„A depressziósok nem lusták és igénytelenek, hanem betegek és segítségre van szükségük” – interjú Fodor Barbara önkéntes takarítóval

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam

„A depressziósok nem lusták és igénytelenek, hanem betegek és segítségre van szükségük” – interjú Fodor Barbara önkéntes takarítóval

október 07, 2022 - 01:07
Fodor Barbarát már szinte minden jelentősebb médium felfedezte Magyarországon. Én a „Ne pánikolj, sportolj!" oldal szerzőjének, Marton Ritának az írásán keresztül ismertem meg a történetét. Azonnal kíváncsi lettem, hogy mi motiválhat egy olyan embert, aki a másokon való segítésnek azt a módját választotta, hogy szabadidejében mentális betegséggel élők lakását takarítja ki, ingyen.

Fodor Barbara önkéntes alapon takarítja ki mentális betegséggel küzdők lakásait

Barbara Magyarországról költözött New York-ba, férjhez ment és jelenleg két kisgyermekével van otthon. Hetente egyszer segít elsősorban olyanoknak, akiket legyűrt a depresszió és a szorongás, és ez az otthonuk állapotára is kivetül.

Természetesen az első kérdésem az rögtön az volt, ami miatt szerettem volna őt megismerni és interjút készíteni vele. Azaz:

Miért vállal valaki magától egy ilyen nehéz feladatot?

– Mert egy ideig én is érintett voltam. Egy alkoholfüggő férfival éltem együtt, aki mélyen depressziós volt és bántalmazó. A bántalmazást már gyermekkoromból is ismertem és később is láttam számtalan példát arra a környezetemben, hogy milyenek a romboló kapcsolatok, ahol az egyik fél elnyomó és erőszakos. Én is depressziós lettem. De az, hogy végül sikerült ebből a kapcsolatból kikeverednem, sokkal erősebbé tett. Mára sokkal nagyobb önismerettel rendelkezem, sokkal többet értek a világból. Kialakult egy világnézetem a férfiakról és a nőkről, a párkapcsolatokról, a mentális egészségről, azaz ezekből a tapasztalatokból tanulva lettem olyan, amilyen most vagyok.

– Említetted, hogy depressziós lettél. Volt olyan időszak, amikor a takarítás sem ment?

– Velem ez 12 évvel ezelőtt történt, én akkor egy 21 éves lány voltam, az életemnek egy teljesen más periódusát éltem és nem voltam igénytelen, de túlságosan rendszerető sem. Az fontos szerintem az én történetemben, hogy az akkori párom egy alkoholista depressziós szorongó volt. Ebből én csak az alkoholizmust láttam, és azt, hogy ő mindig lent volt, mindig őrlődött. Ő az állapotát sokszor rendrakással, takarítással, főzéssel próbálta kompenzálni és azzal, hogy engem mindig szidott azért, hogy én ezeket nem csinálom. Pedig én nem hanyagoltam el a környezetemet, neki ez is csak egy indok volt, hogy verbálisan bántalmazhasson. Fontos leszögezni, hogy fizikai erőszakot nem szenvedtem el abban a kapcsolatban, verbális és lelki erőszakot viszont szinte folyamatosan. Egy tipikus példa erre például, hogy ő tíz évvel idősebb volt nálam, én egy csinos fiatal lány voltam és ő mégis mindig más nőket nézegetett. Ráadásul azt is elmondta, hogy szerelmes az előző barátnőjébe, és a „hagyj el – de még se hagyj el” játszmát játszotta. A végére szinte minden érzelmet kiölt belőlem, elhíztam, nyugtatókat és antidepresszánsokat szedtem, olyan lettem, mint egy zombi, dolgozni sem tudtam, betegesen féltékeny lettem és én is nagyon sokat vívódtam, hogy folytassam-e ezt a kapcsolatot, és hogy így akarom-e leélni az életem.

–  Terápiára is jártál, szakemberhez ezek szerint, hisz gyógyszereket szedtél.

