Asszonyok férfisorban

A templomtól a tűzoltószertárig tartott a falu, az udvarok és a kertek meredeken lejtő völgyben, a dolinában értek véget. A három-négyszáz lelkes hegyi település parasztházai egy-két ablakos fehér homlokzattal és a nyitott tornác derékig érő kisajtajával fordultak a főutca, a falu egyetlen utcája felé. Nagyapámék a sárga, háromablakos tanítólakban éltek. A házhoz utcai tornác helyett udvari gang tartozott, oszlopait sűrűn futotta be a szőlő, mögötte bukszusbokrokkal övezett virágoskert. Ebben a házban, ebben a faluban töltöttem gyermekkorom legszebb hónapjait.

Nap mint nap az erdészék és a suszterék gyerekeivel játszottam, parasztházat tán egyszer sem láttam belülről. Csak arra a helyre emlékszem, ahonnan egyszer-egyszer az esti fejésből hoztuk a tejet. Bőszoknyás asszonyok és csizmás-kordnadrágos férfiak alkonyattájt be-betértek hozzánk egy kis beszélgetésre. Az udvarunkban volt az iskola, szigorú nagyapám tanította a különös öltözetű gyerekeket - a ráncos szoknyás kisfiúkat és az egyetlen copfba font hajú lányokat. Az esti vendégeket és az iskolásokat hamar megszoktam, de nem tudtam betelni a nagylányok és a fiatalasszonyok szépségével. Izgatottan vártam a vasárnapot, amikor valamennyien végigvonultak a főutcán. Nagyapámék nem szerették, ha az utcán játszom, vagy a kapuban leskelődök, de vasárnap nem bánták. Reggeli után már kinn ácsorogtam, és figyeltem, ahogyan innen is, onnan is előkerült egy-egy imakönyvet szorongató leány vagy asszony. Megálltak a házuk előtt; kispadnál, a közelebbi szomszédok néhány szót váltottak. Aztán megkondult a harang, és a keskeny kocsibejárón megindultak a terméskövektől fehérlő kocsiútra. Fehér, lila, kék, zöld vagy bordó pamutharisnya feszült a lábukra, fölötte tizenöt-húsz színes szoknya hintázott. Hét-nyolc sor ezüstfehér, ezüstkék, ezüstrózsaszín vagy piros gyöngy villogott a nyakukban. A lányok hajában hímzett pántlika, a hátukat verdeső hajfonat végén kék, piros, fehér vagy rózsaszín selyemszalag csokra. A menyecskék voltak a legszebbek. A fejre simuló ezüstös főkötőn, a kacsicán fehér csipkefodrok lebegtek, és a homlokuk fölött, akár a pillangó tapogatói, ezüstszál erdő ágaskodott-hajladozott fényesen.

Először az öregebbek mentek kékesfeketében, a lányok voltak a legszínesebb viseletben, ők a harmadik harangszóra értek a templomba. Csak elképzelhettem, hogyan ülnek le ilyen rengeteg szoknyásan, mert mi nem mehettünk istentiszteletre. Az 1950-es évek elején egy falusi tanítónak még beszélgetni sem volt tanácsos a pappal. Nagyapám, az egykori kántortanító kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy nem ő játszik a templomi harmóniumon, és nem ő kezdi az éneket.

Délután hozzánk is bejöttek a sokszoknyás lányok. Ha felhőtlen volt az ég, nagyapám szétcsavarozta a fényképezőgép állványát, és sorba fotografálta a vendégeket. A hatalmas, ezüstpapírral borított derítőlapot én tartottam a nap felé, és e tükörfényben még pompásabbnak láttam ezt a falusi viseletet. Nagyapám szívesen és kedvvel fényképezett, de ő nem szerette ezeket a ruhákat. Hány de hány asszonynak magyarázta nagymamámmal együtt: "Higgye el, elég arra a lányra öt-hat szoknya, tán még kevesebb is. Megroppantja, tönkreteszi a gyereket, ha vasárnapon húsz, hétköznapon meg tíz szoknyába bújtatja. A derekán sem kell megszorongatni, alig kap levegőt a boldogtalan." Egyszer én is toporogtam a tanteremben egy elalélt nagylány körül, amikor bontogatták kifele a karcsúra tekert szoknyaderékból.

