadalmi rendelkezések nőkre vonatkoznak, akkor hallgatólagosan döntenek arról is, hogy ki számít nőnek és nagyon gyakran előfeltételeket támasztanak arról, hogy mi is egy nő. Ezt látjuk például a reprodukciós jogok területén. Ezért akkor az én kérdésem ezzel az volt: szükségünk van-e a feminista célok eléréséhez egy véglegesített elképzelésre arról, hogy mi a nő (vagy bármely más nemi kategória)?

Azért fogalmaztam így a kérdést, hogy hangsúlyozzam: 

a feministák elkötelezettek a nem történelmileg változó jelentései és a nemi önkifejezés szabadsága mellett.

A nemi önkifejezés szabadsága alatt nem azt értem, hogy az emberek szabadon választhatnák meg a nemüket.

Sokkal inkább azt, hogy politikai küzdelmet kell folytatnunk annak érdekében, hogy szabadon élhessünk a nemünkben, anélkül, hogy diszkriminációtól kellene tartanunk.

Vannak olyanok, akiket születésükkor „nőnek” anyakönyveztek, de sosem érzeték magukat otthonosan ebben a kategóriában. Ezek az emberek (magamat is beleértve) valami fontosat mondanak nekünk arról, hogy a tradicionális nemi szerepek mennyire gúzsba kötik azokat, akik ezeken kívül esnek.

A feministák jól tudják, hogy korábban az ambíciózus nőket „szörnyetegnek” nevezték, a nem heteroszexuális nőket pedig betegnek nyilvánították. Harcolunk ezen téves narratívák ellen, mert hamisak, és mert sokkal inkább szólnak azok nőgyűlöletéről, akik ilyen megalázó karikatúrákat agyalnak ki, mintsem a hús-vér nők társadalmi sokféleségéről. A nőknek nem kellene olyan fóbiás karikatúráknak bedőlniük, mint amilyenekkel egykor őket degradálták. És “nő” alatt mindenkit értek, aki így azonosítja magát.

AF: Mennyire mérgező a témában zajló kultúrharc az online térben?

JB: Azt hiszem, jelenleg egy anti-intellektuális korszakban élünk és ez a teljes politikai spektrumon jól láthatóan átível. A közösségi oldalak sebessége olyan káros megnyilvánulásokhoz vezet, amelyek lehetetlenné teszik az átgondolt vitát. Véleményem szerint az olyan közegeket kellene előnyben részesítenünk, amelyek megfontoltabb reagálásra adnak lehetőséget.

AF: Az erőszakkal fenyegetés úgy tűnik, hogy az extremitásig fokozza korunk „anti-intellektuális" jellegét. Mi a véleménye a J.K. Rowlingal szemben használt erőszakos nyelvezetről?

JB: Elítélem az online erőszak minden formáját. Ám meg kell valljam, meghökkent a tény, hogy ön, miközben nehezményezi a J.K. Rowlinggal szembeni erőszakos nyelvezetet, figyelmen kívül hagyja a transz emberekkel és szövetségeseikkel szembeni erőszakot, ami pedig mind online, mind személyesen igen gyakori. Nem értek egyet J.K. Rowling transz emberekről vallott nézeteivel, de nem gondolom, hogy ezek miatt online bántalmazást és fenyegetést kellene elszenvednie. Ugyanakkor lépjünk fel a transz emberek ellen irányuló verbális vagy egyéb formájú agresszióval szemben is, amely például Brazíliában, Lengyelországban, Romániában vagy akár itt, az Egyesült Államokban éri őket az utcán vagy a munkahelyen. 

Szóval ha a fenyegetés és bántalmazás témakörével foglalkozunk - és nagyon fontos, hogy így tegyünk! -, átfogó képpel kell rendelkeznünk arról, hogy ez hol, kikkel szemben történik, kik azok, akiket leginkább érint, és azok, akiknek fel kellene szólalnia ellene, szemet hunynak-e fölötte. Az ugyanis elfogadhatatlan, ha az online agresszió csak egyes személyekkel szemben kifogásolható, másokkal szemben pedig helyénvaló.

AF: Ön nem volt a „cancel culture” (kizárási kultúra) ellen fellépő nyílt levél aláírói között, ami a nyáron jelent meg a Harper’s-ben. Tud-e ugyanakkor kapcsolódni egyik-másik érvéhez?

JB: Vegyes érzéseim vannak azzal a levéllel kapcsolatban.