– Igen, de számomra nem volt hasznos, hisz gyógyszerrel kezelt egy olyan problémát, amit nekem kellett megoldanom, azaz kilépnem az akkori párkapcsolatomból. Az, hogy erről újra és újra beszéltem a pszichiáternek, aki csak újabb és újabb gyógyszereket írt fel, nem segített abban, hogy megoldjam a problémát. Nem kaptam útmutatást, hogy hogyan lépjek ki a kapcsolatból, amitől csak egyre rosszabbul lettem.

– Én is azt tapasztaltam, kevesen kapnak hathatós segítséget szakemberektől kapcsolati erőszak és társfüggőség esetén.

– Igen, ez történt velem is. Nekem szerencsére ebből a kapcsolatból nem született gyermekem, mert úgy sokkal nehezebb lett volna szakítani. Ezért kicsit szégyellem is magam, amikor a bántalmazott nőknek azt tanácsolom, hogy hagyják ott a rosszul működő kapcsolatukat. Sokan válaszolják ilyenkor, hogy „de hogy hagyjam ott, hiszen nincsen pénzem!”.

–  Neked végül sikerült kilépned. Hogyan?

– Egyre rosszabbul lettem, nem tudtam tisztán gondolkodni. Végül rájöttem, hogy ez így nem élet és hogy ezt abba kell hagynom. Ennek ellenére kijöttem vele az USA-ba, mert abban bíztam, hogy leszokik az alkoholról. De ott még rosszabb lett a helyzet, így végül elhagytam és megtaláltam a mostani férjem, akivel azóta két gyermekünk is született. A volt párom négy évvel ezelőtt meghalt, az ital, a depresszió és a sok szorongás végül elvitte. A Nők Lapja Cafe-nak készült interjú után támadtak is ezért, hogy miattam halt meg, mert elhagytam, de azt gondolom, hogy ez nem igaz. Én öt évig jóban-rosszban kitartottam mellette és alapítottam volna vele családot is, de ez sem tántorította el az ivástól. Én úgy gondolom, ennél többet nem tudtam tenni és nem okolom magam az ő halála miatt.

–  Miután ki tudtál lépni a bántalmazó kapcsolatból és a depresszióból, lett egy férjed, majd megszülettek a gyerekeitek. Miért érzed úgy, hogy másoknak is segítened kell?

–  A gyerekek születése után picit visszaestem, volt megint egy depressziós időszakom, hajlamom van a depresszióra, a pajzsmirigybetegségem miatt is.

– És téged ki segített át ezen az időszakon?

–  A férjem segített, amennyit tudott, és a barátaim is tartották bennem a lelket, de ez megint olyan helyzet volt, amivel nagyrészt magam birkóztam meg. Harcos típus vagyok, mindig mindent megpróbálok megoldani. Ez az időszak nem tűnt olyan súlyosnak, hogy segítséget kérjek egy szakembertől. És a barátok felajánlották, hogy segítenek a gyerekek körül vagy a takarításban, de végül aztán mégis megoldottam egyedül.

– Milyen érdekes, hogy te most segítesz másoknak a lakásuk rendben tartásában, te magad pedig nem fogadtad el a segítséget. Ez miért van?

– Nem tudom, én ilyen típus vagyok, mint mondtam alapvetően harcos és erős egyéniség vagyok.  És úgy érzem, hogy az erős egyéniségemmel tudok segíteni másoknak is.

–  Honnan jött az ötlet, hogy a takarítással segíts?

–  Egy finn lány, Auri Katariina kezdte el ilyen módon támogatni a mentálisan beteg embereket, és megtaláltam a Youtube-csatornáját. Teljesen lenyűgözött. Rögtön tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni, mert annyira inspiráló volt számomra nézni, hogy hogyan lesz a káoszból rend és tisztaság. Azt éreztem ezeknek a videóknak a hatására, hogy én is ilyen változást akarok hozni más emberek életébe. Ráadásul amikor kijöttem az USA-ba, takarítottam és szeretem csinálni. Szóval én is indítottam egy Youtube-csatornát, mert ahogy nekem is nagyszerű vizuális élmény volt nézni, ahogy egy lakás tiszta lesz, gondoltam, hogy másoknak is az lesz. Meglepett, de elég sokan támadnak a videózás miatt, hogy miért verem ekkora dobra, miért nem tudok csendben segíteni?

