Az első magyar női útirajz - Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás

Olvasási idő
12perc
Eddig olvastam

Az első magyar női útirajz - Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás

június 24, 2014 - 19:38

Az első  – végleges formájában 1842-ben rögzített – magyar női útirajz érdekessége több irányba is elvezet. Mint korrajz, a múlt század közepe Nyugat-Európájának felső osztálybeli életmódjáról, társas életéről ad képet, amelybe olykor bevillan egy-egy epizód a közrendűek világából is. Mint útirajz, illetve művészeti kalauz alapos és érzékeny ismertetést ad „Olaszhon és Schweiz” – többek között Róma, a Vatikán, Firenze, Bologna, Párma, Milánó, Nápoly, Pompeji, Genf, a Vezúv és a Mont Blanc – látnivalóiról, különös tekintettel a képzőművészeti alkotásokra, melyekben imponáló jártasságról tanúskodik a szerző. Mint irodalmi alkotás, szintén érdemes az értékelésre: karakteres nyelvi stílussal, erővel rendelkezik, tükrözve „a nyugat-európai századfordulós irodalom és az erdélyi emlékirat-irodalom” hagyományait.

A felvilágosult, művelt, rebellis szellemű erdélyi Wesselényi-család tagjai között nem egy nő vett már a kezébe tollat. Polixéna nagy-nagynénje, I. Wesselényi Polixéna apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben Földi rövid pállyafutásnak örökké tartó mennyei jutalma címmel jelentek meg Kolozsváron. Egy közelebbi felmenő, Wesselényi Zsuzsánna 1796-ban Bécsbe utazott családjával, hogy bátyja szabadon bocsátásáért folyamodjon, és élményeit írásban is megörökítette. Közvetlen felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a 18. század legkiemelkedőbb költőnője is. Apai ágon rokona Wesselényi Ferenc nádor, az I. Lipót császár elleni összeesküvés egyik szervezője (felesége Széchy Mária, a szépséges „Murányi Vénusz”, akit a szervezkedés elbukása után minden vagyonától megfosztottak, s apácaként fejezte be életét).

Voltaképpen egészen e század közepéig nem emlegetik írónőként Wesselényi Polixénát. A kortársak reakciója pedig három kritikában merül ki (melyek közül az egyik inkább rágalomnak minősíthető), s a többit is inkább atyai pártfogás jellemzi, elmarasztalva nyelvi „pongyolaságait”, vallásról, politikáról vallott nézeteit, vagy épp konvenciókat nem tisztelő viselkedését. A leginkább elutasító (de a közvélekedést jól tükröző) bírálat a szerző „női tisztességét” kérdőjelezi meg, válásán és az utazás során megismert későbbi férjjel kötött ismeretségén felháborodva.

Korántsem érdektelen szempont, hogy mind a mű, mind annak tárgya, vagyis maga a tízhónapos út egy nő saját elhatározásából és erejéből, végső soron csak sajátmagára támaszkodva valósult meg. (Az útra tízéves lánya, egy nevelőnő és egy inas kísérte el az akkor 34 éves Polixénát.) Ez nem lehetett kis vállalkozás a korban. Ami a nők közszereplési lehetőségeit illeti, noha hangzottak már el olyan vélemények is, amelyek a „női tapasztalat” elhanyagolhatatlanságát hangsúlyozták, ezeket a tapasztalatokat még jórészt az oktatás vagy a jótékonykodás területén kamatoztatta a nő, nem az irodalomban. A női írás pedig még sokáig a „kompenzatorikus”, jobb esetben a „vallomásos” címkéket kapta. A nőnevelés kérdése már a 18. század végén felbukkan ugyan, de ez sem öncélként, sokkal inkább a nemzetneveléssel összefonódva; tehát valójában férfias eszményeket megfogalmazva. Az ideál a honleány érzetű, természetes és szűzies nő. Polixénáról az előbbi kettő kétségtelenül elmondható; ha az utóbbi vonás esetleg nem őbenne testesül meg, az öntörvényűségéből következik.

Az utazás közvetlen indíttatása az interpretációk szerint teljesen magántermészetű. Egy szoros összetartozást, intenzitást már nélkülöző házasságból való kiszakadás és a „világlátás”, az élménykeresés vágya találkozhatott. (Férje Bánffy László, az erősödő erdélyi ellenzéki párt egyik vezéralakja; ideálja, talán reménytelen szerelme pedig Wesselényi Miklós.)

