"Ellentmondások nélkül egyenlőséget teremteni nem lehet"? - megjegyzések a Baloldali Feminizmus konferencia margójára

Olvasási idő
13perc
Eddig olvastam

"Ellentmondások nélkül egyenlőséget teremteni nem lehet"? - megjegyzések a Baloldali Feminizmus konferencia margójára

május 18, 2015 - 12:42

„Hiszek a dolgozó nők, a jogaikért harcoló színesbőrű nők, a leszbikusok, a hivatásukban nemük miatt háttérbe szorított nők, az indulatos fiatal nők, fellázadó háziasszonyok, elgyötört, segélyből élő anyák és a bölcs öregasszonyok képességeiben és forradalmi lehetőségeiben.” /Gloria Martin/

Néhány hónapja örömmel nyugtáztam, hogy újabb feminista konferencia készül, azonban némi értetlenséggel néztem a felhívást. Baloldali feminizmus? Miért pont baloldali? Ráadásul Magyarországon? Képvisel itt bárki baloldali feminizmust, vagy egyáltalán hiteles baloldaliságot? És vannak a hazai feminizmusnak irányzatai? Ha már vannak, a konferencia által képviselt irányzat melyikhez képest baloldali? Feltehetően nem valamiféle „jobboldali feminizmushoz” képest, ami gyakorlatilag contradictio in terminis.

A konferencia után (az elhangzott előadásokról külön posztokat fogok írni, ebben az előzetes cikkben általános reflexiók következnek a konferencia egészére) még mindig nem tudom, hogy milyen feminista vagyok (nem ironizálok, tényleg passz), viszont azt már jobban tudom, miért irritált mindig is, ha egy feminista konferencia vagy panel témája a "munka és család összeegyeztetése" volt. Biztos, hogy ez a legnagyobb probléma, hangzott el a kérdés a balfemkonf nyitó eseményén. Nem kellene többet figyelni arra, hogy milyen munkát "kell" a nőknek "összeegyeztetni"? (Milyen családdal, tehetnénk hozzá.) A szervezők, ha sikerült jól megértenem, a fehér középosztálybeli értelmiségi (hagyományos) családos nők problémáira kihegyezett ún. liberális feminizmussal szemben definiálják magukat baloldali feministának. Azaz, az irányzat az angolszász terminológiában az ún. szocialista, illetve marxista feminizmusnak felel meg (ezt hol egyben, hol külön tárgyalja a szakirodalom). Ami (ebben az értelmezési keretben) az irányzatokat megkülönbözteti, az a rendszerkritika mértéke. Ahogy számomra letisztult a konferencia után: 

