A Vonalkód és a Pixel alcíme is (Tizenöt történet, Szövegtest) egyszerű megfogalmazás, mégis fontos iránytűje lehet az olvasónak, aki az egymást követő elbeszéléseket akár novellaciklusnak, de talán regénynek is tekintheti. A Vonalkód alcímének számszerűen elkülönítő gesztusa ugyanis eltávolíthat a nagy narratíva lehetőségétől, miközben a kötet írásainak alcíméül szolgáló, zárójelben a vonal szót valahogyan mindig magukba rejtő szavak (Színvonal, Irányvonal, Bikinivonal stb.) a rejtett összefüggések meglátására szólítanak fel. Főként, ha hiszünk a fülszövegben is idézett szövegrésznek, mely szerint a törvények szövedéke néha nem más, mint a pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve. (175)

A Pixel című kötet szerkezetében és témáiban is hasonlít a Vonalkód novelláihoz, itt is jelen van egy tematikus vezérfonal, ami összeköti a műveket. Mind a harminc írás egy testrész köré épül fel, egy-egy testrész motívumként jelenik meg a szövegekben, melyek végül egy szövegtestet adnak ki, ahogyan az az alcímben is olvasható.  A harminc novellában legalább harminc szereplő jelenik meg, akik élete valamilyen módon összefonódik. A kötetben csak apró utalások alapján figyelhet fel az olvasó arra, hogy az egyik történet epizódszereplője egy másik novella főhősévé válik, vagy egy kisfiút, Misit (Tizenegyedik fejezet, avagy a boka története) egy másik írás már felnőtt férfiként, Kovaljov Mihályként (Huszonhetedik fejezet, avagy az orr története) mutat be. A sokszor bonyolult összefüggések a novellák többszöri elolvasására késztetnek, a szálak kibogozása leköti az olvasó figyelmét, sokszor olyan koncentrációt igényel, mint a szereplők kapcsolatainak felismerése Marquez Száz év magány című regényében.

A Vonalkódhoz hasonlóan – és a több irányba szétfutó cselekményszálak ellenére – összefüggő műként is értelmezhető a Pixel. Felidéződhet az olvasóban Mikszáth Kálmán A jó palócok című kötete, ahol szintén felmerül a kérdés, hogy a novellákat összefüggő történetsorként olvassuk-e vagy különálló epizódokként. (Tóth Krisztina és Mikszáth munkássága közt nem csupán ez a kapcsolat figyelhető meg. A Palócföldben szerepel az „Ezek a kedves kis portékák…” című, a Mikszáth-centenárium alkalmából indított rovat, Grecsó Krisztián és Ficsku Pál prózáján kívül Tóth Krisztina munkája is szerepel benne, ami rekontextualizálja Mikszáth prózavilágát. Tóth Krisztina Tímár Zsófi muskátlija című novellájával idézte fel az írót.) A Pixel sem regény, bár a sok szereplő és a számos cselekményszál megjelenése a nagyregényekre jellemző, olvasható akár novellafüzérként is, bár a legpontosabb megnevezést maga Tóth Krisztina adja, aki az alcímben szövegtestként jelöli meg kötetét.

Az egységesség meglátására sarkallja az olvasót az is, hogy a műből hiányzik a tartalomjegyzék, így nem tudjuk könnyedén visszakeresni a szív vagy éppen a fül történetét. Ez a hiány egységében láttatja az olvasóval a kötetet, aki ráközelít egyes képkockákra, részletekre, hogy eltávolodva ismét az egészet lássa. A fejezetek képkockaszerűen működnek és tartalomjegyzék híján hol az egyikre, hol a másikra fókuszálunk rá, eltávolodva pedig felfedezhetjük a pixelekből, a kis epizódokból összeálló egészet. Az apró életképekből – a novellák csupán 3-4 oldalasak – áll össze a hétköznapi történetek hálója, az addig egymástól függetlennek látszó sorsok egybefonódnak.