Már nem tudhatom meg, hogy a nógrádi hegyek között élő és tanító nagyapám mennyit hallott és olvasott a néprajzi kutatásokról és gyűjtésekről. Hogy akart-e valamit megmenteni a díszes kelmékbe burkolózó szertartásos falu hagyományaiból. Arra viszont emlékszem, hogy hosszasan győzködte egyik tehetséges tanítványa, a keskeny arcú Mari szüleit és magát a lányt is, hogy hagyja el a viseletet, és menjen a városba tanulni. Én Marit láttam a legszebbnek a falusi lányok között. Hihetetlenül karcsú és büszke tartású volt. Beszélték, hogy többször elájult már a templomban, és azt is, hogy a pap fia kerülgeti. A szülők nem örültek az "úri, nadrágos" udvarlónak, mint ahogy a papék sem akartak volna parasztmenyecskét. "Nem való Marinak a földművesmunka - hajtogatta nagyapám -, nem bírná ő azt erővel. Férjet se igen találna a faluban. Ilyen sovány lány, akármilyen szép, nem kell itt feleségnek. A pap fia szereti, és ha Mari tanul, városias külsővel és diplomával talán már befogadják a papék." Mari elment a városba. Gimnáziumba, egyetemre járt, és diplomás férje oldalán a pap fiát talán már el is feledte.

Az ezüstfogú Zsuzsi, nagyszüleim másik pártfogoltja, megtartotta a viseletet. Ügyes és dolgos lány volt. Nagymamám tanítgatta a háziasszonyságra; tortát sütni, férfiinget varrni, kakaószínű fejtett bablevest főzni. Sokat segédkezett nagyszüleim háztartásában. Jó lány és szorgos, kár, hogy öreglány maradt - hallgattam sokat nagyapám anyjának, ómamának a sopánkodását. Se földjük, se semmijük, miből fog szegény Zsuzsi megélni. Zsuzsit én is öregnek találtam, mert ő nem hajadonfővel, pántlikásan vonult a templomba vasárnaponként. Mindig kendőben járt. Nagyapám negyvennégy évi szolgálat után nyugdíjba ment, és a sárga tanítói lakásból városba költözött, Zsuzsi gyakran vendégeskedett náluk. Néhány évvel később meglepődve hallottam a hírt: férjhez ment - huszonhárom éves korában. Talán húszéves lehetett, amikor vénlányságán keseregtünk. Akkor tudtam meg, hogy egy évtizedben születtem vele.

Emlékeimben színház és látványosság gyerekkori falum. Marit bámultam, mert szép volt, Zsuzsit szerettem, mert csak ő csenhetett nekem mézespuszedlit a kamrából, és azért is, mert néha elhozta magával a velem egykorú Erzsi húgát játszótársnak. A széles, csontos arcú, szőke Erzsi fölső szoknyája mindig piros volt, a keze vörös és barázdált. Engem asszony módjára becézgetett, a kezemre azt mondta, hogy pampuska. Óvott attól, hogy a pázsiton én szedjem a bababútornak való szúrós bogáncsot.

Aztán véget ért a nyár, és egy kora hajnalon a csordás hívogató kürtszavára keltem. Nagyapám a tejcsarnoknál föltett az autóbuszra, az ismerős sofőr gondjaira bízott. Apám a busz városi végállomásán várt, és Pesten keresztül utaztunk tovább, hazafelé. Egy Pesttel határos faluban laktunk szüleimmel és öcsémmel. Nem voltam hát városi kislány, mégis biztosan meghökkent, ha falusinak neveznek. A környező házakban, utcákban iparosok, gyári munkások, tisztviselők, vasutasok éltek; tehenet, disznót, libát egy család sem tartott, a szomszédos udvarokban még tyúkok sem kapirgáltak.

Barátnőimnek megtanítottam az Erzsitől hallott falusi énekeket, és tágas udvarunk orgonabokros zugában színházat játszottunk. A hozzám hasonlóan pampuskakezű közönségtől ötvenfilléres belépődíjat kértünk. Nagy melegben csapatosan bicikliztünk a Dunához, esténként cserebogarat gyűjtöttünk a Tulipán téren vagy villanyfényes pingpongmeccseket játszottunk lakásunk ajtaja előtt. Vasárnap délelőtt matinéra jártunk, hazamenet minden gyerek vitte a cukrászsüteményt. Nagy ünnepeken fehér térdzoknit húztam, és családostól a közeli imaházba vonultunk, az istentisztelet alatt kekszet majszoltunk unatkozva.