  •  A magukat konzervatív feministának nevezők (hallottam kb. erre a „maternal feminism” kifejezést is) esszencialisták, azaz hisznek a veleszületett férfi és női tulajdonságokban, szerepekben (pl. a nők gondoskodók), így nem akarnak a hagyományos nemi szerepeken (sem) változtatni. Igényük annyiban áll, hogy az állam ismerje el a nők (mint alapértelmezett feleségek és anyák) által végzett háztartási, gyermeknevelési, gondozói munkát, és külön szorgalmazzák, hogy egy nő dönthessen úgy, hogy nem kíván otthonán kívül dolgozni (ellenben kevésbé tűnnek megértőnek azokkal a nőkkel, akik nem kívánnak anyák lenni). A férfiakat idealizálják, otthoni „segítségüket” (sic!) hálával fogadják, és még nem éppen felforgató gondolataikért is folyamatosan elnézést kérnek tőlük. Ha tudományos vagy politikai pályát, karriert futnak be, akkor is azt hangoztatják, hogy, mintha szükségszerű lenne a kettőt összehasonlítani, az anyaság szerintük az igazán fontos. Ami pedig az abortusz jogát vagy az LMBT+ emberek (akik közt szintén vannak nők...) jogait illeti, ezeket akár ellenezhetik is. A prostitúciót és a pornót erkölcsi alapon ítélik el, a nem hagyományos, nem házasságon alapuló, nem monogám életformákkal és az azokhoz kapcsolódó beleegyezéses szexuális viselkedésformákkal együtt. (Ez az egyik oka annak, hogy a liberális és baloldali feministák legtöbbször vonakodnak velük közösséget vállalni.)
  • A liberális feministák e fogalmi rendszer szerint „csak” azonos versenylehetőségeket akarnak a nőknek, magát a pályát megtartva. Követelik, hogy az állam hozzon a munka és a család „összeegyeztetését” megkönnyítő intézkedéseket, melyek közt a részmunkaidő vagy job sharing is kívánatos. Kritikával illetik az üvegplafont, (átmeneti) női kvótát követelnek a parlamentben és a vezető pozíciókban, és családbarát munkahelyek létesítését szorgalmazzák. Fontosnak tartják az esélyegyenlőség és (a nők szempontjait a döntéshozatal minden szintjén figyelembe vevő) gender mainstreaming értékeit. A nemekhez rendelt tulajdonságokat és szerepeket elsődlegesen társadalmi konstrukciónak, illetve a nevelés, szocializáció eredményének tekintik. A férfiakkal való együttműködést hangsúlyozzák, de kérnek tőlük némi változást: szeretnék, ha a férfiak megosztanák partnereikkel az otthoni feladatokat, és nagy hangsúlyt fektetnek a férfiak apaszerepére. Ugyanakkor a liberális feministák számára belefér [ez az egyik pont, ahol vitába szoktam keveredni], ha a vezető pozícióban levő nő háztartási alkalmazottat vesz fel. A reprodukciós jogok tekintetében választáspártiak, a béranyasággal szemben [másik problematikus pont számomra] elfogadók lehetnek. Az LMBT+ személyeket és összességében az alternatív életformákat, valamint a fizikai munkát végző illetve szegénységben élő nőket elvben pártolják, ám a diskurzusaik középpontjában mégis a fehér, városi, középosztálybeli, heteroszexuális, otthonán kívüli munkájában előrejutni kívánó kisgyermekes anya áll. Elvi alapon ellenzik a prostitúciót, és az állítólagos önkéntességet is többnyire gazdasági kényszernek vagy manipulációnak tulajdonítják. (Viszont kevésbé jellemző a párbeszéd a prostitúcióban érintettekkel.)

Vigyázat, a konzervatívok szerint (pl. kedvenc újságíróm, Szőnyi Szilárd fejében) mindenki liberális, aki nem konzervatív. :P Holott, mint látni fogjuk, pl. a liberális és a baloldali feminizmus között igen jelentős különbségek vannak. (És akkor a radikálisról vagy a posztmodernről még nem is beszéltünk.)

A baloldali feministák Sheryl Sandberget, a Dobd be magad! szerzőjét szokták liberális feministának tekinteni, általában heves elhatárolódás kíséretében. (Mert Sandberg túl sok hangsúlyt fektet az egyéni szerepzsonglőrködésre, és keveset a rendszerkritikára).

A liberális feminizmusnak van egy „sex-positive feminism” nevű oldalága (szerintem vadhajtása), amely az egyéni szabadság és autonómia nevében a prostitúció („szexmunka”) és a mainstream pornófilmekben való szereplés önkéntessége mellett érvel, figyelmen kívül hagyva a rendszerszintű tényezőket, amelyek ezeket az egyéni döntéseket szinte mindig befolyásolják. Magyarországon ennek az irányzatnak (legalábbis csoportba szerveződő) képviselete nincs (szexmunkások érdekképviselete van, de ők tudtommal nem vallják magukat feministának).