Az egyedülálló nő helyzetéből, megítéléséből adódó nehézségekre számos utalás történik a szövegben. Polixéna nem látszik mindezt tragikusan felfogni, sőt, minden lehető helyzetben azon van, hogy a „nem asszonynak való” sztereotípiáktól függetlenül (olykor a vakmerőségig menően) tegye, amit jónak lát. Mindamellett az Előszóban mégis mentegetőzik: „Miért hágom át azon honomban még divatozó előítéletet: hogy szerénység nememnek tiltja szépségén kívül minden más tulajdonnal a sorból kiválni, igazán nem tudom […] írói tehetségem kevés […] művészi ismereteim is kevesek…” De: „olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam”.

A nevezetességek végiglátogatása mellett az – előkelő és „elegy-belegy” – társaságba járás, az erről szóló érzékletes beszámolók teszik ki az útirajz egy jelentős részét. Az egyedülálló nő probléma itt is felbukkan:

Egy nőnek egyedül utazni […] nem felette bajos, kivált Európa civilizált részeiben; hanem társaságban megjelenni s abban élni nagyon az; mert egyedülléte […] feltűnő, s úgy tetszik, mintha vizsga tekintetét mindenki tudakozólag fordítaná a magánosra: mi lehet oka, hogy így egyedül, támasz, oltalmazó nélkül lép be a társaság vetélkedőpiacára.

 Ezzel együtt úgy tűnik, az olaszhoni (voltaképpen inkább nemzetközi) „créme” előbbrevalónak tartja a személyes érdekességet. „Követünk, gróf L. s neje igen nyájason fogadtak, a körültem ülőkkel hirtelen megismertettek, s az öreg Borghese hercegné egy […] bálba mindjárt el is hívott.” Ez a zárt, nemzetközi, egymással szemben szolidáris, és a közrendűeknél bizonyos tekintetben liberálisabb, felvilágosultabb arisztokrata kör végső soron megkönnyíti Polixéna helyzetét, és nevén, rangján, vagyonán, egyéniségén túl hozzájárul ahhoz, hogy önállóan nekiindulhat egy ilyen útnak, és többnyire biztonságban érezheti magát.

Magából az asszonyi létből fakadó előnyösebb helyzet egy-egy epizódja is megjelenik itt-ott. Egy kényszerű veszteglés során az egyik olasz kikötőben egyedüli nőkként megkülönböztetett figyelmet élveznek „még a legvadabb kinézésű hajós” részéről is. A Caracalla fürdő romjaihoz tett „pajkos” kirándulást, amely kis híján rosszul végződik, a bűntudatos Polixéna éppenséggel a férfiak lovagias kötelességérzetével való „rút visszaélésnek” minősíti. (Más kérdés, hogy adott esetben egy pórnővel szemben is hasonló lovagiasságot tanúsítana-e egy férfi.) A Vezúv-túra hasonlóan „meleg helyzetnek” bizonyul, a vezető óvja is az úttól.

De hallván, hogy nem asszonyoknak való – mely mondás mindig felfegyverkeztet –, kívánságom akarattá vált…

A vulkán kráterénél a forró kéngőz majdnem megfojtja („Oda vagyok!”), de időben kiragadják a füstből. Lefelé kísérője selyemsálja és vezetőjük zsebkendője védi talpait a forró homoktól.

A szó szerinti beszorítottságot példázza egy más társadalmi rétegben a Polixénát megiszonyodtató „fa planchette-os váll” tolentinói gazdasszonya hároméves lányán, aki negyvennapos kora óta viseli a szűk mozgástérnek ezt a kézzelfogható szimbólumát.

