A művésznő Diane Nemerov néven született 1923. március 14-én, New Yorkban. 14 évesen megismerte a nála 5 évvel idősebb Allan Arbust, akivel négy évvel később össze is házasodott. Férje fotós múltja nagy hatással volt rá, ezért neves fotográfusok óráin próbálta elsajátítani a fotográfia rejtelmeit, a ’40-es években pedig férjével együtt kereskedelmi fotográfiai vállalkozásba fogott. Ahogy Diane a fotográfia egyre magasabb szintjeire jutott, úgy házassága is ugyanilyen tempóban, azonban más irányba tartott.

1959-ben kezdett el megélhetésszerűen foglalkozni a portréfotózással, ugyanabban az évben, amikor a pár szétköltözött. A válásra azonban csak 10 évvel később került sor. Két gyermekük született: Amy és Doon Arbus. Diane a ’60-as években már több művészeti iskolában tanította a leendő fotográfusokat. Legtöbb alkotása ebben az évtizedben született, hiszen nem is maradt több ideje képeket készíteni: depressziója elhatalmasodott, 1971. július 26-án pedig saját kezével vetett véget életének gyógyszerek és egy penge segítségével. 48 éves volt.

Kérdés, hogy miért lett depressziós, majd öngyilkos egy olyan művésznő, akinek a karrierje épphogy beindult, és fotóival egyre nagyobb sikereket ért el. A válaszadást megkönnyíti, ha megvizsgáljuk művészetét. Diane Arbus képeivel nehéz azonosulni. Fotói inkább megrázóak, hatásukat pedig az is fokozza, hogy a modellek általában a kamerába néznek, figyelik a nézőt. A művésznőt az ember érdekelte, az emberi lét minden mozzanata, azonban ezt sajátos szemszögből látta: egy olyan világot ábrázolt, ami az átlagember életétől távol áll. Tehetsége talán abban mutatkozik meg legjobban, hogy ezt a különös hangulatot mindig el tudta kapni, akár mindennapi, akár átlagtól eltérő alakokat örökített meg.

Modelljei a legeltérőbb emberek voltak: gyerekek és idősek, egészségesek és elmebetegek, heteroszexuálisok és transzvesztiták, törpék és természetellenesen magasak, szegények és milliárdosok. Egy közös pontjuk van: a hangulat. A különbözőségek ellenére valahogy mégis egységes világot ábrázol, ugyanaz az érzés fog el minket minden egyes képnél. Hogy hogyan? A normálist is abnormálisnak láttatta. Úgy játszott a beállításokkal, szögekkel és a modell arcával, hogy a végeredmény egy sivár, taszító világot ábrázoljon. Ezt igazolja az is, hogy Egypetéjű ikrek című képe hatással volt és megjelent többek közt Stanley Kubrick Ragyogás című horrorfilmjében is.

A művésznőnek kedvelt témái voltak az ikrek. Ez az azonosság, egymáshoz képest már-már túlzott átlagosság (azonos ruha és póz) teszi abnormálissá a képen szereplőket. Máskor más módszereket alkalmaz az emberben rejlő negatívumok feltárására. A gazdagok fénylő világát visszataszítónak, nemkívánatosnak láttatja. De még az angyalarcú gyerekek is ellenszenvesekké válhatnak. A Gyerek játékgránáttal a Central Parkban című fotón a látszat ellenére egészséges kisfiú pózol, azonban a helyes pillanat megragadásával a fotográfia képes átváltoztatni az alany személyiségét. A másik oldalon pedig ott vannak azok a modellek, akiket a társadalom valóban abnormálisnak tekint. Diane Arbus sok időt töltött együtt ezekkel a különös alakokkal, a furcsaság, a másság mindig is vonzotta őt. Ám nagy és tanulságos különbség, hogy a fenti embertípusokkal ellentétben ezek az emberek boldogok. Nevetnek, együtt játszanak, kimutatják szeretetüket. Talán azzal, hogy elfogadják önmagukat (vagy nincsenek is tudatában önmaguknak) olyan életszeretet sugárzik belőlük, ami a hétköznapi ember életéből hiányzik. Pedig lenne rá szükség. Nemcsak akkor, amikor Diane Arbus élt, hanem most is, 2009-ben.

A korábban feltett kérdésre most már mindenki megtalálhatja a saját válaszát. A fotográfus képeinek világa általában (azaz jobb esetben) nem elhatározás kérdése. A művész úgy közelíti meg és fotózza a világot, ahogyan azt ő látja. Diane Arbus is saját magán át szűrte meg a valóságot: képeinek negatív hangulata a művésznő világszemléletének következménye. Véleményem szerint tragikus halálához hozzájárult saját életútja is: gyerekkori szerelmének elvesztése, illetve az, hogy idejének jelentős részét a szociális otthonok és elmegyógyintézetek lakói között töltötte. Saját képei emésztették fel: az a negatív világ, ami részben a művésznőből, részben pedig a rideg valóságból fakadt. Szokták mondani, hogy aki a tűzzel játszik, az előbb-utóbb megég…