Faluban nőttem volna falusi kislányként? Én azt hittem, hogy falu az, ahol gyöngyösen, pántlikásan járnak a templomba. Hétfőtől vasárnapig libát őriznek a réten, pirkadatkor álmosan botorkálnak elő a tehenek a csordás kürtölésére, szürkületkor az ólba zargatják a tyúkokat. Az erdőben bársonyos vargánya nő, a kertben szilva, málna, egres, borsó, a lugasban szőlő terem, a gangon kovászos uborka napozik, a kamrában zsákszám áll a bab, az öregasszonyok széttaposott cipője télen-nyáron sárga agyagtól cserepes.

Különös hangok, szagok és színek zavartalan és természetes egységének képzeltem a falut. Hosszú évekig nem lettem okosabb, hiába tudtam meg, hogy gyerekkorom hétköznapjai egy agglomerációs községben teltek, vakációim pedig egy isten háta mögötti, elmaradott, szegényes, petróleumlámpás faluban.

Soha nem készültem falukutatónak, mégis falujáró lettem. Határozott terv és cél nélkül utazgattam az országban és a határon kívül is. Művészettörténeti, néprajzi könyvek, történelmi tanulmányok és barátaim segítettek eligazodni. Ezerszámra gyűltek fényképfelvételeim ormánsági és kalotaszegi, szatmári és őrségi, borsodi és göcseji, Balaton melléki és széki, beregi és mezőségi, palóc és székely nevezetes műemlék-templomokról, archaikus parasztházakról, viseletes lányokról, asszonyokról. Eközben akarva-akaratlanul, de észre kellett vennem, hogy ahol sértetlen és pompás az öregtemplom festett fakazettás mennyezete, szegény a harangozó. Ahol szép az emberi hajlék, nyomorúságos az emberi élet. Tudom, hogy fejlődésre orientált világunkban ez nem újszerű fölfedezés; aki egy fél életen át szabadkéményes pitvarban vacsorál, ha módja van rá, legalább élete másik felében takaréktűzhelyt szeretne.

A Pest megyei háromezer lelkes Hévízgyörköt hét-nyolc évnyi tájékozódás után olyan falunak látom, ahol a módosság nem irtotta ki a hagyományt. Györkre nem néprajzi, műtörténeti érdeklődésem vitt, bár a vidékkel való futó ismerkedésemkor először középkori romtemplomát kerestem föl. A hetvenes években újságíróként lettem gyakori látogatója.

A falu formális vezetőinek nyilatkozataiból egy országosan tipikus település képe bontakozott ki, tipikus gondokkal. A tanácsházán elmondták, hogy járda, közért, csatorna, vízvezeték kellene, de alig van valamire közpénz, talán ha a tanácstagok összeszednék magukat, és társadalmi munkát szerveznének... vagy ha a megye... A termelőszövetkezetben meghallgattam, hogy minden hibáért a vezetőket éri a vád, pedig ők mindent megtesznek, és ha rosszak is a gépek, és lusták is a tagok, szüntelenül emelkedik a termésátlag. A kultúrélettel és a kultúrigénnyel sincs minden rendben, jegyeztem föl az iskolában. Nem érdekli a györkieket a művelődés, a pénz meg a munka annál jobban. Csupán a bálra meg a mozira érdemes kinyitni a művelődési házat, no meg az asszonykórus próbáira. De azok az asszonyok se sokat érnek, nem törődnek semmit a néppel, minduntalan fesztiválokra utazgatnak. E beszámolókhoz legföljebb annyit tehettem volna hozzá, hogy igen, talán ha a tanácstagok... és szerencsére a termésátlag... és figyelem, györkiek, a pénz nem boldogság... és legyetek népművelők, ti asszonyok...

A falut egykor a földesúr irányította, rajta állott a nép munkája, boldogulása. A vallási hatalom rendet tartott a házasodásban, a családi életben, a jeles napok szokásaiban. Amikor a falu életéből kilépett a földesúr, és meggyöngült az egyház, a szerencsésebb sorsú vidékeken a jó gazdák uralma következett. A bíró lett az első ember, és azok a gazdák, akik vagyonuk, mintagazdálkodásuk okán bírók lehettek volna. A magánbirtok fölszámolása után évtizedekig nem akadt új példaadó réteg vagy tekintélyes vezető szervezet. Aszerint nem alakulhatott új "falu eleje", hogy kinek van nagy autója vagy emeletes háza, esetleg államilag szavatolt magas tisztsége.

