Tévhitek és tények a nők elleni erőszakról a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen alkalmából, 2. rész
5. Tévhit: "A szexuális erőszak ritka."
Magyar adatot Tóth Olga 99-es reprezentatív vizsgálatát találtam, amely csak a házasságon belül elkövetett szexuális erőszakot mérte föl – a válaszadó nőknek 7,6%-a számolt be arról, hogy volt, hogy a partnere szexre kényszerítette.
Ha a kierőszakolt szexhez számítjuk az olyan enyhébbnek tartott formákat, hogy a férfi vagy fiú addig gyakorol nyomást a nőre vagy lányra, amíg az bele nem megy a nem kívánt szexbe, meg a buszon történő tapizást, valamint a szóbeli és lelki szexuális erőszak olyan formáit, mint a szexuális zaklatás, vagy a füttyögés, akkor valószínűleg minden nő átél élete során valamilyen szexuális erőszakot. Egy nemrég kiadott svájci tanulmány szerint például a lányok 40%-a, a fiúk 16%-a élte át 15–17 éves korára a szexuális erőszak valamilyen formáját, a legtöbben internetes szexuális zaklatást.
Még magasabbak lennének ezek a számok, ha nem azt kérdeznék a felmérésekben, hogy volt-e részük kierőszakolt szexben, hanem hogy volt-e olyan, hogy nem egyeztek bele a szexbe, ami az ENSZ szerint a szexuális erőszak meghatározása.
Azért tartom fontosnak, hogy tisztában legyünk a szexuális erőszak elterjedtségével, mert az erőszak túlélői gyakran gondolják azt, hogy velük van valami baj, mert őket erőszak érte, vagy mert annyiszor érte. A fentiek fényében szerintem elég csak annyit látnunk, hogy nagyon könnyű erőszakos férfiakkal, fiúkkal összetalálkozni, tehát nem az áldozat „vonzza be” az erőszakot.
6. tévhit: "A nők elleni erőszak elkövetői (feleségverők, nemi erőszakoskodók) nagyon különböznek a többi férfitól: őrültek, betegek, szörnyetegek, pszichopaták."
Tény: A férfiakat bátorítják, hogy nőkön uralkodjanak, akár erőszakos eszközökkel. A nők elleni erőszak megengedett, amennyiben nem jár érte (ugyanolyan mértékű) büntetés, mint a más férfiak elleni erőszakért. Ezért a legtöbb férfi uralkodik valamilyen formában nők fölött. Például lehet, hogy nem veri meg a párját, de nem is hajlandó vele igazságosan megosztani a házi munkát. Még azok a „jó fej” férfiak is, akiknek a viselkedését nem neveznénk erőszakosnak, alkalmaznak általában olyan manipulációkat, amelyek beépültek a mindennapokba, és természetessé, észrevétlenné váltak. Például sok férfi alkalmazza azt a technikát, hogy amikor a párja kifogásolja az egyenlőtlenséget, témát vált mondjuk arra, hogy a nőnek nem ilyen indulatosan kellene ezt tennie. Vagy bevásárol ugyan, de továbbra is a nőt használja diszpécsernek, hogy ő gondolja ki, mit kell venni. Vagy főz, de folyton a nőt kérdezi, hogy hogy kell hagymát sütni, és a nő legközelebb már meg sem kéri a férfit, mert hamarabb végez, ha maga főz. Az ilyesfajta manipulációkról lásd a Hétköznapi hímsovinizmus című könyvet: http://stop-ferfieroszak.hu/hetkoznapi-himsovinizmus. Így aztán, habár nem minden férfi elkövető, a legtöbb férfi hajlamos uralkodni a nők fölött, és aki igazi egyenlőséget akar, annak állandóan figyelnie kell magát, nehogy uralkodjon. Vagyis inkább fokozati, semmint elvágólagos a különbség az átlag férfi és a fizikai és szexuális erőszak elkövetőinek gondolkodásmódja és viselkedése között.
7. tévhit: A párkapcsolati erőszak áldozatai jól elkülöníthetőek a többi nőtől: áldozattípusok, személyiségzavarosak, játszmáznak, mazochisták, tudattalanul is olyan férfit választanak, aki bántalmazni fogja őket.
Tény: A párkapcsolati erőszak áldozatait vizsgálva nem találtak olyan személyiségbeli különbségeket, amelyek ezeket a nőket világosan elkülönítették volna a nem bántalmazott nőktől. A bántalmazott nők bizonyos pszichológiai tesztekkel mérve betegnek tűnhetnek: például az MMPI nevű pszichológiai teszttel mérve az éppen bántalmazás alatt álló nők paranoiásnak, hisztériásnak, személyiségzavarosnak tűnhetnek. Ez azért van így, mert a személyiségzavart a teszt például olyan kérdésekkel méri, hogy az ön életében a bajokért más emberek felelősek, vagy a paranoiát olyan kérdésekkel, hogy önt megfigyelik és követik. Mindkettő igaz lehet a bántalmazott nők életére, a teszt tehát nem tudja elkülöníteni azokat, akikkel ez történik, azoktól, akik azt hiszik, hogy ez történik velük.
Miért van akkor az, hogy egyes bántalmazott nők egyik bántalmazó kapcsolat után a másikba mennek bele? Azért, mert a bántalmazó férfiak többsége kifejezetten bajban lévő, már megtört nőket keres, akik fölött könnyebb uralkodni. Nem a nők keresik a bántalmazó férfiakat, hanem a bántalmazó férfiak a már megbántalmazott nőket. A bántalmazó férfiakra jellemző, hogy hamar elköteleződnek, ami kapóra jön a bajban lévő nőnek, aki azt remélheti, hogy új partnere majd megvédi az előzőtől.
Tény, hogy több kutatás szerint is azok a nők, akik partnerbántalmazó mellett nőnek föl, valamivel nagyobb arányban lesznek felnőtt korukban bántalmazás áldozatai, és kisebb arányban kérnek segítséget, mint a gyerekkorukban párkapcsolati erőszakot nem tapasztalt nők. Talán ez azért van így, mert gyerekkoruk alapján a bántalmazást elfogadható férfi viselkedésnek tekintik, vagy mert úgy gondolják, hogy minden férfi erőszakos. De ezek a nők sem keresik, akarják vagy élvezik az erőszakot, maximum másoknál később próbálnak kilépni a kapcsolatból. Vagy lehet, hogy itt is az előző bekezdésben leírt mechanizmus működik, hogy a nő menekül a származási családjából, a bántalmazótól, a következő bántalmazó férfi pedig pont ilyen kiszolgáltatott nőt keres magának.
Ennek megfelelően nem annyira a pszichoterápia, hanem az tudja megakadályozni, hogy egy nő újabb bántalmazóval kerüljön össze, ha intézményes segítséget kap, ami csökkenti a kiszolgáltatottságát, illetve ha tájékoztatják, hogy honnan ismerheti fel idejekorán a később erőszakossá váló férfiakat. E témában egy rövid listát ajánlok a bántalmazóra figyelmeztető korai jelekről: http://www.nokjoga.hu/erintetteknek/korai-figyelmezteto-jelek, valamint egy könyvet arról, hogy ismerjük fel a bántalmazókat: http://stop-ferfieroszak.hu/de-hiszen-azt-mondja-hogy-szeret