  • A baloldali feministák nagyobb figyelmet fordítanak az ún. interszekcionalitásra (a hátrányos helyzet különböző formáinak egymásra hatására). Azaz, egy roma nő kettős diszkriminációt szenved el egy roma férfihoz képest, illetve egy szegénységben élő férfi – az egyéni helyzettől függően – akár hátrányosabb helyzetben is lehet, mint egy középosztálybeli nő. Ennek megfelelően a különböző helyzetű nők problémái is eltérők: például egy alulfizetett roma takarítónőt, vagy egy munkalehetőséghez sem jutó hajléktalan vagy transznemű nőt kevéssé foglalkoztat a munka és a család összeegyeztethetőségének gondja, vagy az üvegplafon problémája. Egy minimálbérért a szalag mellett három műszakban dolgozó gyári munkásnő nem sokra megy azzal, ha a részmunkaidő lehetőségét (részfizetéssel!) kötelezően elérhetővé teszik a kisgyermekes nők számára; ahogy az apagyes bevezetéséből sem profitálna sokat egy leszbikus nő, aki nem házasodhat össze a partnerével, és nem részesülhet mesterséges megtermékenyítésben.
    A baloldali feminizmus ennek megfelelően nagyobb figyelmet fordít a liberális feminista diszkurzusban marginalizált speciális helyzetű (roma, LMBT+, munkanélküli, fogyatékossággal élő, szegénységben élő, stb.) nőkre, és arra, hogy a feminista diszkurzusban az ő tapasztalatuk is hangot kapjon, illetve a diszkurzus középpontjában álljon. A háztartási alkalmazott foglalkoztatását kizsákmányolásnak tekintik, ahogy a béranyaságot is. Emellett a baloldali feministák folyamatosan igyekeznek tudatosítani a saját privilégiumukat, és magát a feminizmust inkluzívvá (befogadóvá) alakítani. A prostitúciót az elnyomó rendszer, a javak egyenlőtlen elosztása következményének tekintik. A kollektív szemlélet jegyében vallják, hogy egy vagy néhány prostituált önkéntessége és hangoztatott elégedettsége (még ha igaz is) nem változtat a prostitúció általános kizsákmányoló jellegén. Viszont önmagában a tiltást kevésnek tartják, mert a prostitúció a nemek gazdasági egyenlőtlenségének problémájával függ össze. A férfiakkal – mint egy sor privilégium többnyire öntudatlan birtokosával – szemben az irányzat bizalmatlan, de a privilégiumaikat tudatosító és kritikával illető férfiak lehetnek szövetségesek.

 

  • Az én értelmezésemben ennek egy további szintje a radikális baloldali feminizmus (nevezzük inkább marxista feminizmusnak?), amely túl „puhának” tartja a liberális feministák követeléseit (pl. a gender mainstreaminget vagy a paritást, annak ellenére, hogy pl. nálunk még nyomokban sem valósult meg), és az intézményi struktúrát, a társadalmi rendszert gyökeresen akarja megváltoztatni. Azaz (értelmezésemben) a "segítsünk, hogy megfeleljen a nő az elvárásoknak" törekvése áll itt szemben a "kezdjük ki illetve rúgjuk fel az elvárásokat" megközelítéssel. Egy liberális feminista „megelégszik” azzal, ha a férfiak átengedik a jelenleg 90-100%-ban általuk birtokolt hatalom 50%-át, a radikális baloldali feminizmus pedig magát a hatalmat kívánja felszámolni: a szegénységet és annak vélt fő okozóját, a kapitalizmust és a rasszizmust, kolonializmust, azaz az osztály- és faji alapú elnyomást, a nem ritkán faji tényezőkkel összefüggő szegénységgel való visszaélést. Egy liberális feminista „megelégszik” azzal, ha a (heteroszexuális) családban a férfi elvégzi az otthoni munka rá eső 50%-át, egy radikális baloldali feminista szerint pedig maga a család és a házasság intézménye elnyomó. [E ponton is szoktam vitákba keveredni, mert szerintem nincs értelme a feminizmustól elidegeníteni a történetesen valóban egyenlő hetero kapcsolatban, házasságban illetve boldog családban élő, vagy arra vágyó nőket - enélkül is felhívhatjuk a figyelmet az egyenlőtlen, bántalmazó párkapcsolatok, illetve a nőt kizsákmányoló családi szereposztás problémájára. Kapcsolódó probléma a "marxizmus" és "szocializmus" kifejezések hazánkban történelmi okokból meglehetősen negatív csengése. Továbbá, mivel Magyarországon kicsi a fogadókészség a radikális rendszerkritikus eszmékre, és nem csap egekbe az emberek forradalmi hajlama, nem vitatom a kisebb eredmények - pl. egyenlő otthoni munkamegosztás több kapcsolatban, több női képviselő, stb. - fontosságát sem.]

 

A konferenciát majdnem teljes egészében végigülve három kérdés foglalkoztat a (baloldali) feminizmussal kapcsolatban.

 

 

1.) Hogyan lehet a (baloldali) feminizmust valóban nyitottá tenni, illetve, mivel ezen a konferencián az inkluzivitást minden szempontból következetesen képviselték a szervezők – hogyan tehetünk érte, hogy a bevonni kívánt társadalmi csoportok éljenek is a lehetőséggel?

