2010 választási év lesz, amit nemcsak most, az új esztendő hajnalán, de már az óév utolsó felében is bőven érzékelhettünk.
A jelen politikai helyzet ismét olyanra sikeredett, amely eltereli a figyelmet a nők politikában betöltött – egészen pontosan be nem töltött -  szerepéről.
Holott igazság szerint éppenhogy inkább ráterelhetné ez a folyamatos kudarc a figyelmet – de NEM ÉS NEM.
Internetes böngészéseim közben időnként gyöngyszemekre lelek.
Ezek között is kiemelt helyet foglal el az alábbi, épp a témába vágó tanulmány.
Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de érdemes rászentelni az időt és a figyelmet, mert ha ezt nem sajnáljuk tőle, egy nem mindennapi szellemi élményben lesz részünk. 

És ennél többet egyelőre az elkövetkező választásoktól nem várhatunk.

Adamik Mária: Igazodni vagy változtatni, avagy mi legyen kezünkben a vakolókanállal?

"Előadásom nem reflektál a mai magyar pártpolitizálásra, mert erről az aktuálpolitikai kontextusról nem szívesen szólalnék meg.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy a mai politika, politizálás jellemzésére az úri “huncutságok” – úri vagy elvtársi, rendi, nemzeti, nemi stb. – szemantikai kontextusa adekvát lenne, amiképpen az egyik konferencia-előadás címe sugallja. A “huncut” jelző egy magyar mondatban legalább annyira pozitív, mint negatív jelentésű; rafinált, játékos, akár, mint a huncut női pillantások, hajtincsek stb. Ekképpen az ilyen megközelítés köszönőviszonyban sincs azzal a pártpolitikák mentén a média-közreműködéssel kreált nem játékos valósággal, amelynek társadalmat romboló brutalitása mint következmény sokkal drámaibb, mint ami az “úri huncutság” nyelvileg keltett hangulatából felsejlene. Ez a beszédhelyzet bagatellizálja a politika jelentőségét, úgy, hogy közben nem ad számot tétjéről, és így arra sem ad lehetoséget, hogy legalább elvileg tisztázzuk azt, ami a konferencia témája is: hogyan, miért jönnek, jönnének ide a nők. A nők részvételének kívánalma az “úri huncutságban” az esélyegyenlőség követelménye szerint az úri huncutságok megismétlését, egész pontosan a megismételhetőség esélyéhez való női ragaszkodást jelentené: immáron teret, formát, forrást az úrhölgyi huncutságokhoz.

Előzetesen három, egymással összefüggő kérdést kellene külön-külön is megválaszolnunk.

1. Miért is kellene a nőknek részt venni a politikában? Én erre még további három alkérdéssel, és nem eleve kész válasszal felelek. Vagy, ahogyan a konferencia címe is ajánlja, a női részvétel szükségességéről való gondolkodás alternatívájaként, lehet arról kijelentéseket tenni, hogy mit csinálnak a férfiak a politikában, mi az, amit a férfiak csinálnak a politikában. Ám ez az alternatíva is ugyanahhoz a három alkérdéshez vezet, három szinten, de valójában mindig ugyanarról kellene beszélni:

a) Nő és férfi között van-e különbség?

b) Nő- és férfipolitizálás (módja, mikéntje, stílusa stb.) között van-e különbség?

c) Az elképzelt emberbarát, vagy egyszerűen a “jó” társadalom képe között van-e különbség: mit szeretnének változtatni a nők a mai állapothoz, a társadalomfejlődés irányához képest a politika eszközeivel?

