A 2012-es magyarországi 16 akciónap rendezvénysorozat következő állomása a 25-i Néma Tanúk felvonulás után a két vezető erőszakellenes civil szervezet: a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) és a PATENT (Patriarchátust Ellenzők Társasága) konferenciája volt, melyre a Zivatar utcában, Budapesti Európai Ifjúsági Központban került sor. Az esemény rendkívül színvonalasra sikeredett, mi, a témával már foglalkozó aktivisták is sok új dolgot tanultunk.

Az érdeklődés a vártnak majdnem a kétszerese volt: a szervezők kb. 80 fővel számoltak, ehelyett 130 fő regisztrált – annak ellenére, hogy a kormány – valószínűleg szándékosan – ugyanerre a napra időzítette a civil nyílt napot, melyről ráadásul mindössze két nappal korábban értesítette az érdekelteket. (Azon a helyszínen többek közt Betlen Anna és Balogh Lídia, a MONA munkatársai voltak jelen és szólaltak fel.)

A szervezők: a NANE munkatársai, Tóth Györgyi és Dr. Wirth Judit, valamint a PATENT vezető jogásza, Dr. Spronz Júlia tehát elégedettek voltak a létszámmal, én azonban a vártnál kevesebb ismerős arcot láttam, hiányoltam több nőjogi szervezet, illetve ismert feminista jelenlétét. Az előadásokat Tajta Bernadett Slutwalk aktivistával, és a MEASZ-tag Kerezsán Lászlóval ültem végig, aki, mint elmondta, pándi iskolaigazgatóként a nyolcvanas években munkatársaival a tananyagba építette az erőszak elleni küzdelmet, az általános iskolás gyerekek ez irányú nevelését. A Születésház Egyesület vezetőjével, Fazakas Pálmával, Sáfrány Rékával, aki a MONA munkatársa, a Női Érdek (Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség) elnökségi tagja, valamint Kuszing Gáborral, és egy másik Stop Férfierőszak alapító taggal találkoztam még.

A közönség jobbára szociális munkásokból, rendőrökből, valamint érintettekből állt, de a szervezők szándékainak, hogy ne csak bennfenteseknek beszéljenek, ez meg is felelt. Az első – és talán legfontosabb – beszédet tartó Dr. Spronz Júlia jogász, a PATENT munkatársa az ügyészséget hiányolta, mert a rendőrök mellett az őket felügyelő ügyészség empátiája is fontos lenne az áldozatok felé. Az előadó, aki három gyermekes anya, egyben pozitív példáját mutatta a munka és a család összeegyeztetésének: magával hozta két hónapos kislányát, és biztatta a jelenlevőket, hogy akár szoptatás közben is forduljanak hozzá kérdéseikkel a szünetekben.

1. A törvényi tényállás hazai szabályozása – Dr. Spronz Júlia előadása

Dr. Spronz Júlia beszédében az önálló törvényi tényállásért való küzdelem történetét mutatta be – kiemelve a furcsa ellentmondást: miközben azzal vádolnak minket, nőjogi aktivistákat, hogy a nőket ért erőszakra fókuszálva „megfeledkezünk” a férfiakat és a gyerekeket ért erőszakról, éppen Varga István és elvtársai voltak azok, akik azt – igaz, nem éppen a mi elképzeléseink szerint, de – nőkérdésként kezelték! Foglalkozunk a férfi áldozatokkal is, de az előadó azt a gyakorta elhanyagolt tényt is hangsúlyozta, hogy a családon belüli erőszak férfi halálos áldozatainak 80%-a korábban maga is elkövető volt, és ezekben az esetekben a (hatóságoktól érdemi segítséget nem kapó) nő önvédelemből ölt. (A másik 20% egy részében pedig férfi az elkövető is – a szerk. megj.)