Hévízgyörkön is hiábavalónak bizonyult a falu elejét a tisztviselők között keresni. Az irodákban arról a faluról szó sem esett, amelyet néhány látogatás után az idegen is észrevesz: egyetlen mondat sem hangzott el a rangos házak és az egyszerű régi porták békés szomszédságának okáról, az egyszer elnémuló, másszor hangyabolynyüzsgésű falu életigazgató rendjéről. A forgalmas főutcán sokszor fékezve kerülgettem a kerékpárral vagy kétkerekű taligával (kólával) zöldséget, gyümölcsöt szállító, egyenes derekú asszonyokat, a kis motorokkal csalinkázó borzas fejű fiúkat és a meglett férfiakat, amint a vasútállomásról hazafelé kerekeztek. A kitárt nagykapukhoz üres ládákkal, sovány zsákokkal teli kombik kanyarodtak, motorjuk berregő hangjára egy-egy férfi vagy asszony jelent meg a szomszédos kiskapukban. Nap mint nap így láthatja a györkieket az errejáró, a hivatalos helyiségekben viszont csak dologkerülő téesztagokról, részvétlen tanácstagokról és műveletlen népről kaphat információkat.

Az agglomerációs falu megvan irányadók, szavabíró vezetők nélkül, éppen ezért lesz áttekinthetetlen és jellegtelen településhalmazzá. Hévízgyörk nem agglomerációs képződmény, de gyerekkorom hagyományos falujával sem mutat sok rokonságot. Úgy tetszik, mintha a kettőnek a vegyüléke lenne. Agglomerációs, mert a györkiek mindennaposak a városban, ám csak a férfiak "ingázók", a nők többsége innen nem gyárba, hivatalba jár dolgozni - ők piaci árusok Pesten és Budán. És azért hagyományos ez a falu, mert a fővárosi divatok beáramlása és a tömegközlés országos forradalma közepette is megőrizte régi viseletét, dalait, s nem csupán a színpadi látványosság kedvéért. Tudni szerettem volna, hogy Budapest szomszédságában miért maradandó a ráncos szoknya és a palócos kiejtés, ezért a községstatisztika és történeti adatok, no meg a községpolitikai elvek helyett a vidáman nótázó, posztószoknyás asszonyok nyomába eredtem. Utam elején olyan néptanító emlékére leltem, aki nagyapámat juttatta eszembe.

Míg nem futott szerte a falu népe, és nem telepedett meg a községházán a közömbös és fizetett hivatalnoktestület, a fölsőbbség küldöttei közül a falusiak a tanítójukat tartották a legtöbbre. Tekintélyét nem gazdatehetségének, és nem is "úriemberségének" köszönhette. Becsülték, mert patrónusa és szolgája volt a közösségnek. Nagyapámat sem tisztelhették jómódjáért - a falusi tanítókat sohasem vetette föl a gazdagság. Nem rajongtak érte szeretetreméltósága miatt sem, mert ellentmondást nem tűrő, határozott ember volt - mint hívő lélek és egyházpártoló, néha még a pappal is összerúgta a port. De gyámolította eszes tanítványait, és a falusiaktól meg szakkönyvekből tanulva a lótenyésztéstől a méhészkedésíg sokféle parasztfoglalatosságot megpróbált. Azt hiszem, nem tisztelik jobban, ha például angóranyulaival díszes érmet nyer, és akkor sem kevésbé, ha kimúlik az egész tenyészet. Bárhogyan is fordult a sora, a tanítót kritika nem érte, mert a faluban, a falusiakkal együtt élt.

Hévízgyörk legendás hírű tanítója Földes István volt. 1918-ban választották meg a györki hívek a katolikus három tanerős iskola igazgatására: 1945-ig mint igazgató és kántortanító működött. 1949-ben az állami általános iskola igazgatójaként ment nyugdíjba. Nem csak azért szólok a jó emlékű Földes igazgatóról, mert régi tanítványai sokszor emlegetik. Szólnom kell róla azért is, mert találkoztam tanító lányával. Földes Magdával, aki méltó folytatója néptanítómunkájának.