Amíg ez utóbbira nincs társadalmi, tartalmi (szubsztantív) válaszunk, addig egyes nők politikai karriert úrhölgyként befuthatnak, de ez csak egyesek politikai mobilitását jelentené, a nők politikai reprezentációja nélkül. Ha intellektuális lustaságból, alkalmatlanságból nem képes az “úrhölgy” egy sajátos célt, módszert stb. a fennálló alternatívájaként megjelölni, azaz nem is kíván a politizálással más célokat szolgálni a női politikus, mint a férfi, akkor nyilván ugyanazt képviseli, minden innovatív cél nélkül csak a készen adotthoz, egy párthoz, annak döntően férfitagságához stb. igazodhat, alkalmazkodhat. Az ilyen individuális mobilitási projektek pedig gondolom/remélem, nem igénylik a jelen konferencia támogatását, legitimmé tételét (noha a hazai civil szféra pártpolitikai célú hasznosításától nem állna távol egy efféle próbálkozás sem) és így, pestiesen szólva, ki-ki nyomuljon, aki csak, és ahogyan (amivel) akar.

Az esszencialista kérdés tehát az, hogy a nőember és férfiember oly mértékben különbözik-e egymástól – és e különbség (másság) nem nyilvánosan kialkudottként, hatalmi technikák sorával kikényszerítettként, hanem természetiként, biológiai adottként, változtathatatlanként áll-e fenn –, hogy ez a körülmény megalapozza-e az 50–50%-os politikai részvétel követelményét, sőt azonnali biztosítását.

Ám ki szeretne, vagy ki alapozna meg egy igen választ ? (ma már a genetikus sem)

Senki, de ez nem jelenti azt, hogy erős érdekek ne szólnának ma is az újbóli próbálkozások mellett.

Akár olyan erős érdekek is, hogy ha nem is ötven százalékot, de – a Kádár-rendszer mintájára – egy 20–30%-nyi részvételt akár lehetővé is tennének, ha az esszenciális-biológiai nő–férfi különbséget elismernék már végre (és persze, ha a 20–30%-ot pedig 50% gyanánt elfogadnák).

Hogy mik is ezek az erős érdekek és kik képviselik, ha nem egyszerűen (gonosz) férfiak, alább a Kőmíves Kelemen balladáját metaforikusan alkalmazva, még érzékeltetni fogom.

Az érvelés következő szintje ott húzódik, ahol a politizálás, a közéleti szereplés módjában fedeznek fel nő és férfi szereplő között különbséget. Másképpen politizálnak a nők, mondják, másféle problémakezelő és problémamegoldó skillekkel bírnak, kompromisszumra hajlamosak.

Ez hol igaz, hol nem, egyébként is túl közvetlen szálak kötik az előző esszenciális szinthez, és anélkül, hogy a hazai politizálás mikéntjét mint bali (kis)kakasviadalok karikatúráját lebecsülnénk, azt ismerjük be, hogy a politikai szerep egészét, a politikai tartalmat, a képviseleti demokrácia minőségét az egyedi értékes kommunikációs stratégiák nem képesek átlényegíteni.

A stílus túlhangsúlyozása csak marginalizálja a nőket, mint a nem politikai üzenetet, hanem módszert, metódust megjelenítőket, és nem elégséges a harmadik, tartalmi szint tisztázásának megkerüléséhez sem. Az emberbarátnak gondolt, vagy egyszerűen a “jó” társadalom víziója között lenne-e különbség nő és férfi között: mit szeretnének változtatni a nők a mai állapothoz, a társadalomfejlődés mai irányához képest a politika eszközeivel ?

A nagyon is lecsupaszított kérdés mögött egy olyan rafináltabb kérdés rejtőzködik, hogy kell-e, szabad-e ragaszkodni a klasszikus politikai filozófiák köré szerveződő pártstruktúrákhoz és politizáláshoz, vagy éppen ideje lenne azok évszázados változásaival fájdalmasan akár, de szembenézni. (Fájdalmas lehet, mert összedőlhetnek hadállások, sáncok, melyek között villongás folyik persze, de amíg össztüzekben fegyver ropog, addig nem is érkezhet vendég, nem kérhet bebocsátást új szereplő a harcoló felek közé.)