–  A téged ért támadásoknak szerinted mi lehet az oka? Hiszen miért lenne baj, ha a jótékonykodás mellett pénzt is keresnél ezzel? Vagy ha pénzért is takarítanál azoknak, akik ezt meg tudják fizetni?

–  Nem tudom, én azt gondoltam és gondolom, hogy a videók megosztásával kereshetek pénzt, úgy, hogy közben segítek másoknak, akik nem tudnak megfizetni. Ugyanis nagyon sokan kerestek meg azóta, akik szeretnék, hogy takarítsak náluk, természetesen pénzért, de ezt én addig, amíg a gyerekek ilyen kicsik, nem tudom vállalni. Ha nagyobbak lesznek, akkor majd igen, de úgy szeretném végezni a munkám, hogy közben tudjam folytatni a jótékony takarítást is.

–  OK, de továbbra sem értem, hogy miért támadnak ezért?

–  Azért, mert miután megjelent Marton Rita cikke, a Nők Lapja Cafe-ban is megjelent velem egy interjú, és egyikben sem volt letisztázva, hogy én ezt egy héten egyszer, egy napot csinálom. Majd jött a Fókusz riport, ott ez kiderült, de akkor meg elkezdtek amiatt támadni, hogy a tulajdonosok tudnak-e arról, hogy én videókat osztok meg a lakásuk állapotáról. Nem is értem, hogyan merülhet fel, hogy amikor segítek valakinek és jó szándék vezet, akkor megtenném meg azt az illetővel, hogy titokban készítek felvételeket és felteszem az internetre? Micsoda képtelenség ez? És azt sem értem, hogyan nézhetnek annyira hülyének az emberek, hogy kitenném magam egy komoly jogi pernek, hiszen ha a tulajdonosok beleegyezése nélkül tenném fel a videókat, annak ez lenne a következménye. Közben meg azok, akiknek a házait rendbe teszem, egyúttal a nézőim, és örömmel írnak nekem, ha meglátják a saját házukról készült videókat. Szóval én nem érzem azt, hogy kihasználnám őket, hiszen segítek nekik, és közben segítek magamnak is, és később így eljuthatok arra szintre, hogy még több embernek tudjak segíteni. Abba nem is gondolnak bele az emberek, hogy a párom dolgozik egyedül, én itthon vagyok a gyerekekkel és nem vagyunk milliomosok, saját zsebből nem tudok a végtelenségig önkénteskedni majd. Később szeretnék egy közösséget összekovácsolni, akik aztán majd egymásnak is segítenek. 

–  Ezek a támadások az itthoni, azaz a magyar nézőktől értek, érnek vagy ez általános?

–  El kell, hogy keserítselek, mert ez a jelenséget csak Magyarországon tapasztaltam.Úgy tűnik, sokan el sem tudják képzelni, hogy van, aki, önszántából segít. De erre azt tudom mondani, hogy mások kritizálása helyett miért nem tesznek ők is valamit, amivel változtathatnának az életükön, és mások életén? Amerikában, amikor megosztottam a videóimat egy ingyenes csoportban, senki nem kérdezte meg, hogy miből élek, csupa-csupa pozitív reakciót kaptam az elejétől fogva. Ehhez képest Magyarországon a kommentelők nagy része azzal volt elfoglalva, hogy miből élek, és hogy biztosan kapom az amerikai gyest és hasonlók. Pedig nincs ilyen jellegű bevételünk, mert itt ilyesmi nincsen.

