Ami a könyv stilisztikai-irodalmi erényeit illeti: ha már mindenképpen kanonizálni akarunk, akkor nem sorolnám az ún. „magas irodalom” kategóriába, de elsősorban nem is ezért olvastam el. Hanem azért, mert van bennem egy adag voyeurizmus: abban az illúzióban élek, mintha a könyv elolvasásával beleláthatnék mások életébe, gondolataiba. Nem gondolom, hogy egy könyv elolvasásával teljes egészében megismerhető a bemutatott kultúra, nem vagyok naiv olvasó. Néhol sekélyes a stílus, bonyolultak a mondatszerkezetek, de azt hiszem, hogy ez részben a fordításnak tudható be, ugyanis anglicizmusok is előfordulnak a szövegben.
A korán elárvult és mindenhonnan kirekesztett kislány, a bántalmazott feleség, az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó, a kiutat kereső, a lázadó és a feltétel nélküli, őszinte szeretetre vágyó nő története ez. Az egymást követő, megállíthatatlan borzalmak gyors egymásutánjának leírása, a narrátor (aki egyúttal főszereplő is) sokszor mintha kívülről mutatná be az Ént. Az olvasó várja, hogy mikor érnek véget a borzalmak, de mintha sosem lenne vége. Anyja meggyilkolása, árvaház, bigott fundamentalista nevelőszülők, bántalmazó férj: utóbbi kettő a „szabadság hazájában”, az Egyesült Államokban. A történet vége ugyan „jó”, mégsem éreztem azt a fajta katarzist, amelyet máskor. Nem az író hibája ez, hanem inkább az enyém: a megrettent olvasóé.
Meglátásom szerint a könyv betagozódik a „keleti nők történetei”  sorozatba, amelyben elsősorban a nőkkel való szélsőségesen rossz bánásmódot mutatják be. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy percre is megkérdőjelezném a történetek valódiságát (bárcsak megkérdőjelezhetném), hanem úgy tűnik, hogy a nők megalázásának, kihasználásának irodalma (sajnos) piaci szempontok szerint is működik. Magyarán: ritkán jelenik meg olyan könyv, amely egy másfajta Keletről szólna, pl. arról, hogy Tunéziában tilos a poligámia, és a hidzsáb viselése is korlátozott. A kevésbé tájékozott európai olvasó szemében „a Kelet” fogalma összefügg az elnyomással, a kivégzéssel, a megalázással. Ezt az egyoldalúságot rója fel ez a cikk is, véleményem szerint azonban átesik a ló túlsó oldalára. A cikk elsősorban a muszlim nőkre hegyezi ki a mondanivalóját, és egy Magyarországon élő, szíriai származású riporter szájába adja az ítéletet:
„Rettentő károsak ezek a szélsőséges történetek, mert nem a valót mutatják – mondja Al Ghaoui Hesna, apai vonalon szíriai származású, Magyarországon élő televíziós riporter. – Az arab hercegnőkről szóló regények többnyire a legszélsőségesebb Szaúd-Arábiában játszódnak. Ezzel egybemossák az arab világot, amelybe beletartozik a francia Code Civilt használó Tunézia, ahol tilos vallási jelképeket, így kendőt viselni, de tilos a többnejűség is. Ebbe, az innen nézve homogén masszának tartott tömbbe értik bele továbbá Jordániát, ahol mindenféle vallás elfogadott, és az öböl-államokat, ahol az üzleti érdekek sokszor felülírják a megrögzött szabályokat. Mint a sok arab államban megfordult Al-Ghaoui Hesna meséli, az ott élő nők egyáltalán nem látják ennyire nyomorúságosnak a sorsukat, miszerint nem kell férfiszerepet betölteniük, napi négy óra munka után jut elég idejük a családra, amellett, hogy saját keresettel rendelkeznek. Nem kérnek abból a sajnálatból, amit ezek a könyvek kiváltanak, sőt mi több, ők tartják szánalomra méltónak a túlhajszolt európai nőket. Talán nem is fontos, milyen a valódi kép, csak az, amit az olvasó fantáziál a mesés kelet világáról.” [Néhány apró helyesírási hibát javítottam, egyébként az idézet pontos. – K.Zs.]
Kétségtelenül igaz az, hogy az egybemosás és az egyoldalú bemutatás káros. Ez azonban még nem jelenti sem azt, hogy a történet nem esett meg: hogy ne lennének megkövezések, vízbefojtások, kényszerházasságok, házasságon belüli nemi erőszak, sem pedig azt, hogy kizárólag ilyen történetek léteznek. Bár itt nyilván a piaci szempont diktál: nagyobb az igény a koreai kislány megpróbáltatásait leíró könyvre, mint egy átfogó, több szempontot figyelembe vevő szociológiai tanulmányra. Félreértés ne essék: a kereslet ilyen irányú növekedése nem hitelteleníti a leírt történeteket, egyszerűen csak annyit jelez, hogy többen olvasnak regényt, mint orientalisztikai szakirodalmat. Igaza van Saidnek,1 amikor azt írja, hogy az európai olvasó a saját, nyugati elképzelése szerint szemléli a Keletet, bár ugyanezt fordított irányban is ki lehet jelenteni. Gondoljunk csak az iszlám országokban alkalmazott cenzúrára, vagy az európai nők erkölcseiről kialakított képre.
Talán nincs is akkora különbség a Keleten és a Nyugaton élő nők problémái között. A többnejűség nálunk ugyan tilos, a megcsalás azonban sokszor elfogadott. Emlékeztetnék azokra az érvekre, amelyek a nők megcsalását legitimálják: biztosan elhízott, nem elég házias, nem öltözik csinosan otthon, lenyúlt a melle, hisztis stb. A megkövezés (paráznaság esetén) ugyancsak tilos a civilizált nyugati országokban, ugyanakkor a verés vagy a családon belüli nemi erőszak sokszor elfogadhatónak vagy legalábbis menthetőnek minősül. Mindannyian „tudjuk”, hogy a pénz számolva, asszony verve jó; a „női hisztit” (mert mindenre rá lehet fogni, hogy hiszti) egy jó veréssel vagy „birtokbavétellel” meg lehet oldani (hogy tanulja meg, hogy ki az úr a házban). Ismerős?
Ami Tunéziát és a hidzsábot illeti: ugyanolyan korlátoltnak tartom a hidzsáb viseletének tiltását (Tunéziában, Franciaországban vagy bárhol máshol), mint a kötelezővé tételét az iszlám országokban. Van azonban az idézett szövegrészben egy olyan rész, amely szerintem jelzi, hogy valaki nagyon félreértette a feminizmus lényegét: a férfiszerepről van szó. Egy feministának nem kell férfiszerepet betöltenie, a feminizmus nem a szerepek átvállalásáról (halmozásáról) és a nők túlhajszolásáról szól. Hanem arról, hogy a nők munkavállalása (vagyis az, hogy megosztják a kenyérkeresői feladatokat) egyúttal azt is jelenti, hogy az otthoni munka („jut elég idejük a családra”) is osztódik. A „valódi kép” nem az, hogy Keleten minden nő megvetés tárgya. De nem is az, hogy „az ott élő nők” – ami általánosításnak jó, érvnek már kevésbé – mindegyike ezt az életformát kívánja követni, és semmilyen más vágyuk nincsen. Pontosan azért, mert a Keleten élő nők nem homogén massza, hogy egyszerűen „ott élő nőknek” lehessen nyilvánítani őket.