A skandináv országok 1971 óta egyeztetik a családpolitikájukat is, melynek célja hármas: a munka és a család eredményesebb összehangolásának elősegítése mindkét fél számára, a fizetett és a fizetetlen munka nők és férfiak közötti egyenlőbb eloszlásának támogatása, valamint a gyermekek érdekeit alapul vevő gyermekgondozási megoldások. A kétkeresős-kétgondozós családmodellre építenek, és ki­emelt fontosságot szentelnek az apa bevonásának az otthoni feladatokba.

Először a norvégok vezették be 1993-ban az úgynevezett apakvótát – ez azt jelenti, hogy a gyermekgondozási szabadság egy részével csak az apa élhet, és ha nem teszi, azok a hetek elvesznek a pár számára. A fizetett gyermekgondozási szabadságból 13 hetet kizárólag az anya vehet igénybe (3 hét a szülés várható időpontja előtt, 10 hét a szülés után), 10-et pedig kizárólag az apa. Az apakvótát eleinte 4 hétben állapították meg, aztán fokozatosan 14-re vitték fel. A gyermekgondozási szabadság választott konstrukciójától függően (100 vagy 80 százalékos fizetéskompenzáció mellett) a 46 vagy 56 hetes időszak fennmaradó részét a szülők tetszőlegesen feloszthatják egymás között.

Eleinte többen paternálisnak tartották az apakvótát, mondván, hogy az állam ne szóljon bele az embe­rek magánéleti döntéseibe. Később azonban ők is felismerték az intézkedés előnyeit: ösztönző szabályozás nélkül, ha csak pusztán lehetőség, kevesen tapasztalják meg az „apagyes” örömeit. Ezek közt élen jár az apaszerep intenzívebb megélése.

Nem akarok távollévő apává válni. (…) Nem akarok tekintélyelvű apa lenni, aki mellett az anya a kedves és én vagyok a szigorú 

– mondta az Ampók Alapítvány egyik norvég interjúalanya.

A megkérdezett apák egyöntetűen arról számoltak be, hogy szorosabb kapcsolatot alapoztak meg a gyerekeikkel az otthon töltött idő alatt. „Nagyobb hangsúlyt tudtak fektetni az emberi, viselkedésbeli értékek átadására gyermekük nevelése során” – áll a kutatási jelentésben. A válaszadók gyakran emlegették azt az előnyt is, hogy a gyerek így mindkét szülőjétől, két különböző személyiségtől egyformán tanul, és kiegyensúlyozottabban érvényesül a két eltérő szülői stílus.

Több apa úgy nyilatkozott, hogy a gyermekgondozási szabadság önbizalmat adott számára: újfajta felelősséggel, a munkahelyi életben nem tapasztalt feladatokkal, kiszámíthatatlan helyzetekkel találta szemben magát, és ezeket megtanulta megoldani. A gyerekkel otthon töltött idő alatt a férfiak belerázódtak (ha korábban nem tették) a háztartási és gyerekgondozási teendőkbe, s ezekből később is nagyobb arányban veszik ki a részüket. Ez – együtt a kiterjedt bölcsődehálózattal és a rendkívül szigorú norvég antidiszkriminációs törvénnyel – megkönnyíti az anya visszailleszkedését a munka világába: a munkáltató nem írja le automatikusan azzal a feltételezéssel, hogy a család minden terhe az ő vállát nyomja. A munkáltató számára kedvező elem, hogy a nő is érdekelt a várandósságát minél hamarabb bejelenteni, mert a szülés előtti hónapok munkájával növelheti a gyermekgondozási támogatás összegét (vagy akár ekkor szerezheti meg rá a jogosultságot). A munkáltató ráadásul kénytelen a férfiak apaszerepével is számolni – választható apaszabadság esetén akadályt gördíthetne a férfiak útjába, akik viszont a jelen szabályozás mellett a törvényben foglaltakra tudnak hivatkozni. A kis szünet a munkahelyi kiégés ellen is hasznos: mint kiderült, a férfiak is vágynak néha kitörni a mókuskerékből. A gyerek pedig, aki azt látja, hogy mindkét szülőjének egyformán fontos a munka és a családi élet is, nagy eséllyel maga is nyitott lesz a nemek társadalmi egyenlőségére – márpedig ez adja az egész skandináv szociálpolitika gerincét.

/Megjelent a Magyar Narancs 2018/18. számában. A teljes cikk ITT olvasható./