A feminista munkája a megmondóférfi (?)
Illusztráció (Fotó: Comfreak / Pixabay)
Tegnap az egyik legnépszerűbb női portálon megjelent egy szélsőségesen szexista cikk. Én lazán átugrottam volna rajta, mint a szokásos heti adagon, de nem tehettem, mert fél óránként elém tolta valaki, és még a civil női levelezőlistán is ezt rágták, miközben a hazai feminizmus történetéről szóló, nemrég született cikkeim még hivatalból érdeklődő közegekben is komment nélkül árválkodtak.
Szerintem a Feministák Egyesületének története sokkal izgalmasabb a hatszázadik macsó fejtegetéseinél, de hiába, mert mindenki lelkesen rávetette magát az ezredik gumicsontra, így kénytelen voltam beadni a derekam - jó, írok róla.
"Mi a nő igazi feladata, és mi a férfié? Hogyan lehetnének boldogabbak a párok, és hogyan kerülhetnének végre helyükre a szerepek?"
Én már itt elvesztettem az érdeklődésemet a cikk iránt.
("Mintha férfi és nő mostanság nehezebben találna utat egymáshoz." - tesz rá még egy lapáttal a riporter. Hülye kérdésekre hülye válasz?)
"Rejtély sokféle van, de örök rejtély csak egy: a nő, így mondják titokzatos mosollyal. (...) Örök rejtély. S azért mégis minden tizenhat éves tacskó azt hiszi, hogy meg tudja fejteni.
A férfi mindent tud az asszonyról. Ismeri rendeltetését, szükségleteit, értékét, az egyénit és a társadalmit - tudja, milyen körülmények közt boldog, milyen körülmények közt szerencsétlen az asszony.
Kívül-belül ismeri a nőt, aki számára együttesen egy kalap alá fogható fogalom."
/Schwimmer Rózsa: "Örök rejtély" A Nő, 1. szám, 1914, p. 2./
Nincs "a" nő és "a" férfi, emberek, egyéniségek vannak, eltérő hajlamokkal és eltérő igényekkel, az "igazi" feladatuk pedig az, hogy önmagukként kibontakozzanak.
A párok - olyan sincs egyébként, hogy "a" párok - úgy lehetnének boldogabbak, ha egymásban ezt az egyszeri és megismételhetetlen embert tisztelnék, és ezt szem előtt tartva, nem a - ebből viszont van "a" - Nagy Heteroszexuális Forgatókönyv és az abban rögzített szerepsémák szerint alakítanák ki a közös életüket.
Ami optimális esetben azért közös, mert szerelmesek az adott emberbe, és nem a külső nyomásnak vagy a belső kényszernek engedve, nem azért, mert "ideje lenne már megállapodni" - Eszter írt a megalkuváskapcsolatokról nemrég egy kiváló bejegyzést.
A szerepeknek pedig nem kell a "helyükre kerülniük" - ezt a bizonyos "szerepválság" sirámot, amitől csak ásíthatnékom támad, nem mellesleg már 100 éve is ugyanígy hallatták kétségbeesett "tudósok" és újságírók társadalmi haladásra allergiás sáskahadai.
A párkapcsolatok ma nincsenek jobban "válságban", mint a nosztalgia ködébe burkolózó - és soha nem létezett - aranykorban. A hüppögve vágyott bezzegkorszak a nők igényeinek elnyomására épült - igen, régen kevesebb válás volt, mert a nők vagy jogilag nem kezdeményezhettek válást, vagy súlyos társadalmi kirekesztést vont maga után, ha megtették, vagy - még ma is sokszor - anyagi kiszolgáltatottságuk miatt nem tudtak lépni. A letűnt értékek buzgó őrei persze ezt rendre el szokták felejteni.
A következő bekezdések a szükséges szenvedésről tartalmaznak közhelyes zagyvaságokat, nem lehet tudni, mire akar a kérdezett "szakértő" kilyukadni. De aztán hirtelen bedobja a bombát: "Sok nőn látom például, hogy azt gondolja, az a főfunkciója, amit a munkahelyén csinál."
Az újságíró helyében én rögtön kikérném a dehumanizáló megközelítést - egy embernek nem "funkciója" van, és végképp nem valaki más határozza meg kívülről egy ember életfeladatát, hanem csakis saját maga. Ám csak annyi telik tőle, hogy alkudozni próbál a Mesterrel: "Egyik funkciónak nem jó?"
Kap egy kis paternális buksisimit ("Egyiknek igen,"), aztán azonban megkapja a "domináns férfi vs. alávetett nő'" párkapcsolati felállás agresszíven kioktató modorban való megideologizálását. (Az olvasó pedig a boldog szerelmespár képét e csodás érvelés alátámasztása céljából.)
Rendkívül veszélyes dolog a hétköznapi életben óhatatlanul felmerülő problémákat (fáradság, munkahelyi elégedetlenség, súrlódások a párkapcsolatban) nemiszerep-válságként diagnosztizálni, és "gyógymódként" a nő alárendelését felírni.