Egyrészt íróként és oktatóként hiszek a lassú folyású, átgondolt vitákban. Hajlandó vagyok tanulni abból, ha szembesítenek a tévedéseimmel, és kész vagyok elismerni, hogy elkövettem néhány jelentős hibát a közéleti tevékenységemben. Ha valaki azt szorgalmazná, hogy e korábbi hibák miatt innentől fogva az emberek ne olvassák az írásaimat és ne hallgassák az előadásaimat, tiltakoznék. Hiszen nem gondolom, hogy egy személy életművét kizárólag az általa elkövetett hibák jellemeznék. Az életünk során hibázunk, néha igen súlyosan. Ha szerencsések vagyunk, megváltozhatunk, mert pont a hibáinkból eredő interakciók teszik lehetővé, hogy másképp tekintsünk a dolgokra.

Másrészt az aláírók egy része a Black Lives Matter mozgalmat támadta ezzel, mintha a rasszizmussal szembeni hangos és nyilvános ellenállás valami civilizálatlan viselkedés lenne. Mások Palesztina elismerésével helyezkedtek így szembe. Mások (állítólag) szexuális zaklatók közülük. Megint mások pedig nem akarják, hogy számonkérjék rajtuk a rasszizmusukat.

A demokrácia a számonkérésen alapul, és ez nem mindig kellemes stílusban érkezik. Ezért én nem vagyok híve az elnyomott rétegek felől érkező, igazságot követelő erőteljes politikai megnyilvánulások tompításának. Ha valakit évtizedeken át meg sem voltak hajlandóak hallani, ennek következtében hangosak lesznek a követelései.

AF: Ebben az évben jelentette meg Az erőszakmentesség ereje című művét. A könyvében tárgyalt „radikális egyenlőségnek” van-e jelentősége a feminista mozgalomban?

JB: Arra jutottam a legutóbbi könyvemben, hogy újra kellene gondolnunk az egyenlőséget az egymástól való kölcsönös függés fényében. Azt szoktuk mondani, hogy minden embert egyenlő módon kell kezelni, és ennek az egyenlőségnek a meglétét vagy hiányát egyedi esetek összehasonlításával próbáljuk mérni. De mi van akkor, ha az egyén – és az individualizmus – a probléma része? Nagy jelentősége van, hogy megértsük: egy olyan világban élünk, ahol alapvetően függünk másoktól, intézményektől, magától a Földtől. Látnunk kell, hogy maga az élet függ a különböző életformákat fenntartó rendszertől.

Ha senki sem tud kibújni az egymásra utaltságból, az új értelmet ad az egyenjogúságnak. Ha egyenlő módon függünk ettől, – mind társadalmilag és ökológiailag is – megszűnünk magunkat kizárólag jól körülhatárolható egyénekként látni.

Ha a transzkirekesztő radikális feministák ráébrednek, hogy ugyanazon a világon osztoznak a transznemű emberekkel, közös a küzdelmet folytatnak velük az egyenlőségért, az erőszakmentes életért és a társadalmi elismerésért, nem lesz többé transzkirekesztő radikális feminizmus. A feminizmus viszont tovább él, mint az együttműködés gyakorlata és a szolidaritás víziója.

AF: Beszélt a „genderideológia” elleni válaszcsapásról és egy esszét is írt róla a New Statesman számára 2019-ben. (Magyarul itt olvasható! - a szerk.) Lát összefüggést közte és a transzjogokról zajló jelenlegi viták között?

JB: Fájdalmas látni, hogy Trump álláspontja szerint a nemiség alapját egyedül a biológia képezi. Ahogy azt is, hogy az evangéliumi keresztény (evangelikál) és a jobboldali (fundamentalista) katolikus erők kisöpörnék a „gendert” az oktatásból és a közügyekből. És ez teljes összhangban áll a transzkirekesztő radikális feministák biológiai esszencializmushoz való visszatérésével. Szomorú látni, amikor egy feminista a társadalmunk legreakciósabb rétegeinek genderellenes ideológiáit terjeszti.

AF: Mit gondol, hogyan tudná a feminizmus kivezetni magát ebből a zsákutcából, amit a transzjogok miatti megosztottság okoz? Mi vezetne egy sokkal építőbb vitához?

JB: Azt hiszem, egy új vitára lenne szükség. Ami lehetőséget adna, hogy megvizsgáljuk, hogy a nem orvosi meghatározása miként szabta meg a nem történelmi és jelenlegi értelmezését.

*Judith Butler mind a nőnemű, mind a semlegesnemű személyes névmással megszólítható.

Eredeti: Judith Butler on the culture wars, JK Rowling and living in “anti-intellectual times” (Alona Ferber, The New Statesman) 

Fordította: Szabó A. Zsófia 

2020. február 26-án a Nőkért Szabadegyetem keretében online beszélgetést tartottunk Dr. Barát Erzsébet nyelvész-genderkutatóval "Judith Butler gondokodása" címmel. 

Az interjú szöveges formában elérhető a TNTeF Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris E-Folyóiratban: https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/tntef/article/view/34177