A védelmet, támaszt igénylő s azt jó esetben élvező nő helyzetének másik oldala a korlátozottság, a kiszolgáltatottság. Erre több, hasonló  „forgatókönyv” szerint alakult női sors példáját olvashatjuk Polixéna érzékeny kommentárjaival. A házastársi hűség, mint kiderül, a nő számára sem megbonthatatlan, egészen addig, amíg a férj jóváhagyásával történik. A nő viszont tehetetlen férj hűtlenségével szemben, mivel őt „sem törvény, sem közvélemény nem pártolja”. Ilyen helyzetnek esett áldozatul egy bizonyos Marchesa P. A szép, de vagyontalan nő előtt a kor elvárásainak megfelelően a férjhezmenetel, illetve a kolostorba vonulás lehetősége állt. Mivel az utóbbira semmi hajlandóságot nem érzett, egy gazdag vénemberhez ment hozzá boldogan. Néhány hónap múltán szerelmes lett egyik hódolójába. A férj kiegyezett volna egy házibaráttal, ám nem Marchesa P. választottjával. Végül elkergette magától a nőt, akit szeretője magához fogadott, de ez az idill sem tartott sokáig. Mivel a szerelem önmagában nem tudta ellensúlyozni a helyzet egyéb kellemetlenségeit, a szerető is faképnél hagyta P.-t, aki így végleg magára maradva – családja már rég nem akart tudni róla – idegen név alatt készült távozni Firenzéből. Egy másik beszélgetés (önvallomás) során egész élettörténet bontakozik ki – hasonló paraméterekkel: kolostor, házassági ajánlat egy öregúrtól, férjhezmenetel egy fiatalhoz (húsz szavas ismeretség után) az atyai kívánság ellenére, megcsalatás, elhidegülés, románc egy francia tiszttel, akinek azonban mennie kell, eltávolodás, magány, ópium.

A művészi alkotások szemlélésekor is előkerül a „női” szempont. A római Sciarra palotabeli Elisabetta Sirani festmény például Polixéna szavaival „nem érdemlene ugyan külön említést, de asszonyi mű, s főbb törekedésem egyik ágává tevém: semmi […] asszonyi jelességet, erényt és tökélyt el nem mellőzni”. Hasonlóan hosszasan elidőzik a firenzei Palazzo Pittiben látott „büszke tekintetű, férfias elhatározottságot, meggyőződést kifejező” Judit-képnél.

Ami a művészeti alkotásokról szóló benyomásait illeti, Polixéna nemcsak nagyfokú jártasságot árul el, de imponáló függetlenséget, nyitottságot, elfogulatlanságot, modernséget is az ítéletalkotásban. Egy helyen humorral karikírozza a műbefogadók különféle típusait. Máshol azt írja a vélekedéseiről: „semmi kedvet vagy talentumot nem érzek magamban a különcködésre […] csupán azokat említhetem, melyeket már annyi mások említettek” – mindezeket azonban saját ízlése szerint interpretálja. Az egyik római palotában egy angol családnak a földi paradicsomot ábrázoló képre adott prózai (de legalább keresetlen) reakcióit idézi tetszéssel. („Jaj, né, papa, páva, pulyka!” stb.) Leginkább talán itt érződik, hogy igazán mentes a sznobériától.

A Voltaire-ház kapcsán minden elfogódottság nélkül számol be „a tulajdonos hitvány, nevetséges hiúságairól”. A Byron-ház viszont egyértelműen illúziókeltőnek bizonyul. Itt kifejezetten a „női” befogadó szólal meg. („Hát még azon tudat, hogy a költő homlokán a szerencsétlenség, üldöztetés aureoléja fénylett! Ez ránk, gyengékre nézve oly ellenállhatatlan báj, hogy asszonyi szívvel és képzelőtehetséggel nem bírtam volna, ha e pillanatban irántai élénk rokonszenvemet hideg okoskodásom elfojthatá.”)

Az esztétikai ítéletek mellett határozott, olykor éles megfigyeléseket tesz a társasági/társadalmi jelenségekkel kapcsolatban is. Rómában, a T. hercegnél tett látogatás nyomán, a „pénzgőg” és a társasági viselkedéskultúra hiányának kontrasztját látva jegyzi meg: „Nem az ősök hiánya teszi a parvenüt, hanem a jókori nevelés által szerezhető s jó társasági belészokások fogyatkozása.” Később, Milánóban egy másfajta visszásság szúr szemet a bárónőnek: a „balul értett” magyarságot tükröző viselkedésforma. A „szívből-lélekből magyar”, „ilyen-amolyan talianokat gyűlölő”, „gőgnek és istállói manieroknak” vegyülékét mutató katonaivadékot inkább iróniával, mint haraggal ábrázolja. A vatikáni könyvtár egyik „nevezetességével”, a 40-50 nyelvet beszélő Mezzofantival is találkozik. Igazából nem kápráztatja el a mutatvány; „inkább majomra, csacskamadárra vagy beszélőgépre” emlékezteti az üres, verkliszerű nyelvtudás, hiányolja belőle a valódi megértést, gondolkodást.

