Anyaság a harmadik évezredre komponálva

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Anyaság a harmadik évezredre komponálva

augusztus 11, 2009 - 19:25
Képzelt riport egy társadalmi előítélettel - Csiszár Andrea írása

- Hogy lehet az, hogy egyedülállóként vállalsz gyereket?! A gyereknek kell a család!

- Ühüm. Mutassak ideálisnak tartott férfi-nő párt, akik gyereket "nevelnek" a kocsma sarkában? Vagy mutassak inkább olyan "ideális" családot, ahol a gyerek úgy nő fel, hogy mindene megvan: anyu, apu, a legmenőbb ház és kocsik a környéken, a legmenőbb cuccok, a legmenőbb spanok, nyaralás-telelés, kaviár vacsira? … de a kamasz lány elkeseredik, ha a család kerül szóba osztályfőnöki órán? Mert Ő magányosnak érzi magát otthon. Úgy érzi, a szülei csak a pénz után futnak naphosszat, és az ő lelkével senki sem törődik. Nem érzi fontosnak önmagát otthon.

Nem, ezt nem meséli el a többieknek. Fáj neki, hallgat. Talán szégyelli is. Csak a barátnője tudja, miért komorodott el hirtelen.

A „jó család” mítosza erősen tartja magát a köztudatban.
A kérdezőnek nem jut eszébe összehasonlítani ezt a mítoszt a mai realitással! Ő gyanakszik. És tovább kérdez.

- Férj nélkül, támasz nélkül?

- Ühüm. Miért? Mi vagyok én, karósbab talán? Állok én egyenesen karó nélkül is. (…) Igen, felkelek, teszem a dolgom, gondolkodom, cselekszem, eltartom magam, annyit vállalok, amennyit teljesíteni tudok, szeretetre és megbecsülésre vágyom, igen, igenis, arra is vágyom, hogy valakinek ugyanezt én is adhassam, mert ez örömet okoz nekem. Döntök, és néha elhibázom, akárcsak más nők és férfiak. Ja, és este le is fekszem, de aztán megint felkelek, és újra állok karó nélkül is.
Miért kell azt bizonygatnom, hogy mindezekre én, csakis én, igen, egyedül, férj vagy élettárs nélkül, képes vagyok? Azért mert nő vagyok, vagy azért mert egyedül vagyok?

A sztereotip szörnyülködők jobban tennék, ha nem általánosítanának, hanem az élethelyzetek mögött az embert, a nőt látnák meg. A mai nőt, mint szabad indivíduumot. A nőt, akinek szabad választása van a sorsa felett, aki, ha akar, többféle karrier közül választhat. A kérdező itt elszörnyülködik.

- Mi az, hogy választhat?! (Adott is volna nekem apám egyet-kettőt, csak próbáljak meg választani!?

- Már miért ne választhatna? Természetesen elutasíthatja a pontosan körülhatárolt társadalmi szerepeket, ha másban, másképp szeretne kiteljesedni!

- Micsoda felelőtlen önzés ez!? Mi lesz azzal a „szegénygyerekkel” (így, egyben kiejtve) apa nélkül?!