Földes Magda 1922-ben született Hévízgyörkön. Kecskeméten, az angolkisasszonyok tanítóképzőjében szerzett oklevelet. 1941-ben a közeli Turán tizenegy-tizennégy éves gyermekek voltak az első tanítványai, majd 1944-ben dr. Balázs József hévízgyörki körorvos felesége lett - ekkor abbahagyta a tanítást. 1953-ban, férje halála után került a györki iskolába. 1955 és 1970 között igazgatóhelyettes volt, és éneket tanított a fölsőtagozatosoknak. Miután lemondott az igazgatóhelyettességről, 1977-ig, nyugdíjba meneteléig az alsó tagozatban tanított. Nyugdíjas pedagógusként a szomszéd falu iskolájában alkalmazták. Köztiszteletben álló apja és férje után a györkiek bizalommal fogadták Balázsné Földes Magdát - a Balázs "tanárnénit".

Tekintélye nem fölülállásának, értelmiségi "csalhatatlansága" hangoztatásának, kívülállásának tulajdonítható. Nem valamiféle elvont kultúra- és műveltségeszmény, hanem a létező falusi értékek szolgálója. Nincs hangzatos hitvallása. Szeretettel figyeli a falut. Háza minden falubeli előtt nyitva áll, alig akad este, hogy ne vendégeskedne nála valaki. Segít korrepetáló tanárt keresni, iskolavégzett gyerekek szüleivel tanácskozik a pályaválasztásról, ételrecepteket, hímzésmintákat kölcsönöz, vigasztaló szóval enyhít a családi bajokon. Hívják látogatóba, ha elkészült a ház, szívesen fogadják lakodalmas vendégnek is. A tanár néni tudja, milyen ára van a zöldségnek a Bosnyákon és a Garayn, alkalmasint azt is, honnan kellett visszahozni pár száz fej eladatlan salátát, ki kísérletezett az idén spárgával, kinek az aprójószágát vitte el a baromfivész, mennyi volt a téeszkereset, kit választottak a háztáji bizottságba.

A györkiek szerint az iskolában azért "fúrták-piszkálgatták", mert a vallásos (tehát "reakciós") kántortanító lányát jobban tisztelték a szülők, mint a mai iskolavezetőket. Utolsó évét töltötte igazgatóhelyettesként, amikor régi tanítványai vezetőnek választották az 1969 őszén megalakuló asszonykórus élére.

Dr. Balázs Józsefnéval és a tizenegy tagú kórussal 1975 tavaszán találkoztam először. Meglepetten tapasztaltam, hogy összejöveteleiken nincs énektanítás, vezénylés, hangvilla, szoros próbamenet. A zajos, vidám beszélgetéseket megszakítva hol az egyik, hol a másik asszony kezdett énekelni - pár taktus után már a többiek is fújták. A tanár néni időnként jegyezgette az általa kevéssé ismert dalok szövegét és dallamát, vagy a csoport énektudományát rendezte dalcsokorba. Magam pedig csodáltam, hogy azért dalolnak, mert kedvük telik benne, és azt éneklik, amit gyerekkorukban egymástól tanultak - mit sem tudva kottáról és népdalgyűjteményekről.

Jó torkú és jó emlékezetű öregasszonyok persze másutt is akadnak, nekik köszönhető, hogy pusztuló faluközösségeink egyre több elfeledettnek hitt dala válik nemzeti kinccsé. A györkiek nem repertoárjuk különlegességének köszönhetik a kitüntetéseket, a rádió- és tévéfellépést, a külföldi vendégszereplést. Mindössze egy-két régi stílusú népdal szerepel a műsorukban. A dalaikból, megjelenésükből áradó természetes erő és harmónia hat a közönségre. Nem múltat idéző, hajlott korú nótafák, hanem dologbíró, sergő-forgó asszonyok. Többségük a negyvenes években született, a hetvenes évek közepén még egyikük sem érte el az ötvenedik évet. Két asszony kivételével valamennyien a téeszben dolgoztak, iskolás gyermekeket neveltek - a téesz- és a házimunka, a család gondozása mellett majd mindegyikük kertészeti növényeket termelt piaci eladásra. Ezernyi dolgukat úgy végezték, hogy a kóruson kívüli györkiek szemében rendjén valónak tessék minden cselekedetük - én legalább ezt az igyekezetet éreztem első falujárásaim idején. Aztán évek teltek, és láttam, hogy Hévízgyörkön nem egyedülálló hagyomány a dal és a viselet, hanem kísérője és következménye a falu szabályos élet- és munkarendjének. Csak akkor kezdtem sejteni, hogy a színpadra bátorkodó asszonyok nem azért jó munkások és példás családanyák, hogy "hiábavaló" éneklésüket mentsék a falu előtt. Hosszas ismeretségünk után azt kell mondanom, hogy azok az asszonyok álltak össze egy kórusba, akik a leghűbb kővetői a közösségben uralkodó hagyományos erkölcsnek. Nevezhetném őket akár a falu "eleinek" is; életük és munkájuk által, mint valami rég protestáns presbitérium, a falu ügyeinek jogkör nélküli erkölcsi és gazdasági irányítói.