Mindennek középpontjában pedig az egész áll, a test, melyet a testrészek, a fül, a száj, a boka, a has stb. alkotnak, az apró elemek felől közelíthetünk az egész felé. A testek, a szereplők adják a novellák metszéspontjait, hiszen testek találkoznak és szétválnak, testek találnak egymásra, hogy később elválhassanak. Kronologikus rend hiányában pedig az olvasóra hárul a feladat, hogy kibogozza a szálakat és felismerje a szereplők közti kapcsolatokat. Mikszáth már említett kötetének is az egyik érdekessége a helyszínek és szereplők ismétlődő felbukkanása, ami szintén nem követ szigorú időrendet. A Pixelben is a novellák laza rendben követik egymást, így első olvasásra talán fel sem figyelünk arra, hogy az első fejezetben megismert Gavrielának a homoszexuális gyermeke Jean-Philippe, aki egy Lutonban lakó szikhbe szerelmes (Tizenkilencedik fejezet, avagy a pénisz története). A szikh Magyarországra utazik, hogy találkozhasson Ágnessel (Nyolcadik fejezet, avagy a fül története), akinek főorvos édesanyja viszonyt kezd egyik páciensével, egy agydaganatos építésszel, akivel egy villányi parasztházban tölt el néhány pásztorórát (Ötödik fejezet, avagy a fej története). A férfi lánya, Helga szeretője annak a férjnek (Tizenkettedik fejezet, avagy a haj története), akinek az anyja éppen abban a lakásban lakik a Teréz körúton, ahonnan annak a Gergő nevű fiúnak a zsidó nagyszüleit hurcolták el annak idején (Huszonnegyedik fejezet, avagy az íny története), aki az agytumoros építész villányi házát megveszi annak halála után. A harminc testrész története pedig további kusza szálakat fed fel, magával ragadva az olvasót a hétköznapi emberek és hétköznapi történetek hálójába.

Hiányzik az időrend a bonyolult viszonyok leírásából, ezért az idő múlásának érzékeltetésében is szintén a test(rész)ek nyújtanak számunkra segítséget, melyek öregszenek, megcsonkulnak, begyulladnak. Minden történetben a romlásuk figyelhető meg. A narrátor nem meséli el, hogy a testek találkozása óta mennyi idő telt el addig, míg útjaik ismét keresztezték egymást, ezt is a testek mutatják, ennek felismerése pedig szintén az olvasó feladata.

A narráció is számos érdekességet rejt magában. A Vonalkód novelláinak első olvasása során is szembetűnő a narrátor erőteljes szubjektivitása. Az E/1. személyű elbeszélő saját nevében szólal meg, sőt maga a narrátor az elbeszélés központi alakja. Saját történetét belülről láttatva meséli el. Ez az elbeszélői mód alkalmas arra, hogy a narrátor önmagát újra értelmező, elemző pozícióba helyezze. A Pixelben már E/3. személyű elbeszélőre váltott az írónő, melynek különlegessége itt is az erőteljes narrátori hang, aki a történetmondás során szövi tovább a szereplők sorsának fonalát, ezzel is mintegy fitogtatva mindenhatóságát: A nőnek valaha gyönyörű kék szeme volt, de aztán egy balesetben elvesztette a látását. Autóbalesetben. Nem. Egy trópusi szembetegségben. (…) Nem. A nőnek valaha gyönyörű borostyánbarna szeme volt, a férje annak idején tulajdonképpen ebbe szeretett bele. (…) Nem. A nőnek zöld szeme van, és csak átmenetileg vak, mint a szerelem. (15) Néhol azonban sokkal erőteljesebben van jelen ez a játékos, az omnipotensségét hangsúlyozó elbeszélői hang: Ehhez a ponthoz érkezve biztos az anyja is szívesen elmondaná, miért fél a Misike annyira a kutyáktól, de ne engedjük át neki a szót, nehogy pongyolában benyisson a történetbe! (147) A szövegek elbeszélője tehát folyamatosan jelen van, kapcsolatot tart az olvasóval, állandó az önreflexió és a korábbi elbeszélésekre való visszautalás, sőt a humor sem áll távol tőle, a szálak mégis összegabalyodnak, hiszen nem simíthatjuk fényes bojttá a valóság széttartó, kusza szálait. (7) Az elbeszélő nem tudja kedve szerint alakítani a történéseket, hiszen ahogy több novellában – a 78. oldalon még az akkor határozószó nélkül – megjelenik: a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. (78, 83) A sors által meghatározott utak pedig a Vonalkód olykor tragikus történeteit idézhetik fel az olvasóban.

A Pixel nyelvezete azonban már eltávolodik attól, amit az írónőtől eddig megszokhattunk. Tóth Krisztina jellegzetes költőisége erőteljesen áthatja a Vonalkódot. A versek univerzumához érezzük közel magunkat a tizenöt történet szubjektivitásában, a vonalvezetésében és abban a szimbólumrendszerben, amely az elbeszélések központi szervező elemévé válik. A Pixel nyelvezete azonban sokkal hétköznapibb, történeteit kevésbé jellemzi a költőiség.

A prózaibb nyelvezet és az egyre egységesebb kötetek pedig már egy regény irányába mutathatnak. Tóth Krisztinát a nagy sikert aratott Vonalkód, valamint a homogén és rendkívül összeszedett Pixel után már joggal tarthatjuk számon a prózaírók sorában is.

/Első megjelenés: Új Forrás, március./