- Ühüm. Az miért önzés, ha valaki felelősséggel döntve azt teszi nőként, amit ő szeretne? Ami az ő választása? Ha nincs állandó férfi partnere, de szeretne gyermeket? És az miért önzés, ha egy nő elhagyja gyereke(i) apját, mert fuldoklik a rossz kapcsolatban, mert feladni kényszerül az álmait, az igényeit, az összes ifjúkori vágyát, mindazt, ami megkülönbözteti őt a többi embertől - feladni kényszerül önmagát? Az önzés épp ennek az ellenkezője. Az a nő, aki ilyen kapcsolat által akarja biztosítani a teljes családot gyerekének, ő valóban önző! Mert fél, mert gyáva, és mert erőtlen kiállni önmagáért. Inkább belesüpped az önámításba („tudod, csak a gyerekek miatt… az ő érdekük nekem mindennél előbbre való…” - brrr), két-három évtized múltán pedig vagy a pszichiátrián kezelik, vagy a belgyógyászaton… vagy mindkettőn. „Szegénygyereknek” jobb tisztán felnőnie. „Szegénygyereknek” nem kell a hazugság – ha ebben nő fel, sérülni fog.
Megtanul hazudni a világnak és magának, megtanul úgy élni, ahogy a szülei is. Esetleg gyűlöli, amiben felnőtt, és lázad ellene, megfogadja, hogy na, ő nem így!, azután - öntudatlanul - mégis ugyanabba az élethelyzetbe lép. Mert ebben szocializálódott, ezt tanulta, és ebben érzi magát biztonságban, ezért ehhez vonzódik: Anyuci-apuci boldog pár, olyan szépek vagyunk, amikor bepakoljuk magunkat az autóba és elindulunk rokonlátogatóba! Mindenki mosolyog. Most apa velünk van (különben minden fontosabb neki, mint mi), anya sem izgul (hogy megint részegen ér-e haza, mint sokszor egyébként), szerencsére most nem gondol a nénire, akit a szomszédok szerint apa múltkor felhozott hozzánk, amikor nem voltunk itthon…
A szereplők család-szempontú devianciája olykor sajnos nemenként felcserélhető, de nem ritkán mindkét szülővel is behelyettesíthető. Felelőtlen lenne az, aki békében él önmagával, minden rendben van körülötte és egyedül vállal gyereket? Ostoba vádat emel, aki így kérdez (támad).

A szülőség minősége nem abban áll, hogy milyen nemű, egyes vagy többes számú az, aki a gyermeket terelgeti. Egy emberpalántáért éppen az tud felelősséget vállalni, aki képes saját magát emberi, női mivoltában kiteljesíteni, másképpen: aki képes önmaga sorsával (is) felelősséggel bánni.

Valóban, a szülővé válásnak kellene, hogy legyenek (különböző szempontú) kritériumai. Csakhogy ezek nem nemek szerinti és kapcsolati státusz szempontúak kellenének, hogy legyenek. Kellenének azért, hogy ne lehessen akárkiből szülő.
Ezzel szemben nincs sem alkalmassági vizsga, sem elméleti, sem gyakorlati oktatás. Hogy is van ez? Ha autót vezetnél, hónapokig kell tanulnod a KRESZ szabályait, ismerned kell az alapvető elsősegély-fogásokat, rutint kell, hogy szerezz az autó irányításában. A nyelvtudásodat nyelvvizsgán kell próbára tenned, ha bizonyítékot akarsz kapni arról, hogy valóban birtokában vagy a tudásnak. Egy állás betöltése előtt több emberrostáló gépezet szedi a jelentkezőket ízekre azért, hogy kiszűrjék az arra a helyre alkalmatlanokat.
Az életben szinte minden helyzetben számon kérik a tudásunkat, a tapasztalatainkat, a képességeinket és a kompetenciáinkat.

Ebben az összefüggésben érdekes belegondolni abba, hogy a gyermekvállalásnak semmilyen „előzetes” feltételrendszerét nem alkotta (még?) meg az Ember…
Talán azért, mert mindenkinek alapvető joga, hogy a biológiai érettség elérésével (egészségi alkalmasság esetében) utódról gondoskodhasson? Mert a modern nyugati kultúra magánügynek tartja a saját test feletti önrendelkezést? Mert a szexuális forradalom, az új nemi erkölcs kialakulása, az orvostudomány és az egészségügyi ellátás fejlődése adták a nő (és a párok) kezébe a tudatos döntés lehetőségét a gyermekvállalás kérdése felett? Ez a gondolatmenet már egy másik Képzelt riport lehetne.

 
Így hát újfent:
- Ühüm.

Egyedülálló anyaként még mindig kapunk kimondott, vagy mimika mögé bújtatott, bántó kérdéseket. Ma, amikor a hetvenes-nyolcvanas évektől a demokratikus jóléti államokban a „jó család” fogalmát felváltotta Winnicot és Bettelheim nagyhatású elmélete az „elég jó szülőről”, a „leányanya” kifejezést pedig háttérbe szorította az „egyedülálló anya”, a „csonka család” helyett az „egyszülős család” szóhasználat terjedt el.