A jó törvény sajátosságai közül a szakjogász a hatékonyságot emelte ki mint legfontosabb tényezőt. Kifogásolta a kormány sietségét, amivel jelenleg igyekszik rövidre zárni a szakmai diskurzust: mivel a rossz törvény kontraproduktív is lehet, azaz árthat az áldozatoknak, több időt és figyelmet kellene a szakmai egyeztetésre fordítani. A probléma háttere, hogy a kodifikátorok nem ismerik az emberi jogi terminológiát. (Lehet, az emberi jogokat sem – a szerk. megj.) Dr. Spronz Júlia megfordítaná azt a gyakorlatot, mely a meglevő jogot próbálja ráhúzni a társadalmi jelenségekre: szerinte éppen fordítva kellene, azaz a társadalmi jelenségek, pl. az erőszak komplexitása alapján kellene kidolgozni a jogi szabályozást. (Ez lenne az önálló törvényi tényállás lényege is.)

A jó szabályozás két fő pillére: az áldozat védelme és az elkövető megbüntetése; fontos továbbá a két szereplő közti különbség és hatalmi viszony felismerése. A hazai gyakorlat viszont a családon belüli erőszakot „két problémás ember konfliktusának” tartja, és az elkövetőt mentegeti (pl. betegséggel, személyiségzavarral) és nem vonja kellő visszatartó erővel felelősségre. A pénzbüntetés kiszabása még káros is az áldozatra, mert a bántalmazó azzal sokszor az áldozatot károsítja meg, pl. erre hivatkozva nem fizet gyerektartást.

A bántalmazás nem betegég, nem személyiségzavar, hanem a társadalmi környezet által is megtámogatott hatalomdemonstráció, amiért a bántalmazó nagyon is felelős. A bántalmazónak lehetőségében áll dönteni afelől, hogy bántalmaz-e; a bántalmazás – hiába igyekszik utólag ezzel mentegetőzni a bántalmazó – nem önkéntelen cselekvés, nem valamiféle kényszeres indíttatásból fakad! Erre pl. bizonyíték, hogy a bántalmazó az agresszióját nem pl. a főnökén, hanem az otthon falai közt, a neki sok esetben anyagilag kiszolgáltatott társán éli ki. A legkisebb ellenállás felé megy; kiugró gyakoriságú pl. a terhes nők bántalmazása!

A törvénykezésben nagyon fontos lenne kitérni az együtt nem élők, vagy a már együtt nem élők közti erőszakra is, ugyanis a bántalmazott nő számára a legveszélyesebb időszak éppen a kapcsolatból való kilépés, és az az utáni két év. Az előadó azt is fontosnak tartja, hogy ne magánvádas eljárás keretében történjen a családon belüli erőszak szankcionálása (jelenleg úgy néz ki, közvádas lesz). A „kötelező békítés” (szembesítés, mediáció) eljárása értelmetlen és káros: sokszor újabb bántalmazást von maga után.

Az előadó a jelenre vonatkoztatva a magyar feminizmus „új hullámáról” beszélt, melynek során remélhetőleg mindezen problémák megoldásában előrelépés várható.

2. Vendégelőadónk, a Bírónők Nemzetközi Szövetségének emberjogi képzési igazgatója

A második előadó, Ann Tierney Goldstein szintén kitért arra, mennyire örül, hogy éppen egy ilyen „aktív időszakban” tartózkodik Magyarországon. Ő az IAWJ, azaz a Bírónők Nemzetközi Szövetsége képviseletében érkezett mint emberjogi képzési igazgató, és előadásában azt fejtegette, hogy a szövetség tagjai miként küzdenek az egyenlőség elvére épülő ítélethozatalért a világ különböző pontjain, különböző kulturális kontextusokban. Szót ejtett a bírókról elterjedt sztereotípiákról („ellenség”), valamint külön a bírónőket ért diszkriminatív feltevésekről (pl. „emocionálisnak” gondolják őket). A szervezet 100 afganisztáni (!) tagja ennél is nagyobb kihívások előtt áll nap mint nap. Az előadó több példát is hozott arra, amikor a társadalmi konvencióknak ellenszegülve a bírónők sikert értek el, pl. özvegy tulajdonának visszaszerzése Afrikában (a kecskéit fel akarták áldozni a fia temetési szertartásához, de akkor ő nem tudta volna a kecsketejjel táplálni a rá maradt unokákat.) Végezetül biztatta a szakembereket, hogy a bírónőkkel is keressék az együttműködés lehetőségeit.