 

Nem lehetett ugyanis ezúttal sem sok új arcot látni. Magukat baloldalinak valló politikusok sem jelentek meg (amin egyébként egyáltalán nem lepődtem meg, számomra az a csoda, ha genderérzékeny és nem szexista baloldali férfival találkozom) – a zöldek képviseletében eljött Rákosi Judit és Szél Bernadett. A megjelent férfiak aránya kb. egyharmad volt, és több korosztály képviseltette magát – de a szervezők minden erőfeszítése ellenére megmaradt a fehér középosztálybeli értelmiség (egymást többnyire ismerő kutatók, aktivisták, egyetemisták) túlsúlya. Lehet-e, kell-e ezen változtatni? És mennyi áldozatot ér meg "kivinni" a feminizmust ebből a belső körből?

 

2.) Milyen nyelvet használjunk a feminizmusról való beszéd során? Hol találjuk meg az egyensúlyt a tudományos igény és a közérthetőség között? Mit kezdjünk a feminizmussal kapcsolatos félreértésekkel, sztereotípiákkal, ha azokat a felkért kerekasztal-résztvevőktől, nőktől halljuk? 

 

Az előadások alatt a moderátorok néha felkérték az előadókat az általuk használt szakkifejezések (pl. narratológia, posztkolonializmus, egzisztencializmus, queer) megmagyarázására, hogy az előadásokat a kevésbé képzett, illetve a feminizmus, gender studies témájában kevésbé járatos jelen(nem)levők is tudják követni. E magyarázatkérés nem volt egyáltalán következetes; volt olyan, meg nem szakított előadás, amely alatt eszembe jutott az itt is előadó Joó Mária „Miről beszélnek ezek?” című cikke, amelyben a szerző indítványozza, hogy ha szélesebb kört akarunk a feminizmussal elérni, ne villogjunk a tudományos jártasságunkat fitogtatva idegen szavakkal, hanem fogalmazzunk közérthetően. Más alkalommal viszont vagy öt percet elvett a kissé meghökkent előadótól, hogy a moderátor megszakította, és egyszerre három (egyébként a konferencián korábban már többször zavartalanul használt) szakkifejezés megmagyarázására szólította fel.

 

Amikor viszont a nyitó kerekasztal-beszélgetésen (ahová foglalkozásuk szerint hívtak megszólalókat, és nem aszerint, hogy feministák-e) valaki a közönségből kérte, hogy – az elhangzó nyilvánvaló félreértések miatt – tisztázzuk a feminizmus jelentését, a moderátor ennek nem adott teret, azzal az indokkal, hogy a konferenciának nem célja a vendégek meggyőzése. Jogos, hogy ha valaki „kívülről” (ápolónőként védőnőként, stb.) fogadja el a felkérést, és osztja meg a tapasztalatait, akkor az ő mondandójára koncentráljunk, és ne tartsunk neki valamiféle felsőbbrendűnek vélt jártasság jegyében kiselőadást a feminizmusról vagy a bántalmazás természetrajzáról: a tudományos ill. aktivista nyelv ismerete, a bevett szakkifejezésekhez való hozzáférés – tény – maga is privilégium. Másrészt viszont azt is jogosnak tartom, hogy – főleg mivel eleve nagyon kevés az olyan tér, ahol a feminizmus elfogadott és természetes – , a feminista konferenciaként hirdetett eseményre lelkesen érkező, magukat feministának valló nőknek (akiket előzetesen nem figyelmeztettek, hogy ideiglenesen tegyék félre az e téren való tájékozottság privilégiumát) érthetően nehezükre esik figyelmen kívül hagyni a „nő vagyok, nem feminista,” illetve a védőnők zaklatásért a miniszoknyát, spagettipántos pólót hibáztató és a "szegény, önmegtartóztatásra kényszerített" újdonsült apukák viselkedését kevesebb kritikával illető megjegyzéseket. (Kiderült viszont, hogy ennek leginkább az az oka, hogy a segítő foglalkozásokban a nők legfeljebb magukra számíthatnak, ha zaklatás áldozataivá válnak - feletteseikre kevésbé.)

 

A szaknyelv, hiába privilégium, elengedhetetlen a gördülékeny beszélgetéshez, főleg, ha időkeretek közé vagyunk szorítva. Azonban, segítségül azoknak, akik azt nem ismerik, itt a Nőkérten egy terminológiát tervezünk közzétenni - hasonló lépés (online, vagy a programmal együtt fénymásolatban osztogatva) talán egy konferencián is áthidalhatja ezt a nehézséget.

3. Hogyan viszonyuljunk a feminizmus sokféle, időnként egymásnak ellent is mondó irányzatához? Nem lehetne az ezek miatti zavart úgy megoldani, hogy bizonyos alapelveket előre tisztázunk?