Akadtak olyanok is, akik azzal jöttek, hogy ők nem takarítanának mások után, és ezek az emberek nem mentálisan betegek, csak lusták. Mások azzal jöttek, hogy miért nem elég nekem az, hogy a gyerekeimmel vagyok és ellátom a háztartást és őket, meg a férjemet? Ez az ő nézőpontjuk, ami szerintem egysíkú és szemellenzős. Én úgy segítek másokat, hogy közben építem a saját jövőm is. Szerintem nincs ezzel semmi probléma. Egyébként, akik rosszindulatúan kommenteltek, leginkább nők voltak.

– Nekem is az a tapasztalatom, hogy a magyar nők többsége sajnos nem szolidáris egymással.

– Igen, sok nő szerintem nagyon boldogtalan. Rossz párkapcsolatban ragadtak, szültek egy-két-három gyereket egy olyan férfinak, aki rosszul bánik velük, és most nem tudnak ebből a helyzetből kilépni. Lehet, hogy sokan az emiatti feszültséget vezetik le, amikor másokat kritizálnak.

–  Igen, ennek tudományosan kutatott háttere is van. Azokban a családokban, ahol a férfiak nem veszik ki a részüket a gyereknevelésből és a háztartási munkából, sokkal nehezebb a nőknek. Sokan valóban nagyon frusztráltak lesznek tőle és ez érthető is, szerintem. Magyarországon pedig nagyon is jellemző az, hogy a hagyományos nemi szerepeknek igyekszik megfelelni a többség, a nők is, akikre pedig ez a törekvés sokkal nagyobb terhet ró. Te hogyan érzed magad a hagyományosnak mondott női szerepedben? És azon gondolkodtál-e, hogy vajon miért ezt a hagyományos a női szerepekhez tökéletesen illeszkedő formáját választottad a segítésnek? 

– Jelenleg a férjem az, aki dolgozik most és én itthon vagyok a gyerekekkel, így én látom el a házimunka nagy részét. Ha visszamegyek majd én is napi nyolc órát dolgozni, akkor ez máshogy lesz, hiszen akkor mindketten kenyérkeresők leszünk. Szombatonként, amikor a jótékonysági munkámat végzem, a férjem van a gyerekekkel.

Ami mások segítését illeti, az számomra abszolút nem a nemi szerepekről szól. Én csak egyszerűen úgy éreztem, hogy mennek az évek és hogy szeretnék valamit tenni és nyomot hagyni. Azt gondolom, hogy ami a szociális médiából ömlik, ahol tökéletes testű férfiak és nők pózolnak és mindig boldogok, az nem a valóság. És azt is tudom, hogy azok az emberek, akik depressziósak, ettől még depressziósabbak lesznek. És szerintem fontos, hogy lássák azt is az emberek, hogy léteznek olyan emberek, akik depressziótól szenvedne nem tudják kitakarítani ki a lakásukat. És ha már ez így van, akkor menjünk és segítsünk nekik. Mert én meg ilyen típus vagyok, hogy gyerünk, menjünk és csináljuk, tegyük meg, amit meg kell tenni. És én is azt gondolom magamról, hogy nemcsak az vagyok, aki szült két gyereket – akiket egyébként imádok – van más dolgom is az életben és van saját személyiségem. És most ebben megtaláltam magam.

–  Azaz amikor elkezdtél takarítani, tudatosan választottál egy célcsoportot, - a depresszióval élőket - akiknek segíteni szerettél volna?

–  Ez érdekesen alakult, az első posztom úgy szólt, hogy olyanoknak segítenék, akik depressziósak és a szorongásos zavarral élnek és akkor, mikor már azt érzik, hogy jobban vannak, de hiányzik az utolsó lökés. És azoknak, akik valamilyen fizikai krónikus betegséggel élnek, mert ahhoz szinte mindig társul depresszió is. Idővel egyre többen jelentkeztek például olyanok, akik kényszeres gyűjtögetők. És legutóbb egy ADHS-sel küzdő ember kérte a segítségem. A leghatékonyabban, úgy vettem észre, a depressziósoknak és a szorongóknak tudok segíteni, mert nekik arra van szükségük, hogy valaki először rendezze a környezetüket, mivel azt sem tudják, hol kezdjék, hogyan rendszerezzenek dolgokat.