Nem ringó szoknyáik bűvölete láttatja velem ezeket az asszonyokat a falu "urainak". Elsőbbségük a családi-gazdasági szervezetből következik. A györkiek ugyanis elsősorban a piacról, a piacból élnek - a család által megtermelt zöldség eladásából. E munka szervezői a "háztartásbeli" vagy téesztag, az utóbbi időben éjszakai-esti műszakos takarítónők, és ők a termés értékesítői-kofái is. A férfiak bejáró munkások, sorstársaikhoz hasonlóan alacsony beosztásban dolgoznak. Töredék idejükben csak segítők lehetnek odahaza.

Még egyre tart a nők emancipációs háborúja, pedig urbanizált körökben a férfiak már régen "hátrányos" helyzetbe jutottak. A nők gyakran ama "családi tűzhely" megvonásával zsarolnak, mely az urbanizált, közösségeiket vesztett társadalmak utolsó menedéke. A hévízgyörki matriarchátus nem hasonlítható a városi nőuralomhoz, mert ebben a faluban - az elődeiktől örökölt erkölcs nevében - legalábbis eszmeileg tagadják a nők elsőbbségét. A férj az úr, és ez így van rendjén - állítják egybehangzóan a nők és férfiak. De mit ér ez a hangos közmegegyezés, ha még a szóbeszédek is cáfolják? "Minő gyámoltalanság, hogy a nógrádi asszony az ura nélkül még vetőburgonyát sem mer eladni!" - háborgott egy asszony. A györki férfiak alkoholizmusáról beszélgetve egy másik példálózott: "Ha mindenki úgy tenne, mint a sógorasszony, nem lenne annyi iszákos ember a faluban. Háromszor elzavarta az urát a háztól a pálinkázás miatt. Nem is lehet már panasza rá! Most csak otthon, a maguk terméséből iszik."

A hetvenes években jelent meg egy írásom Hévízgyörkről, amelyben egy házaspárról azt merészeltem állítani, hogy az asszony az úr, a férj csak zsebpénznekvalót hoz a vasúttól, és az otthoni gazdaságban csupán pontos utasítások alapján tudja tenni, amit kell. A házaspár fél évig haragos tekintettel kerülgetett a cikk után, majd egy mulatság zeneszünetében (hatszemközt) hosszasan bizonygatták, hogy az ő családjukban a férj az első ember - keresete, piacos segítsége nélkül semmire sem menne a család.

A formális intézmények közül az egyházak a legalkalmazkodóbbak - létérdekük a hívekkel szembeni lojalitás. Ezért fordulhatott elő, hogy ez a konzervatívnak minősített szervezet igazodott elsőként a nemek átalakult hierarchiájához. Először a református, majd az evangélikus egyház legalizálta a györki asszonyelsőbbséget - a régi szokásokat fölborítva nőket tett meg presbitériumi tagoknak. Az indok: hiába tanácskoznak a férfiak, ha a nőknek vétójoga van. A férfiak ígérhetnek pénzt például a templom megújítására, de az asszonyok adhatnak is.