3. Vállalati felelősségvállalás mint újítás, valamint a civilek + hatóságok együttműködésének pozitív példái: a TecSOS program

A bevezetőben Tóth Györgyi örvendetes újdonságként jelölte meg a vállalati szféra bevonódását, amelyet ezúttal Nyilas Orsolya (Vodafone) és Tóth Veronika (AVON) képviseltek.

 „A Vodafone a nők biztonságáért” program keretében a fenyegetett áldozatok – Spanyolországban és más országokban már sikeresen alkalmazott mintára – egy TecSOS nevű, gyufásdoboz méretű eszközt kapnak, melynek segítségével egyetlen gombnyomással hívhatják a rendőrséget. Nálunk a pénzt a programra a Vodafone adja, míg más országokban a kormány. Magyarországon a program Budapest IX., majd XII. kerületében indult el, jelenleg– 2012. február közepe óta –  21 készülék van használatban, eddig 6 aktiváció történt. Terveikben szerepel a program kiterjesztése országos szintűre.

Az AVON világszinten a legtöbb nőt foglalkoztató vállalat, főként ennek köszönhető, hogy részeként felvállalták, az előadó szavaival élve, a nők elleni erőszak „nem trendi” ügyét. Az AVON az Erőszak ellen a nőkért programja az USA-ban 2004-ben, hazánkban 2008-ban indult. Égető problémának tartják ők is a társadalmi szabályozás hiányát, így az önálló törvényi tényállásért való küzdelem részeként csatlakoztak az aláírásgyűjtési kampányhoz, és az információterjesztést, a téma iránti érzékenység növelését workshopok által igyekeztek, igyekeznek biztosítani. Eredményeik közt soroltak fel 1140, a témával kapcsolatos online megjelenést, és 45 televíziós interjút. Részük volt az aláírásgyűjtés sikerességében, és abban, hogy a Parlament végül elkezdte tárgyalni a törvényi tényállást.

Utóbbi kapcsán Dr. Wirth Judit megkért, hogy mutassam be a Nők Lázadása mozgalmat is, amit pár mondatban, röviden összefoglalva a vasárnapi beszédemet, meg is tettem.

A következő két előadó a Női érdek vezető munkatársa, Dr. Pap Enikő, valamint Kispéter Erika CEU gender PhD hallgató volt, akik kutatói szemszögből, a TecSOS eszközt használó ügyfelekkel készített interjúk alapján értékelték a Vodafone áldozatsegítő program eredményeit. Az eszköz a használók egyik felénél a közvetlen életveszély elhárítását, másik részüknél a megelőzést szolgálja egy kritikus életszakaszban, pl. válás, gyermekelhelyezési per kezdete, amikor is fokozottan lehet számolni a bántalmazó bosszújával, agresszív fellépésével.

Kispéter Erika kiemelte, hogy a tapasztalatok megerősítik az ügyfelek előérzetét, azaz a – sajnálatos módon – „tapasztalt” áldozat tudja, mikor lehet a veszélyhelyzet fokozódására számítani. Az eszköz az ügyfelek biztonságérzetét jelentősen növeli, többen egy „testőrhöz” hasonlították. Ez a biztonságérzet – melynek része a segítőkkel való kapcsolattartás is – erőt ad nekik a kapcsolatból való kilépés kockázatának vállalásához. Az ügyfelek bíznak abban, hogy az eszköz aktiválása esetén a rendőrség gyorsan kiér (ezt a tapasztalatok 3-10 perc – többnyire meg is erősítették), és jelentős számukra az is, hogy a veszélyhelyzetben, a bántalmazó jelenlétében nem kell a készülékbe beleszólni, és zaklatott állapotban nem kell a rendőrség kérdéseire válaszolni, a beépített GPS segítségével a tartózkodási helyüket a hatóság azonosítja. Az aktiválás után hangfelvétel is készül, mely, ha nincs tanú, nagyon fontos az ügy további menetében. (Az eszköz rögzíti a bántalmazó szavait, az ütések hangját, stb.) Az eredmények azt mutatják, hogy az ügyfelek nem hamarkodják el az eszköz aktiválását, sőt, túl óvatosak. Negatívumként a hosszú töltési időt (ez akkor okoz gondot, ha együtt él a bántalmazóval, és nem tudja otthon tölteni), és a rövid készenléti időt említették (6-12 óra).

