Sonja Davies (1923–2005) új-zélandi szakszervezeti vezető, feminista, politikus, író
december 27, 2010 - 18:03
Amikor először szólalt fel egy szakszervezeti konferencián, a csaknem férfiakból álló közönség sóhajtozott, újságot olvasott, vagy kiment egy pofa sörre. 14 évvel később, amikor a Federation of Labour első női elnökhelyettesévé választották, a tagság felállva, hatalmas tapssal köszöntötte.
Az Order of New Zealand az ország legrangosabb kitüntetése, húsznál többen nem viselhetik egyszerre. Sonja Davies egyike volt a megbecsülteknek. Egész életében elszántan harcolt a nők jogaiért, a békéért, a szociális igazságtalanságok megszüntetéséért.
Sonja Margaret Loveday Dempsey 1923. november 11-én született egy ápolónő és egy ír katonatiszt kapcsolatából. Hétéves koráig nagyszülei nevelték, majd anyja magához vette. 14 éves korában maradt ki az iskolából, többféle munkát vállalt, majd elvégezte az ápolónőképzőt. A kórházban tuberkulózist kapott, a betegséggel egész életében küzdött, fél tüdeje tönkrement. 17 éves korában férjhez ment, a rosszul sikerült házasság igen rövid ideig tartott. Egy amerikai tengerésszel való kapcsolatából született lánya, Penny, a férfi a kislány születése előtt elesett.
A kórházban töltött évei alatt Sonja megpróbálta megalakítani az ápolónők szakszervezetét, abban bízva, hogy így talán küzdhetnek a hosszú munkaidő és rendkívül nehéz munkakörülmények megváltoztatásáért.
“Úgy tekintettek rám, mintha bordélyt akartam volna nyitni” – írja emlékirataiban.
1946-ban Sonja feleségül ment Charlie Davieshez, Nelsonba költöztek, abban a reményben, hogy az ottani klíma kedvez beteg tüdejének. Nelsonban született meg fiuk, Mark, és ott folytatódott Sonja mozgalmi élete.
1955-ben a kormány elrendelte a helyi vasút megszüntetését, a munkások elkezdték a sínek felszedését. Hogy ezt megakadályozzák, Sonja egy csapat nővel kivonult és ráültek a sínekre. Egy hétig tartó tiltakozó akciójuk nem hozott eredményt, de nevét az egész ország megismerte.
Sonja Davies a helyi kórházban dolgozott, aktiv szerepet vállalt a szakszervezet és a helyi önkormányzat munkájában. Különösen fontosnak tartotta a nők élet- és munkakörülményeinek javítását, jogaik érvényesítését, részvételüket a hazai és nemzetközi politikai életben. A hatvanas évek elején tagja a kórház bizottmányának, a helyi önkormányzatnak, a Munkáspártnak, békebíró is volt. Amikor először szólalt fel egy szakszervezeti konferencián, a csaknem férfiakból álló közönség sóhajtozott, újságot olvasott, vagy kiment egy pofa sörre. 14 évvel később, amikor a Federation of Labour első női elnökhelyettesévé választották, a tagság felállva, hatalmas tapssal köszöntötte.
A Working Women’s Council megalapításával Sonja Davies a nők munkájának elismerését, érdekvédelmüket biztosította. Svájctól Nepálig számtalan nemzetközi tanácskozáson, konferencián vett részt. 1987-ben munkáspárti képviselőként beválasztották a parlamentbe, ahol több bizottság tagjaként eredményesen tevékenykedett. Képviselői munkájától a törvényben megszabott 70 éves korában vonult vissza.
Két memoárja jelent meg, a Bread and Roses fiatalkoráról, a Marching On főleg a parlamentben töltött időkről szól. Az elsőből TV filmet készítettek, amelyet szerte a világon nagy sikerrel játszottak.
Magánéletét több tragédia árnyalta, férje 1971-ben meghalt, néhány évvel később fiát balesetben, lányát súlyos betegségben veszítette el.
Sonja Davies 81 éves korában halt meg Wellingtonban. Koporsóját nőtársai vitték vállukon, a kórus a Bread and Roses-t énekelte, Új-Zéland három női vezetője – Helen Clark miniszterelnök, Dame Silvia Cartwright főkormányzó, Margaret Wilson képviselőházi elnök – búcsúztatta.