Talán liberalizmust, szocializmust, konzervativizmust mintegy keresztbemetszve lehetne új, más szervező elvet találni, hiszen az eddigi bebocsátást kérő szereplők kudarcának oka is lehet az (logikailag legalábbis fel kell merüljön), hogy maguk az évszázadokkal ezelőtt, a korabeli problémákra és ugyanabban az időben egymásra utaló, egymással versengő politikai filozófiák azok a rájuk építő, hivatkozó társadalmi modellek, amelyek inherensen, genezisüket tekintve maszkulinok. Honnan tudjuk, hogy a mai társadalmi problémák kezeléséhez ugyanezeken a vágányokon kell elindulnunk ?

Kőmíves Kelemen és céhlegényei nem Kelemennével egyeztetik, hogy “közjó”-e egy Déva vára, ha azt Déván nem lehet(ne) felépíteni, hanem egymással és a várat építtető hatalommal. Emiatt soha, máig nem merül fel másféle közjó, olyan társadalomfejlődési irányok elgondolása sem, amiben Kelemen és Kelemenné szolidaritása, konszenzusa a döntő, és a Déván várat építeni akaró hatalomnak együttesen mondanak nemet.

Ez az archaikus alaptétel minden naivitása mellett is megvilágító erejű. Például azt is mutatja, hogy a történet visszájában sem lenne több örömünk (Kelemenné, sőt nevesincs Kelemennék cinkosak a hatalommal, és ekkor Kelemen lenne befalazva).

Megkockáztatom, abban sem, ha a sok évszázada zajló gazdasági fejlődési folyamat eredményeként, a félreértett és használt emancipációs törekvések leszerelésére néhány kivételezett – ám sohasem az valamennyi – kőművesféleségnek biztatóan már vakolókanalat is adtak a kezébe...

A nők szocializációja lenne az, ami Kelemennével történik? Kinek, kiknek lehet még jó társadalom az, amely ilyen erőszak árán fejlődik, hogyan, mire szocializálódnak egy ilyenben a férfiak, akik mind a nőkkel, mind a gyerekükkel való kapcsolatot alárendelni hajlamosak vagy kötelesek a hatalommal való együttműködés érdekeinek.

Ezután az így előálló rendet nevezzük társadalomnak, abban “társadalmi” érdeknek a kikényszerített nemi szerepeket.

Ez a lecsupaszított alakzat két fordulatot is ajánl a gondolkodásunkban: az egyik azt sugallja, hogy a társadalmi érdekekre való hivatkozás hazugság, mert az nem társadalmi konszenzus, hanem, ahogyan másutt egy másik metaforával próbáltam ezt az alakzatot körülírni, Nagy Fehér Férfiak és a Nagy Fehér Üzemmód ontológiai cinkossága csupán.

A másik fordulat az lenne, hogy nő és férfi viszonya elsődlegesen nem egy pszichológiai, hanem hatalmi, társadalmi viszony (nem Kelemenné és Kelemen szabályozza azt), ezért a ma is használt kategóriák, amelyek a nőt és férfit komplementer nemi szerepekkel egymás mellé rendelik, a mindenkori várúr e viszonyt meghatározó jelentőségét elfedő trükkjei.

A mindenkori “társadalmi” gyakorlat, a csak látszólag változó társadalomról szóló elméletek egyaránt elfedik azt, hogy a társadalomfejlődés motorja maszkulin.

Akkor is az, ha a rejtegető hókusz-pókusz tudományos köntösben áll előttünk: többszörösen kitüntetett pszichoanalitikusunk sokadszor publikált írása a nemi szerepekről azt a verdiktet mondja ki Kőmíves Kelemennéről, hogy amennyiben ódzkodik a rárótt nemi szerep önkéntes teljesítésétől, ez a magatartás a szexuális életének komoly problémáira lenne visszavezethető.1 

Aki tehát nem igazodik, hanem változtatni akar, pontosan tudhatja, hogy milyen övön aluli támadásokkal nézhet szembe, még mielőtt a fennálló rend nemi részrehajlásaira bármilyen kritikai megjegyzést tenne.

Az igazodás, alkalmazkodás azért nem azonos a szocializációval, szociális tanulással, mert túl sok benne a (külső) kényszer, sőt erőszak mozzanata, azaz kritikai szűrőn átengedett, egyszerű tanulással önkéntesen bensővé tett normák működtetéséről van szó. Viszont a nők körében és életében ez mindennapi jelenség.