Fuxreiter Róbert IX. kerületi őrnagy a rendőrség képviseletében beszélt ugyanerről a programról. A bántalmazott hívhatja a 107-et is, de ez azért problémás, mert zaklatott állapotban magyarázkodnia kell a gyakran kételkedő rendőrnek, aki mire kiér, a bántalmazó – aki valószínűleg hallja a segélyhívást – gyakran eltűnik, vagy éppen még agresszívabbá válik: ilyen vészhelyzetben egy perc halogatás is végzetes lehet! Ráadásul nagy a látencia, ha van is tanú, a családok általában nem adják ki a bántalmazó családtagot. A rendőrség ilyen esetben félre hívja az áldozatot, de ők a NANE segítőivel, akik nem a hatóságot képviselik, bizalmasabbak, ez is a program egyik előnye. (Ugyanis a NANE munkatársak mérik fel azokat a veszélyhelyzeteket, ahol indokolt az eszköz biztosítása az ügyfélnek.) A TecSOS használatakor képzett diszpécser reagál a hívásra, hallja a háttérzajokat, a szintén képzett ügyeletes tiszt célirányos információt kap, és emiatt gyorsan és felkészülten lép a szituációba. A rendőrök képzéseken vesznek részt, érzékennyé, empatikussá válnak a probléma iránt, és nem kételkednek a bejelentés jogosságában, az azonnali intézkedés szükségességében. A képzés, a tudatosságnövelés hangsúlyozta az előadó, olyannyira eredményes volt, hogy a rendőrök sok esetben már maguktól ajánlják az eszközt a fenyegetett áldozatoknak.

4. Az áldozatok egy speciális csoportja: az idős nők

Utolsó előadóként Galántai Júlia MTA-SZKI kutató témát váltott, és egy eddig kevéssé feltérképezett áldozati kört fókuszba hozva az idős nők ellen elkövetett erőszakos esetekről beszélt. AZ ENSZ Társadalmi Fejlődésért Felelős Bizottsága a bántalmazás következő kategóriáit különíti el: fizikai, lelki, szexuális bántalmazás, verbális abúzus, gazdasági kizsákmányolás, elhanyagolás; a jelenlegi magyar törvénykezés azonban nem tér ki ezek mindegyikére, így az elérhető rendőrségi akták nem adják vissza pontosan a helyzetet. (Pl. utóbbi kettő elhanyagolható a vizsgált 82 mintában, de nem azért, mert nincs!) Az idős (60 évnél idősebb) áldozatok esetén gyakran még súlyosabb a bántalmazótól való gazdasági függés, a nők esetében kevesebb nyugdíj, vagy éppen annak elvétele még inkább ellehetetleníti az áldozat kilépését a kapcsolatból. Az esetek 9%-ában azonban az elkövető gazdasági függésben van az áldozattól (ide sorolható pl. az idős anya bántalmazása).

A vizsgált mintában az elkövetők 43 százalékát már korábban elítélték erőszakos bűncselekmény miatt, 6%-ot partner elleni erőszak miatt (de mivel nincs önálló tényállás, ez az adat megbízhatatlan).

Az esetek 32%-ában az elkövető alkoholos befolyásoltság alatt állt, de fontos kiemelni, hogy a bántalmazó viselkedésért nem az alkohol tehető felelőssé, az alkohol csupán felerősíti a már meglevő bántalmazó hajlamot. (Aki nem bántalmazó, az alkoholos befolyásoltság esetén sem válik azzá, az alkohol nem „személyiségátalakító” szer. – a szerk. megj.) Azaz, a bántalmazást nem lehet az alkoholra fogni, annak hatására való hivatkozás nem menti fel a felelősség alól az elkövetőt, sőt, inkább súlyosbító tényező!

A kisebb sérülések bejelentése alacsony (6%) – ez a bántalmazást elfogadó közeg uralkodó értékrendjével magyarázható.