Sok-sok agy nem fogja még fel a társadalmi trendek változását, sok fejben makacsul tartja még magát a merev és időszerűtlen előítélet, a gyanú, hogy „valami nem stimmel azzal a nővel…”.

Sebaj!
Addig, míg helyére kerül minden főben az „új nő” és „új férfi” szerep, büszkén viseljük (afféle skarlát betűként is!) az „egyedülálló anya” státuszt.
Karó nélkül is, akár.

Felhasznált forrás:
Lévai Katalin: Feminizmustörténet – II. A jó családtól a munkahelyig – átlépés a magánszférából a közszférába (Szocháló, Társadalomtudomány Online)

 

 

 

Mi legyen a gyerek neve? Egy abszurd jogi helyzet

július 14, 2011 - 13:51

A. A volt férjemnek lenne egy partnere, aki nem házas vele (naná, hogy még nem), és lenne közös gyerekük, akkor ő írna egy papírt, hogy "én vagyok a gyerek apja", és kész. Az a név kerülne az anyakönyvi kivonat megfelelő rovatába. Nem kell hozzá orvos, ügyvéd, bíró, családjogász, csak egy toll, egy A4-es papír, meg két tanú. ...És a papíron (még) házas nő, akinek a válópere zajlik, s akinek hamarosan születik egy gyereke? Nos, neki még az utolsó menstruációja is dokumentált, és minimum háromszor-négyszer tiszteletét kell tennie a bíróságon a közeljövőben. B. helyzete – ahogy ő írja: „egyszerűbb nem is lehetne”, hiszen gondjai „csak” bürokratikus jellegűek. Éppen a házassági bontópere zajlik.

Apák napja

július 31, 2009 - 20:43

Az apák napja eredete 1909-re nyúlik vissza, amikor is egy amerikai polgárháborús veterán lánya, Sonora Smart Dodd Spokane-ben, Washington államban az anyák napi beszédet hallgatva arra jutott, hogy korán megözvegyülő, hat gyermekét egyedül felnevelő apja is megérdemelne hasonló tiszteletadást.

Létezik-e egyáltalán társfüggőség?

július 31, 2009 - 20:52

Társfüggőnek olyan embereket, elsősorban nőket szokás nevezni, akik teljesen kiszolgáltatják magukat szerelmi partnerüknek, és egyetlen vágyuk, hogy örömöt szerezzenek neki. Nem foglalkoznak saját igényeikkel, vágyaikkal, hiszen csak annyi a céljuk, hogy megtalálják a „nagy ő”-t, és ha már sikerült összejönniük vele, egy életre megtartsák. A jelenség – ahogy az elnevezésből is sejthető – hasonlít a drogfüggőséghez, vagy az alkoholizmushoz.

 

 

 

 

 

Amikor a bábákat hagyják dolgozni...

december 14, 2010 - 16:23
Ina May Gaskin

A Szent Imre kórház szülészetén az alternatív módszerek és a bensőséges légkör megvalósításán kb. 15 éve dolgozó főorvos magát félig orvosnak, félig bábának vallja, és mindkét szakma előnyeit egyesíti magában. Második gyermekem kizárólag bábai segítséggel, szintén a Szent Imrében látta meg a napvilágot, hiszen dr. Bálint Balázs tudja, hogy az orvos nyugodtan háttérben maradhat, ha minden úgy megy, ahogy a természet elrendelte.

„Nem négy évre tervezzük a gyereket” - a Friedrich Ebert Alapítvány párbeszédfóruma

május 12, 2015 - 21:37

Április 22-én tartotta a Friedrich-Ebert-Stiftung – 2012 óta futó Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában című regionális projektje, azon belül pedig a 2014-ben indult Párbeszéd a nemek közti egyenlőségről című vitasorozata keretében – „Az eltűnt népességrobbanás nyomában – A gyermekvállalással kapcsolatos diskurzusok” című párbeszédfórumát.