Hétköznapi, és nem a ballada szerinti túldramatizált példákkal szeretném a folyamatos alkalmazkodás tényét alátámasztani. Majd megkérdezni, amennyiben igazam van abban, hogy nincs, vagy alig van új elem a női magatartásokban, döntően csak a kényszeres igazodás mutatható ki, nos, akkor kitől is várnánk, várhatnánk el egy sajátos, egy sajátosan női politikai részvételt.

A Nők Lapjában, amelyet még a nőket manipuláló, ám rosszabb színvonalú női lapok tengerében is a legtöbben forgatnak, egy kettős értelemben vett maszkulin nyomásnak való engedelmességet propagálnak.

Az újságíró ártatlan piaci megoldásnak mutat be valamit, ami pedig az ember–ember viszony nem ártatlan kilúgozásával, hogy ne mondjuk (több klasszikussal egybehangzóan), elidegenítésével jár. Ráadásul a férfiaknak szánt hasonló ajánlatok a prostitúció előképei, és amikor az ajánlatok az esélyegyenlőség címszó alatt “nőiesítve” megjelennek, az újságírónőt megtéveszti a bűvös esélyegyenlőség, nem veszi észre, hogy ezúttal is férfiminta után szabták vágyait.

A piaci ajánlat eleve egy olyan nem autonóm, maga jogán nem létező nőt feltételez, amitől a Nők Lapjának hivatalból már eleve sikítva tiltakozni kellene: társas összejövetelekre, nyilvános rendezvényekre a nő ne menjen egyedül, hanem béreljen ez alkalomra egy alkalomhoz illő férfit. A Nők Lapja újságírónője kipróbálja ezt, nyersebben a szolgáltatást reklámozza, amint tétova-zavart elfogadással, igazodással bemutatja, hogy hogyan is lehet normálisnak tekinteni azt, ami talán nem normális.

Nem tiltakozik, nem háborog az “újításon”, hanem azt mutatja be, hogy túl lehet élni, lehetséges, sőt érdemes vele megbarátkozni: a partnerkölcsönzést, mint új piaci szolgáltatást, a hetilap a normalitás világába emeli.

Az idegenkedés csak annyi, ami minden újdonsággal szemben megengedett, ahogyan a századelő szocialista és liberális feministái is előbb-utóbb beadták a derekukat a modernitásnak hódolva a házimunka és gyereknevelés körüli vitákban. Az átmeneti idegenkedés akár egy eddig ismeretlen mosópornak is szólhat, “ártatlan” piac ez. Majd megszeretjük.

Pedig felháborodva el is küldhetné a szolgálatot melegebb éghajlatra, mondván, csak nem gondolják a “partnerkölcsönzők”, hogy egy tollforgató, közéleti megjelenéshez szokott újságírónő ne vehetne, ne venne saját (emberi) jogán részt bármilyen nyilvános térben (public space) rendezett eseményen. Amikor ekként háborogna, azt még mindig nem gondolta volna tovább, hogy mi következik e nőkkel való bánásmódból a kevésbé privilegizált helyzetűekkel való bánásmódra.

És mert alkalmazkodása miatt messze jár attól, hogy e beállítódás folyományait a kedvezőtlen réteghelyzetűek emberi méltóságára vonatkoztatva is továbbgondolja, nála a prostitúció világa is a normalitás világában helyezkedik el.

őt a prostitúció világa mint nőt nem érinti, és e távolságtartással ismét csak alkalmazkodik.

Nem az Üzemmód autonómiát, önbecsülést megvonó egyetemes hajtóerejét látja, hanem a női rétegek közötti különbséget.