A bejelentést tevő személy leggyakrabban (77%) az áldozat, 12%-ban a kórház, 5%-ban a szomszéd, és kiugróan alacsony (4%) azon esetek száma, amikor egy családtag a bejelentő.

További beszédes adat, hogy a bejelentéseknek mindössze 30%-a kerül tovább az ügyészségre, az eljárások 35%-a megszűnik, „a bejelentő együttműködésének hiánya miatt” – ez azt jelenti, hogy a megfélemlített áldozat a bántalmazó nyomására visszavonja a feljelentést, és mivel jelenleg a csbe magánvádas eljárás, és nem hivatalból üldözendő, az ügy ezzel le is zárul.

Az eljárás sok esetben a szembesítésnél reked meg (melyet nem lehet elégszer és eléggé ostorozni; értelmetlenségét, az áldozat számára megterhelő mivoltát, káros következményeit eléggé hangsúlyozni!!! – a szerk., megj.), az áldozat azt nem vállalja.

A kutató által készített képzési anyag hamarosan a www.IPVoW.org oldalon lesz elérhető.

5. „Erő a változáshoz” projekt: az áldozatok segítése, a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos áldozathibáztató sztereotípiák leépítése

A konferencia záró szakaszában két műhely közül lehetett választani, mi az „Elsődleges és másodlagos megelőzés” címűn vettünk részt, ahol Tóth Györgyi és a szintén NANE aktivista Hoffmann Krisztina az Erő a változáshoz, illetve a Szívdobbanás programokat mutatták be.

Bevezetőként megnéztük a NANE díjnyertes figyelemfelhívó videóját, mely arra szólítja fel a nézőt, hogy ne higgyen az áldozat szégyen szülte fedőtörténeteinek („rácsukódott a kezemre az ablak”, „leestem a lépcsőn” stb.), hanem vegye észre, vegye komolyan a családon belüli erőszakot, és lépjen fel támogató módon. (Ebbe azért nem érdemes intuitíve fejest ugrani, mert kárt is okozhatunk – mielőtt az egyéni segítségnyújtás nehéz feladatába fogunk, olvassuk el és értsük meg a NANE interneten is elérhető Miért marad? c. kiadványát – a szerk. megj.)

Az „Erő a változáshoz” projekt az EU Daphne projektjének része volt („A túlélők felszólalnak a méltóságukért”), mely a következő finanszírozási szakaszban sajnos beleolvad az általános emberjogi programba. A NANE az erőszakot emberjogi jogsértésként értelmezi, az 1993-as bécsi emberjogi konferencia alapján, ahol megállapításra került, hogy az EU tagállamoknak „kellő szorgalommal kell fellépni az erőszak különböző formái ellen.” Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata egyértelműen rögzíti az embernek az élethez és testi épséghez való elidegeníthetetlen jogát, valamint az emberek méltóságbeli egyenlőségét.

Ennek érdekében több ország: Észtország, Olaszország, Portugália, Egyesült Királyság és Magyarország civil szervezetei – a NANE koordinálásával – összefogtak, és nyomtatott és online formában, több nyelven is elérhető kézikönyvet adtak ki. Cél, hogy a tudatosságnövelő tartalom ne csak az EU tagállamokhoz jusson el, így több országot is biztatnak a 260 oldalas, átfogó anyag lefordításra. A könyv bemutatja a női történetmegosztó közösségek történetét, fontosságát, leírja egy ilyen öntudatnövelő csoport kialakításának és vezetésének lépéseit, majd kitér a megelőzésre, az önbecsülés növelésének kérdésére, a pszichoedukációs programra: a bántalmazó kapcsolaból frissen kilépett áldozaton segít, ha megérti a vele történtek mechanizmusát, ha látja, hogy a problémájával nincs egyedül, és ami történt vele, az nem az ő hibája!, valamint az informális önsegítő csoportokra. (Azaz amikor túlélő nők egy baráti társaság formájában osztják meg egymással az őket ért traumatikus eseményeket, és alkotnak egy támogató csoportot.)