Összességében úgy látom, hogy az előadók (kerekasztal-résztvevők) és a közönségben ülők nem voltak „felkészítve egymásra.” A honlapon sem lehetett megtalálni a baloldali feminizmus (itteni értelmezésének) kifejtését, pedig az alapelvek tisztázása talán megakadályozta volna azt a balesetet, hogy az egyik férfi előadó az önkéntes prostitúció lehetősége mellett érveljen. A szituáció kellemetlen volt a közönségnek a prostitúciót kategorikusan ellenző (nagyobb), és az önkéntességnek teret hagyó vagy a kérdésben egyelőre állást nem foglaló (kisebb) része, az előadótársak és maga az előadó számára is. Nem ártott volna tájékoztatni őt, hogy a többségben várható közönség a prostitúciót kategorikusan a nő elnyomásaként értelmezi, és egyúttal ő is meggondolhatta volna, hogy férfiként egy feminista konferencián milyen témával érdemes kiállnia. Elismerem, hogy ez ad hominem érv, de a feminizmus egyik jelszava, hogy a személyes egyben politikai. Az előadó ingoványos területre merészkedett, és véletlen-e vajon, hogy 25 éve a Nőszemély című feminista lap tematikus prostitúció számában (10. szám) is éppen a(z egyébként ott is alulreprezentált) férfi szerzők egyike írt pro álláspontot? Szíve joga bárkinek a prostitúció mellett érvelni (az absztraktból egyébként nem derül ki egyértelműen, hogy ez fog történni!), viszont az illető ne lepődjön meg, ha nem lesz népszerű. Számon kérni a vitakultúrát és a toleranciát a prostitúció potenciális önkéntességét taglaló érv felé ezen a helyszínen és ettől a közönségtől majdhogynem olyan, mint egy LMBT+ workhop résztvevőit higgadt türelemre inteni a homoszexualitást betegségként tárgyaló előadás felé. Azaz, itt nem szenvtelen, absztrakt filozófiai vélemények összecsapásáról van szó, hanem emberi méltóságról és emberéletekről, így nem csoda, ha a meggyőződések nem maradnak meg a racionalitás síkján, hanem érzelmekkel színezettek. Hogy a feministák megosztottak a kérdésben? Külföldön lehet – bár a prostitúciót nem ellenzők ott is kisebbségben vannak – , Magyarországon viszont ez a fajta feminizmus (?) egyáltalán nem jellemző.

A feminizmus(ok) sokfélesége maga azonban már kezd köztudottá válni, és ez nem mindig előny: többen jelezték, hogy a többféle, egymásnak esetenként akár ellent is mondó jelentés és irányzat  miatt bizonytalanok abban, hogy ők feministák-e egyáltalán. A feminizmusnak valóban a pozitívumai közé tartozik, hogy önmagán belül is tolerálja a sokféleséget, és, teret adva a változás lehetőségének, folyamatosan reflektál magára, de ha emiatt potenciális szövetségeseket, érdeklődőket veszítünk, akkor talán elmondhatjuk, hogy ideje elejét venni a túlságosan elszabaduló pluralitásnak. E probléma megoldása érdekében nem lenne esetleg értelme tisztázni, - na nem "a" feminizmus mibenlétét, mert ahhoz kinek lenne joga? - hanem azt, hogy mi  hogyan értelmezzük a feminizmust, és megállapodni néhány minimális alapelvben, aminek a vitatásával nem kívánunk időt tölteni? Pl. nő és férfi egyenlő, a házimunka minden egészséges ember dolga, aki a házban lakik, a nemi szerepek társadalmi konstrukciók, a prostitúció a nők gazdasági, társadalmi hátrányaival való visszaélés, az abortusz kérdésében az érintett nő joga a döntés, stb.?  

Beszélgessünk.

 

2015. 06.02. - Dósa Mariann szervező válaszlevelét itt találjátok!

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Lida Gustava Heymann német feminista (1868-1943)

november 15, 2015 - 00:15
Lida Gustava Heymann

Tehetős családjában gondot fordítottak neveltetésére és iskoláztatására. Egy szegények számára létesített iskolában tanított, majd megalapította saját varróiskoláját. Apja halála után örökségét egy dolgozó nők számára nyitott étteremre, gyermekek napközijére és egy reformiskolára fordította. Történelmet, politikatudományt és közgazdaságot tanult Berlinben és Münchenben, de csak mint vendég – rendes hallgatónak nem fogadták el.