Van tehát valóságos női presbitérium, mely egyházi célokat szolgál, mint ahogy később a téesz vezetőségében is többségre jutottak a nők - de mindegyik formális társaság csak részérdekeket képvisel, s igazgatható, befolyásolható az intézmények által. Nem így az asszonykórus, amelynek ugyan nincs hivatalos rangja, mégis inkább vezető, mint a hivatalos intézmények - a tanács, a téesz és az iskola a fölső utasítások szellőjében lebeg a falu fölött, az egyház erejéből pedig csak ceremóniára és lelki vigaszra telik. A kórusnak nincsenek rendelkezései, intézkedései, és csak létükkel, magatartásukkal képviselik a falut. A Hivatal így is rosszalló fejcsóválással tűri működésüket. Nem tetszik a Hivatalnak a kórus, mint ahogy a györkiek hagyományos értékrendje és valóságos érdekviszonyai sem.

"Amikor a bankettünk volt, az egyik asztalnál mi, asszonyok ültünk, a másiknál a meghívottak, a Bazan meg a Cseresznye meg mit tudom én, még kik. Mi ezeket egyáltalán nem akartuk, de a tanár néni mondta, hadd jöjjenek, mégiscsak ők a község vezetői. Hát jól van, jöjjenek, beleegyeztünk. Mikor bejött a fölügyelő úr, a Polónyi Péter, aztán a Béres tanár úr és más idegenek, mind odajöttek hozzánk köszönni, minden embernek bemutatkoztak, és mindenkivel lekezeltek. Bejön a Bazan, ugye, ez meg arra se figyel, hogy mi egyátalán ott vagyunk a teremben, egyenesen leül a külön asztalhoz. Hát én azt hittem, hogy az emberek fölborogatnak mindent, vagy nekimennek! Mert, ugye, ez lenézés volt. Ő falubeli, ismer mindőnket, hát igazgató! Őneki jobban kellene tudni, mint az idegennek, hogy mi illik! Na, ez volt a jelenése. Leül az asztalhoz mindenki, oszt amikor vége a vacsorának, a fölügyelő úr odahíjja a Stümi Bözsit, hogy majd beszélgessenek. No, a Bözsi néni leült a Cseresznye felesége mellé. A fölügyelő úr mindenről kérdezgette, oszt közben javasolta, hogy koccintsanak.

- Hát koccintsunk - mondta rá Stümi -, ismerősök, rokonok közt ez úgy is dukál. Mert a titkár úr is rokon, az anyósa az unokatestvérem.

- Mi a fene? Még ezt nem is tudtam! - válaszolt nagy flegmán a Cseresznye.

- Ha nem tudtad, akkor tudd meg! - A nagy flegmasága miatt a Bözsi néni csak azért is letegezte, azzal fölállt az asztaltól, és ott hagyta őket.

- Mi volt ez? - kérdezte később a fölügyelő úr Bözsi nénit.

- Hát ne haragudjon - mondta neki a Stümi -, ha nem is tudta, elég, ha azt feleli rá: igen? Lehetett volna benne egy csöpp kedvesség! De olyat mondani, hogy mi a fene?!

Mondtuk is utóbb a tanár néninek, ha még egyszer ilyet rendezünk, oda ilyenfélék biztos hogy nem kellenek. Mi állítottuk elő az egész estét, és éppen mi érizzük magunkat rosszul? Nem volt ebbe a bankettbe egy hivatalos fillér se! Bizony! Majd bennünket ezek támogatnak! Hátulról! Bottal! Mit várjon az ember másoktól, ha még ilyen vezetőfélék is azt mondják, ha készülünk valahova: No, mennek már a röpüljcsókák!"

A hévízgyörki asszonyok (nemcsak a kórustagok!) biztosak a dolgukban, ha azt kell eldönteni, mit és hova vessenek, melyik családtagnak mi legyen a munkája, melyik piacra és mikor kell vinni a termést, hogyan kell elvermelni a téli árulnivalót. Pontosan ismerik a rokonok közti viszontszolgálatok rendjét, a lakodalmi oda-vissza ajándékozás gyakran változó menetét, egy házépítés megszervezésének fortélyait. Ám hiába tudják és hangoztatják váltig, hogy munkájuk nélkül bajosan boldogulna a társadalom, és ha ők, kistermelő parasztok kiállnának a sorból, drágább lenne az országban az élet - félnek, tartanak az országtól, az életüket ("kapzsiságukat", "kalkulatív" készségeiket) harsányan becsmérlő közvéleménytől, az országot vezető-képviselő hatalomtól. Közösségük erkölcsét, értékrendjét csak a maguk körében élik és vállalják, és mert megriadnak a hatalomtól, hát megaláztatnak (olykor észrevétlenül) az aprócska helyi kiskirályok által is. A kórus asszonyai, mint az idézett elbeszélésből is látni, megtorolják a durva sértést, ha módjuk van rá, de abban már semmi kivetnivalót nem találnak, ha beszélgetésre rendelik őket az "intelligencia" asztalához.