Az ilyen csoportban részt vevő áldozatok kisebb eséllyel esnek vissza az áldozat szerepébe, mert felismerik a bántalmazó viselkedés korai jeleit (ezekről mi is írtunk itt). E segítség hiányában újra bántalmazó kapcsolatba kerülhet, innen a populáris – és teljességgel TÉVES – feltételezés, hogy a nők egy részének a bántalmazásra lenne „szüksége.”

Senki nem „igényli”, senkinek nincs „szüksége” arra, hogy bántalmazzák!!!

E káros sztereotípia gyökerei a populáris médiában is keresendők: már a fiatalok félre vannak tájékoztatva a párkapcsolatok működéséről a népszerű irodalmi művek, filmek, magazinok által, melyek az elnyomó párkapcsolatot tüntetik fel normálisnak és romantikusnak, a szerelmet a birtoklással mossák össze, az ellenőrző-elnyomó viselkedést a szeretet jeleként értelmezik. Tóth Györgyi külön kiemelte ennek kapcsán az Alkonyat-széria káros hatásait.  (És, amennyiben a fiatal olvasóknak csak egy részéről feltételezzük a kritikus, távolságtartó olvasásmódot, egyet tudok érteni vele. A populáris romantikus irodalom potenciális káros hatásairól itt írtunk.)

További problémát okoz, hogy a hagyományos nemi szerepekre épülő népszerű elképzelés szerint a párkapcsolat kezdeményezésének és befejezésének joga a férfit illeti meg; azaz a férfi mint elkövető társadalmi támogatást (minimum beleegyező hallgatást) kap a bántalmazó viselkedéséhez (mintha jogos lenne az agresszivitása, ha a nő arra vetemedik, hogy a rá kirótt passzív szerepkört áthágva lépni mer, azaz elhagyja!), míg a nő esetében a környezet legtöbbször arra fordítja az energiát, hogy őt a kapcsolatba visszanyomja (olyanaz áldozat által is gyakorta internalizált hagyományos nézetek alapján, miszerint „a nőnek tűrni kell”, „a nő dolga összetartani a kapcsolatot/családot” stb.)

Hoffmann Krisztina képző ugyanebben a programban; prostitúcióban élő és hajléktalan nőkkel dolgozik, számukra önsegítő csoportokat vezet. Nehézségként említette az egymás iránti szolidaritás létrehozását, majd, amikor már kialakul a bizalmas, támogató közeg, a csoportmunka lezárását: a támogató közeg hirtelen megvonása reviktimizálhatja az egyént; ezért dolgoznak a folytatási lehetőségek kidolgozásán. Látványos eredmény az alkoholfogyasztás csökkenése, és egymás támogatása a hajléktalan nők között.

6. Felvilágosítás, prevenció a gyerekek és fiatalok körében: „Szívdobbanás” projekt

A beszámoló után ismét Györgyi vette át a szót, és a gyerekek, fiatalok felvilágosító prevencióját célzó „Szívdobbanás” programot mutatta be, mely szerinte értelmezhető akár a már említett Alkonyat-jelenségre adott válaszként is.

A nők elleni erőszakos esetek jelentős részében gyermekek is érintettek – a nőbántalmazók 32%-a gyerekbántalmazó is! –, közvetlenül vagy közvetve maguk is áldozatok. A hatóságok nemritkán további veszélynek teszik ki őket, pl. a kötelező láthatás elrendelésével. Döbbenetes, de ha bántalmazás, megerőszakolás történik a láthatás alatt (márpedig szokott történni…), nemritkán még az anya ellen indul eljárás, amiért veszélynek – vagy ha az apa őt erőszakolja meg – traumatikus látványnak tette ki a gyerekét! (El sem hinném, ha nem ismernék személyesen olyan nőket, akikkel ez történt…) A bántalmazó apát a hatóság – egészen elképesztő módon – megváltozhatatlan körülménynek tekinti (mint pl. természeti katasztrófa, árvíz, hurrikán), melytől egyedül az anya felelőssége megvédeni a gyermekét.

A párkapcsolati erőszak a nők által leggyakrabban megtapasztalt erőszakforma. (Tóth Olga kutatásai szerint élete során minden 5. nőt bántalmaz a partnere.)