Egy másik, szándékosan hétköznapi példa egy óriásposzter szimbolikus hatása, reflektálatlan volta ismét csak a nőket szólítja fel beletörődésre, a férfiakat bújtatott Viagra–reklámként mozgósítja. A poszteren egy gondterhelt férfiarc a következő szöveggel: 48 éves vagyok, 12 éve vállalkozó, 5 éve képtelen a szexre. És egy ingyen hívható telefonszám. Rendben, Kelemennek sem könnyű, miután nem a párjával egyeztette, mi mit ér meg. Ám azt senki nem kérdezi, sőt talán a kérdés sem világos, hogy abban az öt évben hová telefonálhatott a feleség?

Nyilván sehová, ha azt nézzük, hogy a legtekintélyesebb tudomány köreiből még nem is olyan régen szigorú feddés érkezik a nőknek miheztartás végett: “... az, hogy a női orgazmus elérése mintegy a nemi aktus sikerének mértéke lett, negatív következményekkel is járt.”2 (Figyelmeztetés: akik a mondatot nem értenék, a hiba nem bennük van.)

Ha a nő a férfiaknak szánt piaci megoldásokhoz fordult volna, nemcsak súlyosan sértette volna a maszkulin rendet, annak privilégiumait, de ugyanez a rend azonnal kikiáltotta volna a világvégét, ami csak azért jönne el, mert amit bevallva–bevallatlanul lerombol e rend, folyamatos és önkéntes önfeláldozással nem kívánják a kevésbé privilegizáltak, netán már morális értelemben sem összetartani.

A csend, a hallgatás, a tiltakozás hiánya itt is a beletörődés, az igazodás jele. Csakúgy, mint ahogy más életszférákban is kimutatható mindenféle ellenállás hiánya.

A domináns politikai irányzattól szinte függetlenül vélekedik ez a rend az abortuszkérdésről, s nemhogy szimbolikus jelenségek, de kemény adatok sem változtatják meg az uralkodó nézőpontot. Az abortuszok száma (ami jelentősen csökkent) nem függ közvetlenül össze az élveszületések számával (ami az abortuszszám csökkenése ellenére nem nőtt, hanem tovább csökkent).

Ahogyan az is kiderül (ezzel visszamenőleg is érvénytelenítette volna a nőkben keltett bűntudat alapjait), hogy tudniillik nem a női foglalkoztatás magas szintje volt az oka a csökkenő gyerekszámnak. Ma 70%-ról alig több mint 30%-ra csökkent az aktív korú magyar nők foglalkoztatása, majd félmilliónyit közülük statisztikailag is eltüntetve az inaktívak, például háztartásbeliek meg nem nevezett csoportjában (lásd még erre európai példaként a legalacsonyabb női foglalkoztatás melletti legalacsonyabb termékenységet a katolikus Olaszországban és Spanyolországban).

Valami más az oka a gyerekek nem-vállalásának, valami olyan, aminek felfedéséhez nem elég a nőkről, Kelemennéről beszélni, amint az éppen hárítaná a rend által rárótt nemi szerepeket.

A társadalmi rend egészéről kellene beszélni, ez azonban radikális társadalomkritika lenne, ráadásul egyidejűleg a domináns várúrral, a politikai hatalommal és domesztikált képviselőivel (tehát nem feltétlenül az összes férfival) szemben.

Ez tehát ellenállás, szabadságharc az alkalmazkodás, beépülés, a vakolókanál használata nélkül. Ekképpen a margó, a marginalizált helyzet.

Ehhez képest, amit a különböző pártok képviselőasszonyai tesznek, mert tenni tudnak a társadalmi fejlődés irányainak teljes újratárgyalása nélkül, az annyi, hogy azon vitatkoznak, melyik Déva várát építő céh legényei közé álljanak be.

És más Vár épül-e, ha kvótával vagy a nélkül több asszony forgatja, céhtől függően más-más csuklótechnikával, de ugyanazt a régi szerszámot, a vakolókanalat ?

A magyar pártpolitikához szintén erősen igazodó civil szektor sem nyújtja, főleg nem követeli a teljes újratárgyalás alternatív diskurzusát.