A pápánál tett látogatása sem a kritikátlan tekintélytisztelet jegyében zajlik. „Mint Calvin buzgó követője” nemhogy lábat, de végül kezet sem csókol a Santo Padre-nek. Az egész acceptatio közelről elveszti minden emelkedettségét, és Polixéna megvallja, hogy az orsovai basánál tett látogatását juttatta eszébe.

Hogy mennyire mentes a dogmatikus vallásosságtól, abból az elkedvetlenedésből is kiderül, amit 10-12 éves papnövendékek látványa vált ki belőle, akik anélkül tagadnak meg minden világi értéket, hogy valójában „sejdítenék” lépésük értelmét.

Az útirajz egészére jellemző, hogy nem tárgyilagos, hűvös, távolságtartó leírás, sokkal inkább szól írója – ha úgy tetszik, valóban egyfajta „női prizmán át” megformált – benyomásairól, szubjektív kommentárjairól. „[E] könnyű sorok se politika-ökonómiai, se országlás titkaiba avatkozó, se tudós célzattal nem írattak; ezek csupán a látottak és hallottak rám hatásinak, kalandjaim gyermekes örömet okozó emlékeinek kiömlései” – írja az Előszóban. A Bon-Homme felé közeledve például egészen elragadtatja magát: „Titoktelien emelkedtek ki a ködből a havas bércei, szinte vártam a havasi Rémkirály megjelenését. A természet nagyszerű művei lelkemet mindig némi babonás borzadással töltik el. A tenger emelkedő hullámai előtt sokszor imádva szerettem volna leborulni!” A Bon-Homme meghódítása az utazás legvakmerőbb teljesítménye, szimbolikus és földrajzi értelemben is csúcspontja. Ezzel az úttal hosszú ideig ő tartotta a hegymászás női magassági rekordját. (Az expedíciót Polixéna későbbi férje, a Rómában megismert John Paget öccse, Oliver szervezi, aki a Vezúv-túrára is elkísérte.) Máskor egy Salernóban töltött éjszakán lepi meg „kimondhatatlan bánat”, vagy a holdvilágnál látott Colosseum „lelket emelő, bámulásra méltó látmánya” hat rá. A nyelvi megformáltság mellett ez a vonás emeli túl a szöveget a szűk értelemben vett útirajz műfajon, s ad neki szépirodalmi jelleget.

Ha az útirajzot csak egy mondat erejéig összevetjük az angol John Paget Magyarország és Erdély című munkájával, a különbség abban ragadható meg, hogy Paget a „politika-ökonómia”, a társadalom rétegeinek, jelenségeinek, a közélet eseményeinek elemző leírását adja (egyébként szintén közvetlen, jó stílusban, tág látókörűséget, szabadelvűséget tanúsítva), szemben Polixéna művészetről, társaságról, látnivalókról alkotott spontán benyomásaival.

Összességében egy szociábilis, aktív, tetteiben, ítélkezéseiben önálló, hiteles, a saját életét élni igyekvő személy képe rajzolódik ki Wesselényi Polixéna útirajzából, aki, úgy tűnik, minden nehézség és korlát ellenére megtalálja és elfogadtatja magát mint egyedülálló (inkább: egyedülmozgó) nő. Érzékeny a női létből fakadó (és minden egyéb) kiszolgáltatottságra, nincs benne arisztokratikus távolságtartás, empatikus a saját életétől nagyon különböző sorsokkal is. Magához és a világhoz való viszonya alapvetően harmonikusnak látszik, és ebben saját nemének autonóm, rugalmas megélése is szerepet játszhat. (Ahhoz persze, hogy nagyobb konfliktusok nélkül kezelhesse lazán a tradicionális nemi szerepeket, privilegizált anyagi-társadalmi helyzete is szükséges.) Nem véletlen, hogy ideálja Mme de Staël, aki, mint írja, legfényesebb példája annak, hogy „férfiúinak vélt zseni s mélyen gondolkodó tehetség az asszonyi szív dúsan ömledező érzéseivel egyesülhetők. Az ő szívének gondolatja s gondolatjának szíve volt. […] Azonban ha az asszonyt nyomó társasági előítéletekkel szembeszáll is: nem akarja az asszonyi gyengéd érzés, az asszony méltóságát egyedül fenntartó szent erkölcs, szeplőtlen hűség és szemérem megtapodásával kivívni.” Staël atyját védelmező munkáját tartja a leginkább irigylésre méltónak, még „ha zsenije más munkájiban fényesebben ragyog is”. Vagyis a hagyományos, a társadalom által sugallt nőképet, az érző, a kötődő, a szemérmes nő ideálját alapjaiban nem kérdőjelezi meg. Személyisége, alkata azonban szerencsés módon nem arra determinálja, hogy belebéklyózza magát ebbe az ideálba, sokkal inkább arra, hogy ha figyelmen kívül hagyni nem tudja is, legalábbis feszegesse a kereteket.