A tévhittel ellentétben a bántalmazás, nemi erőszak elkövetője sokkal gyakrabban az áldozat által ismert, mint ismeretlen személy; azaz a nők számára nem az idegenek veszélyesek, hanem sok esetben a családtagok, az intim partner.

A WHO „Tények a párkapcsolati erőszakról” c. dokumentumában olvasható, hogy a legkisebb arányban Japánban (15 %), a legnagyobb arányban pedig Etiópiában (71%) tapasztalták a nők a párkapcsolati erőszakot életük elmúlt 12 hónapja során. Az európai átlag ezen adatra vonatkozóan 10%.

A 18 év alattiak közt 10 és 30% közt mozog azok aránya, akik tanúivá válnak anyjuk bántalmazásának. Tóth Olga kutatásai szerint az általa megkérdezett áldozatok 20%-ának az apja verte az anyját (további 10% pedig azt válaszolta erre a kérdésre, hogy „nem tudja”, ami szintén beszédes adat)

Corinne Seith felmérése szerint a 9-17 éves gyerekek (1405 fős minta) 80%-a hallott már a párkapcsolati erőszakról, az elsődleges források a média és a barátok, kisebb arányban az anya. Az iskola sajnos az utolsó helyen szerepel, kivéve Angliában, ahol a 3., mert ott a párkapcsolati erőszak prevenció a közoktatás kötelező része. (A gyerekek 88%-a gondolta úgy, hogy hasznos lenne az iskolában a párkapcsolati erőszakról beszélni.) A többség elutasította az erőszakot mentegető állításokat, mégis szignifikáns adat, hogy minden 5. fiú és minden 8. lány tartotta „bizonyos körülmények között elfogadhatónak” a párkapcsolati erőszakot. (Ez sajnos a média már említett torzításaira is visszavezethető, valamint a többségi társadalom erőszakot támogató, adott esetben azt romantizáló attitűdjeire.)

A megkérdezett gyerekek többsége komoly aggályokról számolt be a segítségkérést illetően, amennyiben ő maga ilyen helyzetbe kerülne. A fiúk közt a leggyakoribb válasz az volt, hogy „árt a család jó hírének a kiteregetés” – azaz a státusz óvása mint férfi feladat már gyermekkorban tudatosul. A lányok inkább arról számoltak be, hogy nem bíznának a bevont személyben, hatóságban. Ez sem véletlen. Sokszor a kamasz gyerek is tudja, hogy az erőszak nincs társadalmilag szabályozva. Ennek következményei a potenciális áldozatok és elkövetők szempontjából is beláthatatlanok, elég csak arra gondolni, hogy a bebörtönzött rabok 90%-a erőszakos családban nőtt fel, azaz gyerekkorában látta, hogy a társadalom tűri az erőszakot, nem tesz ellene semmit. Így kialakul benne, hogy nem hisz a szabályokban, hiszen látja, hogy a társadalom, a hatóság nem szankcionálja (sőt még a környezet sem ítéli el) azt, aki szabályt szeg, pl. bántalmaz.

A megkérdezettek a segítségkéréstől való vonakodás kapcsán beszámoltak olyan – sajnos vagy nem sajnos – irracionális félelmekről, mint a nevelőotthonba kerülés, az apa börtönbe kerülése, a szülő(k) felügyeleti jogának megvonása. Nem tudják, hogy az erőszakkal szembeni fellépés nem ilyen drasztikus. Fontos hangsúlyozni, hogy általában az áldozat bosszú helyett pusztán az erőszak abbamaradását akarja (és sokszor a hatóság túl erősnek tűnik neki.)

Megfelelő képzettség, ismeretek birtokában egy tanár is észreveheti, ha egy gyereket otthon bántalmaznak. Árulkodó jelek a figyelemzavar, teljesítményromlás, iskolakerülés, agresszió vagy éppen fokozott bezárkózás. További információk a NANE Szívdobbanás kézikönyvében találhatók, mely online is letölthető.

A 16 akciónap keretén belül következő hasonló programként ajánlom az érdeklődőknek Keret Koalíció dec. 10-i konferenciáját, mely a szexuális erőszak túlélőinek segítésére fog fókuszálni.