A legtöbb nőszervezet elismeri a magán- és közszféra teljes elkülönülését, a női munkavégzés jelentésének jövedelemszerzésre való redukálását, a szülőszerepek egy az egyben anyaszereppé való egyszerűsítését, a csak nőknek felajánlott “szabad választásnak” nevezett, valójában ismét méltánytalan választási kényszert, amikor legfőbb propagálóivá válnak a távmunkának, a részmunkaidőnek, az egyéb atipikus foglalkoztatási formáknak. Éppúgy járnak el, mint a “partnerkölcsönző” újságírónő, vagy az anyai kötelezettségek fontosságát huszonnégy órás parlamenti elfoglaltsága mellett férfiasan hirdető egykori kereszténydemokrata képviselőasszony, hiszen éppúgy nem észlelik, hogy propagandájuk színtiszta igazodás az állami politikai hatalomhoz, a piac hatalmának, előbbiek individuális domesztikált képviselőinek együttes és legnagyobb örömére.

Az igazodás veszélyének egy másik metszete pedig a klasszikus politikai filozófiák mai pártpolitikákban való megtestesülésével kapcsolatos. A XX. század minden politológiai tankönyv szerint azok metamorfózisát állította elő. Én magam éppen a mindenáron való elkülönböződést látom maszkulin törekvésnek, az egykor kiépített hadállások bebetonozását, ami arra szolgál, hogy csak a Várról ne lehessen beszélni, az magától értetődően, értsd hatalmi szóval adott. Én magam egyidejűleg tartok fontosnak konzervatív, liberális és szocialista értékeket, nem e filozófiák régi leckéi szerint, hanem egy mai társadalmi kontextusban muködtetve. Igaz, ebben a kontextusban a képviseleti demokrácia összes válságtünete is kirajzolódik, ekkor képviselném én azt a radikális demokráciát, amelyben mindent újra kellene tárgyalni.

Ahelyett, hogy a nőket csak abban a vitában akarják használni, hogy “mennyi” állam, és mennyi piac (a régi rossz liberális/szocialista vita), radikálisan másképpen kellene feltenni a kérdést: milyen állam és milyen piac.

Sőt tovább, a választott milyen emberi kapcsolatokat, abban kitüntetetten nő–férfi kapcsolatokat jutalmaz vagy büntet?

A mechanikusan, absztraktan értett állampolgári, emberi jogok szajkózása helyett, milyen minőségű jogokat támogatunk?

Ahelyett, hogy a gyermek jogaira hivatkozva, a jog eszközével azt is szembeállítottuk, ami összetartozik (a szülőt és gyerekét, gyermekvédelmi törvény), a társadalmi változásokat, különösen egy magát gyermekbarátnak tekintő, valójában csak annak hazudó társadalomnak, csak úgy lehetett volna szabályozni, hogy a gyerekek szempontjai legyenek a gyötrelmes folyamatban mérvadók. Ez lehetett volna egy konzervatív megfontolás, de melyik párthoz tartozó politikus-apa tagadhatta volna le nyíltan ezt a közös nevezőt? Ténylegesen a konzervatívok is negligálták.

Minden okunk megvan a hazai közéletet az elkülönülésre alapuló pártpolitizálás dominanciájától félteni, hiszen a tanácskozás is úgy gondolkodik a nők politikai részvételéről, hogy rögvest a pártokra és kvótákra asszociál. Eközben a demokrácia egyéb intézményeire, garanciáira nem helyez hangsúlyt.

Az eddig felmutatható nulla hatásfok a női közéleti szereplők részéről többek között, az igazodás mellett, annak tulajdonítható, hogy azt hiszik, tömeges civil támogatás nélkül bármit is elérhetnének. Nem a minden párthoz rendelt, némi támogatás révén zsebbe tehető szervezetekre gondolok persze. A Magyarországon egyébként is domináns pártpolitizálás kizárólagosságának további megerősítése önmagában is egy hatalom-, és nem egy demokrácia-orientált gondolat. Nehezemre esik észrevétlenül beleesni ebbe a konferencia által is felkínált csapdába.

Az eddig elmondottak szerint ugyanis logikailag csupáncsak a második megtárgyalandó kérdés, sőt látszólag módszertani (társadalomtechnikai), hogy hogyan emelendő a nők részvételi aránya, ha már a jelenlét intenzitásának mennyiségi ismérvei vannak (például kritikus tömeg).