–  Kapcsolatban maradsz azokkal, akiknek segítettél?

–  Igen, visszajeleznek, és én is szoktam kérni ezt. Hiszen megbíznak bennem és sokan elmondják a legféltettebb titkaikat is. Jártam egy olyan asszonynál például, akinek hét gyereke van és mindegyiket elvették tőle, mert az élettársa megkéselte. Most a traumájával küzd és azzal, hogy legalább két gyerekét visszakaphassa. A mai napig beszélünk cseten, arról, hogy hogyan alakul a tárgyalása stb.  

–  Mivel olyan mentális betegséggel élőknek segítesz, akiket nem ismersz, és nem vagy szakember ez veszélyes is, nemde?

–  Igen, de ezért vigyázok. A segítségkérők Facebookon keresnek meg, és vannak szabályaim, például az, hogy egyedülálló férfihoz nem megyek ki. Kérek képeket a jelentkezőktől, akik többségében egyébként egyedülálló nők, de volt egy egyedülálló apuka is, hozzá elmentem, mert nagyon rossz körülmények közt élt. További óvintézkedés az, hogy amikor bemegyek egy házba, akkor hívom a férjem, hogy minden rendben, majd egy óra múlva ő hív, hogy még mindig minden rendben van-e. De azok az emberek, akikhez kimegyek, alapvetően nem veszélyesek, nincsenek ilyen tapasztalataim és remélem, nem is lesznek. Szeretném, ha azok, akik ezt a cikket olvassák, megértenék, hogy a depressziósok nem lusták, ők betegek és segítségre van szükségük.  

–  Végül mit gondolsz arról, hogy itthon Magyarországon is lenne a kezdeményezésednek sikere?

–  Igen, biztos vagyok benne, főleg a mostani médiaismertség után. De nem szeretnénk hazamenni. Mi a férjemmel már itt tervezzük az életünket. Úgy érzem, jó döntés volt eljönni Magyarországról. Sok bántás ért ott, lenéztek sokan azért, mert kilenc osztályom van és azt hiszem, gyári munkánál soha nem vihettem volna többre. Itt Amerikában ez nem így van….

 

Barbara a következő csatornákon érhető el:

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Mi a baj a népszerű női magazinok szexuális tanácsaival?

szeptember 10, 2011 - 14:17

Mivel – elveinkből nem leadva, de – mi is szeretnénk a célközönség minél több tagját érdeklő tartalmat nyújtani olvasóinknak, rendszeresen megnézzük a népszerű internetes női magazinokat, köztük a különösen sok embert (a mi egyelőre ötezres táborunkhoz képest majdnem 29 ezer főt) vonzó . (Mely, igaz nem tartalmi, hanem formai érdemek miatt, de volt "az év honlapja" is.) A szép elnevezés és a lehetséges asszociáció ellenére mi (egy-két alkalmi cikk kivételével) inkább antifeminista tartalmat találunk rajta, sokszor a férfiak számára is sértő előadásmódban. Most pl. nem tudunk szó nélkül elmenni a stílusa mellett, melynek alcíme ráadásul: „Soha nem akar majd elhagyni.”

Család - melyik megközelítés lenne sikeresebb?

július 29, 2010 - 21:47

Az előbb véletlenül megütötte a fülemet a Duna TV Családbarát c. műsorában Dr. Horváth Mónika gyermekgyógyász, pszichoterapeuta nyilatkozata. A téma a következő volt: "Váljunk, vagy ne?" A szakember a meglehetősen vitatható komplementer szemlélet mellett érvelt, miszerint a pár tagjai "kiegészítik egymást" (azaz ami nincs meg az egyikben, az megvan a másikban) Ezt a nézetet gyakran alkalmazzák a női és férfi szerepek elkülönítésére, és most is ez történt.