"Egy férfi, akiben hisz a felesége, nagyságrendekkel többet keres, mint a kettőjük fizetése, a közös ügy szinte legyőzhetetlenné teszi."
"S ha a nő sokfélesége tudatában fogalommá zsugorítása ellen lázong, ha rendeltetését a férfi megállapításaitól eltérően magyarázza: fenyegető megvetéssel állítják elébe az "örök rejtély" varázsszavát: "Te asszonyagyú lény, akarod az örök rejtély talányait megfejteni?Több kell ahhoz, ami tőled telik. Ennek a feladatnak legfeljebb egy férfi merészkedhetik." /Schwimmer Rózsa/
Melyik bolygón él ez az ember, kérdezem. Talán egy alacsony, széles hengeren?
De még ha a gazdasági helyzet szempontjából ez reális is lenne - ismét egy hétköznapi tényt (minden embernek szüksége van biztatásra, dicséretre, képességei elismerésére, és optimális esetben ezt a párkapcsolatában mindenképp meg kell kapnia) facsar ki a nemi egyenlőtlenségek javára.
"Legbelül minden férfi alkotni, hozzátenni akar a világhoz." Fatális tévedés. Az emberek jelentős hányada beéri a beszűkült élettel, azzal, hogy élete egyharmadában az órát nézi az utált munkahelyén, és gondolatai nem törnek ki a vacsora-tévé-számlák Bermuda-háromszögéből - a jelenük kereteit áttörni vágyó kevesek viszont kikerülnek férfiak ÉS NŐK közül egyaránt.
Továbbá: vajon nem alapjaiban elhibázott az az "egyéni" projekt, amely a kivitelezéshez egy másik ember egy az egyben való elnyelését, magába olvasztását (így dehumanizálását) igényli?
Joós István még csak nem is találta fel a spanyolviaszt, nézeteit már Byron és Méhes György is kifejtette ("Man's love is of man's life a thing apart,; 'Tis woman's whole existence." illetve a Gina reklámszlogenje: "A férfi a világot akarja meghódítani, a nő csak a férfit.")
Az újságírónő mégis energiát akar a megértésébe ölni, meg akarja fejteni, mint egy izgalmas rejtvényt, "meg akarja fogni", a Nők Lapja Café pedig drága felületet pazarol e nézetek megjelentetésére, holott a látogatottságuknál, presztízsüknél fogva a Nők Lapja marketingszempontból is megtehetné, hogy progresszívebb nézeteket közöljön a nőkről, és a mammutvadász-macsókomplexusos, talán túl sok Conan a barbárt olvasott paternális "szakértők" mentális maszturbációja helyett valóban a nők önbizalmát megerősítő, érvényesülésüket segítő, a mai világ realitásaihoz igazodó írásokat közöljön.
A kritikusan gondolkodó nők pedig megtehetnék, hogy nem harapnak rá az ezredik ilyen gumicsontra és nem kezdik el önfeledten csócsálni - a sok szexizmusellenes, ám a "jaj de szar ez nekünk, bizony"-nál tovább soha nem jutó írásból, előadásból, fórumbeszélgetésből lassan megszületik a feminista bulvár műfaja -, hanem ehelyett a közös múlt felgöngyölítésére (gyakorlatilag feleslegesen verem a billentyűzetet, mert a Feministák Egyesülete anno már mindent leírt, csak elő kellene szedni) és az érdemi munkára koncentrálunk inkább, és megpróbáljuk inkább azt megfejteni, hogy egy ilyen cikk megjelentetése után a szexizmussal szemben siralmasan toleráns magyar nők - akikben annyi kurázsi valószínűleg nincs, hogy csapatostól berontsanak a szerkesztőségbe, vagy felháborodott levelekkel és telefonokkal árasszák el - miért nem kezdik el legalább bojkottálni a Nők Lapja vásárlását. Amíg csak puffogunk, addig úgyis meg fog jelenni a jövő héten is egy ugyanilyen cikk. Amiről majd szintén írunk, és akkor az lesz a vége, hogy úgy ugrálunk, ahogy a férfiuralmú kultúra fütyül.
Ahogy a nőnek nem a férfi a munkája, a feminista nőnek nem a mindenhol jelenlevő ügyeletes megmondóférfi a munkája. A nőmozgalom nem állhat puszta reflexióból, még ha ez könnyebbnek is tűnik. Autonóm módon kell működnünk, a naponta jövő-menő szexistákkal való hadakozások helyett több, mint 200 éves múltunkat megismernünk, és arra építkeznünk.
"Mit tudhat a nő a nőről?Igaz is. Mit tudunk mi asszonyok önmagunkról? Igazi természetadta énünkről, erről a férfinyomorította átalakította énről? Ismerjük önmagunkat, mint a férfihoz idomított, ugyan tagadhatatlanul az emberi fajhoz tartozó, de annak minden esetre másodrangú képviselőjét. De nem ismerjük, mert nem szabad ismernünk igazi önmagunkat.Elsenyvedt önérzetünk, de öntudatunk nem pusztult ki csírájában." /Schwimmer Rózsa/