A sekélyes liberális, sőt a liberális minimum elfogadása miatt a szocialisták válasza is leegyszerűsítő (itt be kell látnunk, hogy a konzervatívoknak viszont kérdésük sincs, csupán a fogcsikorgatva alkalmazkodás az EU nélkülünk kialkudott normáihoz): a részvétel kell és kész. Csak, miért ne.

Árnyaltabban ugyanez: mert a nőknek is joguk van ehhez, vagy lenne hozzá. És szinte látjuk, amint nyomatékul még dobbant is egy picinykét divatos topánkájával a súlyos és nehéz érvek elővezetése helyett a magyar úrhölgy.

Saját mondanivalónk nincs, és hát egyébként sem, a világért sem állítanánk mást, mint a liberális vagy a szocialista férfitársak.

Az ironizálás ellenére persze beláthatjuk, hogy valóban elgondolhatatlan, mert szinte heroikus ma egy olyan radikális társadalomkritika a nők köréből, amilyenre az éleslátó férfielmék sem vállalkoztak Magyarországon.

Legalábbis addig mély csendben maradtak, amíg a globális Déva várát magasabb pallókról építgető kőművesek a lokális szinten falazóknak meg nem súgták, a globális vár felépítése is kétes eredményekre vezethet, ezért esetleg lokálisan (nemzetállam szintjén) felszólalhattok, engedély megadva.

Igaz, jó tíz-húsz évet késtetek, az építkezés eközben visszafordíthatatlannak mutatkozott.

Mi, folytatnák a Legnagyobb Fehér Férfiak, mindenesetre már klónozunk benneteket, a jól bedresszírozott, engedelmes kelet-európai asszonyaitokat egyelőre prostituáltként mint kiváló exportterméketeket hasznosítjuk, viszont győzedelmes technológiákban bízva keressük azt a Földön kívüli másik lakható bolygót, ahová benneteket hátrahagyva (pár évtizedes hallgatásotokat, azaz cinkosságotokat, együttműködéseteket köszönve), legalább mi majd, elmenekülhetünk.

Szó nincs e brutális vízióban sem gonosz összeesküvésről, Foucault-tól tudjuk, hogy a hatalom alulról (is) építkezik, nincs mese, mindannyian beépülünk.

Pierre Bourdieu-tól pedig azt, hogy nem gonosz, és főleg nem individuumok műve az építkezés, hanem habitusok szerkezeti affinitása az (nem gonosz embereké vagy céloké), ami spontán összegződik, és interferenciájuk révén hajtóereje meghatványozódik.

Ezzel szemben mutatkozik erőtlennek a szerelem és a gondoskodás, még akkor is, ha ez is részévé válik a globális alakzatnak.

Mindazzal, amit pusztán egy bevett képhez képest más logikai alakzatként felskiccelve elmondtam, egyáltalán nem kell egyetérteni ahhoz, hogy abban a minimumban talán egyetérthessünk, hogy a nők politikai részvétele nem egyszerűen pártkvóták kérdése.

Ezért én a kvóta ügyében nemigen tudnék állást foglalni. Sokat kellene erről még beszélgetni azért, hogy ne az egyes úrhölgyek valamennyiünket demoralizáló kooptációja következzék.

Ha történik majd valami, bizonyos, hogy a nők megjelenése egyrészt tömeges kell legyen, másrészt a belépőknek maguk mögött kell tudni az előzetesen (ön)kontroll és támasz gyanánt felépített civil hálózatokat, abban pedig a nők, nők és férfiak tömegeit a lokális és globális szintekről, és a legkülönfélébb társadalmi rétegekből egyaránt."

Jegyzetek

1   Buda Béla, A nemi szerep problémája, in Eros Ferenc (szerk.), Megismerés, előítélet, identitás, Bp., Új Mandátum, 1998, 414–435.

2   Cseh-Szombathy László, A válás hatásai, 1985, 100.