 

1 Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, 1842. Magvető, Budapest, 1981

2 Fábri Anna: „Az első magyar útirajz-írónő”. In: „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Kortárs Kiadó, Budapest, 1996. 57.

3 Ld.: Jékely Zoltán: „A XIX. század Murányi Vénusza”. In: Wesselényi [1842], 1981. 355-443. és Fábri, 1996. 57-61.

4 V[ahot] I[mre]: „Figyelem Hölgyek!” In: Regélő, 1843. 498-502.; „Olaszhoni és schweizi utazás”. In: Honderű, 1843. 407-437.; N.: „Ellenbírálat”. In: Regélő, 1843. 1235-1239. Egy későbbi, méltató hangú ismertetés: Márki Sándor: „Magyar nők utazásai”. In: Földrajzi közlemények, 1889/III. 89-157.

5 Honderű, 1843. 407-437.

 

/Első megjelenés: Femidok.hu 2005 márc. 6./


Elekes Irén Borbála "Mindent a nőkről" c. magyar nőtörténeti rádióműsorának kapcsolódó adásai: beszélgetés Györe Gabriella költő, irodalomtörténésszel, Takács Mária szakdolgozata alapján: "Magyar világjáró nők társadalomkép és szerepminták a 19. századi és 20. század eleji magyar nők útleírásaiban" I-II.

 

 

 

Dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő (1847–1922)

szeptember 29, 2012 - 23:09

Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma grófi családba született 1847. szeptember 30-án Nagytétényben. Édesanyja, tüdőbeteg lévén, csak nagyon keveset érintkezett a gyermekeivel - emiatt gondolt a komoly, visszahúzódó kislány először arra, hogy orvos szeretne lenni. Később szülei Pröbstl Mária budapesti lánynevelő intézetébe íratták, ahol kiválóan tanult, érettségit azonban nem szerezhetett. (1896-ig lányoknak Magyarországon erre nem volt lehetőség.)   

Ujfalvy Krisztina (Máté Jánosné) költő (1761–1818)

december 27, 2016 - 14:15

Hétéves volt, amikor édesapja, Újfalvi Sámuel küküllői főbíró meghalt, édesanyja egyedül nevelte fel. A híresen szép fiatal lány szerelmes lett Haller László grófba, de az mást vett feleségül. Csalódásában Krisztina feleségül ment a művelt, gazdag Máté János földbirtokoshoz. A viharosra sikeredett házasságból egy kislány született.

Krisztina ragaszkodott függetlenségéhez, férjét elhagyva Kolozsvárra költözött, ahol élénk társadalmi életet élt, sokakat megbotránkoztatott életvitele. Lovagolt, férfias ruhákban járt, nem alkalmazkodott az etiketthez.

Sarah Marquis svájci utazó, kalandozó (sz. 1972)

június 15, 2019 - 01:16

A Jura hegység egyik kis falujában nőtt fel, 16 évesen egy vasúttársaságnál kezdett dolgozni, hogy ingyen utazhasson. Egy év múlva Törökországban lóháton átkelt Anatólián. Az elkövetkező években bejárta Új-Zélandot, kajaktúrát tett Kanadában, gyalogtúrákat Patagóniában, végigjárta az US Pacific Crest Trail-t. 2000-ben négy hónap alatt keresztülgyalogolt az Egyesült Államokon. Ausztráliát átszelő útja 17 hónapig tartott, Dél-Amerikában nyolc hónapba telt az út át az Andokon.