A fölsőbbségnek mindig súlyosabb a szava, vallják a györkiek. Mikor szárnyra kelt a hír, hogy veszélyben téeszük, falujuk önállósága, siránkozott és dohogott mindenki, de miután alaposan kimérgelődték magukat, engedelmes kézfeltartással megszavazták a téesz- és a faluegyesítést. Amikor törvényadta, demokratikus beleszólási jogukat emlegetve ellentmondásra "bujtogattam" volna őket, úgy néztek rám, mint egy holdbéli mesemondóra.

Szavaz, engedelmeskedik, még szolgál is a györki, ha szorongatott helyzetben tudja magát. Nincs olyan igazság, amiért vitába bocsátkozna a Hatalommal. Nem hisz a vezetők erkölcsösségében, önzetlenségében, jó szándékában, ezért aki "följut" közülük, gyanakodva méregetik.

Három-négy éven át gyakori látogató voltam Hévízgyörkön, eleinte csak a kórustagok vendége. Figyelemmel kísérhettem a kórus pályafutását és belső életét, a kórustagok és családjuk mindennapjait. A tizenegy asszony - Bankó Gáborné Aszódi Erzsébet, Bazsik Ferencné Benkó Margit, Bobál Mihályné Angyal Angyél, Dobronai Jánosné Varga Ilona, Gábor Antalné Bencze Anna, Gergely Tiborné Hajdú Mária, Kovács Miklósné Fercsik Erzsébet, Kustra Jánosné Varga Erzsébet, Szovics Jánosné Benkó Erzsébet, Vajgel Gáborné Sápi Judit és Zmák Andrásné Gódor Erzsébet - nem a falutól elzárt közösségben él, hanem rokonok, barátok gyűrűjében. Magnós beszélgetéseink ezért sem folyhattak stúdiószerű körülmények között. Ha bekapcsoltam a magnetofont, majd mindig beállított a sógor, az unokatestvér, a szomszéd vagy a gyerekkori jó barátné. E hívatlan vendégek vittek tovább a faluban, és így ismerhettem meg mind több és több györki családot - immár kívül kerülve az asszonykórus atyafiságán. Hívtak lakodalomba és disznóölésre, voltam zárszámadáson és farsangoló házi teadélutánon, megkerestem a györkieket a pesti piacon és a veteményeskertben, Márton-napi búcsúkor és a bérmálás ünnepén. Üldögéltem téeszirodában és lelkészlakban, kocsmában és művelődési házban, nyári konyhákban és tisztaszobákban.

Először a véletlen különös játékának hittem, hogy új találkozásaim régebbről ismert rokonságokhoz vezetnek el. Talán ez az élmény késztetett arra, hogy megrajzoljam a kórustagok családfáját. Származástörténetük arról tanúskodik, hogy az időben közeli vagy távoli ősök ágán mindenki rokon mindenkivel, mégsem mondható pusztán rokoni szövetkezésnek a kórus. Maga a falu szintén rokonságok együttese, olyan közösség, amelyet a vérségi kötelék, az erkölcs és a gazdasági érdek tart össze.

Könyvemben azt szeretném bemutatni, miként működött ez a közösség a század elejétől napjainkig. A mai jelenségek okainak megfejtéséhez 18. századi levéltári forrásokat, egyházi protokollumokat és anyakönyveket, valamint a korral vagy a vidékkel foglalkozó történelmi, gazdaságtörténeti, statisztikai és néprajzi műveket tanulmányoztam, de nem volt célom a község minden rétegére kiterjedő szociológiai összképet adni, s nem törekedtem monografikus és időrendi történetének föltárására sem. Főként a hetvenes évek zöldségtermelő, piacos életű faluja érdekelt, századunk korábbi évtizedeiről csak annyit írtam, amennyit a legidősebbek, a hatvan-nyolcvan évesek és írásom főszereplői, a középkorúak emlékeikben fölidéztek.

Folytatás...