Senki kedvét ne vegye el a sajnos röhejesen igénytelen (és mellesleg a könyv koncepciójának drasztikusan ellentmondó), idétlen borító; úgy látszik, hogy  a magyarul megjelenő gothic, horror regények többsége - erősítve a műfajt egyébként is sújtó degradáló sztereotípiákat -, arra a sorsra jut, hogy színvonalát sikeresen elfedő, méltatlan külsővel kénytelen a nagyközönség elé állni.

Strieber a halhatatlan, biszexuális vámpírnő, a több ezer éves, gyönyörű, okos, művészetkedvelő, méltóságteljes Miriam Blayloc személyében valódi, hamisítatlan femme fatale-t alkot meg, aki, az örök életűeket rendre sújtó magányt enyhítendő, emberi társakat vesz maga mellé. Teljesen a maga képére alakítani azonban nem tudja őket, vére számukra az örökkévalóság helyett mindössze pár száz évre elegendő, utána szörnyű vég vár rájuk: hirtelen felgyorsuló öregedési folyamatukból nem ad megváltást a halál, összeaszott, bénult testtel, változatlan öntudattal szenvednek a koporsókban, melyeket e szomorú női Kékszakáll a padlásán őriz. Ez a sors fenyegeti az aktuális partnert, Johnt, aki a többiekhez hasonlóan kezdi elveszíteni az önkontrollt. Tudja, ezzel veszélyt jelent Miriamre, aki így hamarosan elteszi láb alól. Talán már az utódját is kinézte a fiatal lány, Alice személyében, aki zenét tanulni jár hozzájuk?

A történet másik, „emberi” szálának főszereplője az „őrült tudós” hagyományos figurája, Frankenstein női változata,  Sarah, aki majmokon igyekszik kikísérletezni az emberi élet meghosszabbításának, az öregedés lelassításának lehetőségeit, és ezért nem sajnál áldozatot sem hozni. Arra persze nem gondol, hogy az áldozat ő maga is lehet – amikor erre, miután összemelegszik bizarr laboratóriumi leleteket produkáló, egyszerre vonzó és taszító női páciensével, sor kerül, rögtön másként ítéli meg a kérdést. Miriam, mint az „igazsághozó”, felfedi Sarah párkapcsolatának és életének önáltató hazugságait, és új, eleinte szédítő lehetőségeket kínál, amelynek azonban kegyetlen ára van. Agresszív törekvése, hogy elfordítsa Sarah-t emberi életétől, balul sül el, és szembe kell néznie a lehetőséggel, hogy nem csak újra egyedül marad, de elveszíti az egyetlen személyt, aki képes lenne feloldani a társait sújtó – és őt így újra és újra magányba taszító – átkot.      

A feminista irodalom- és filmkritikában a femme fatale megítélése ambivalens: a többség ünnepli, akadnak azonban olyanok, akik, mivel a figura a patriarchális hatalmi viszonyrendszer logikáján belül marad, antifeministának tartják (Pl. Bram Dijkstra). Én úgy gondolom, feministaként nem meglepő, ha kedveljük Miriam erős, kifinomult karakterét. Egy narratívától nem mindig várhatjuk el, hogy politikailag korrekt legyen - hiszen még a fantasztikus irodalom is sokszor a társadalomban meglévő attitűdöket tükrözi (reakciós vagy progresszív módon, de megvannak a kapcsolódási pontjai a társadalmi valósággal). A hímnemű szörnyetegek rendre népszerűségre tesznek szert - önmagában is üdítő újítás, hogy ezúttal a nőt nem alélt áldozatként, nem alárendelt pozícióban láthatjuk. A mai vámpírrománcokhoz szokott olvasónak meglepő illetve zavaró lehet, hogy a szerelmi szál (mely jelen esetben a műnek csak egy aspektusa a sok közül, és, nagyon helyesen, nem telepszik rá az egész történetre!) nem a megszokott vámpír férfi - halandó nő felállást ismétli, hanem előbb megfordítja a megszokott nemi sémát, majd - mintegy Carmilla-átiratként - két nő kapcsolatát mutatja be.

Strieber vámpírkoncepciója igen eredeti: nála e lények az űrből jöttek, és egy kísérletként, táplálékul ők tenyésztették ki az emberi fajt, melynek fejlődését, történelmét is ők maguk irányították. Ehhez egy plusz csavart ad a tény, hogy a szerző azt állítja, elrabolták az idegen bolygóról érkezett lények – e „tapasztalatát” Communion (Eggyéválás) c. regényében meg is írta. A földönkívüli vámpírok gondolatát sikerült (még ha ez első hallásra hihetetlenül is hangzik!) komolyan vehető módon, elegáns kivitelben megvalósítania. Mégsem kellett volna az Éhség után 20 évvel később, 2001-ben, majd 2003-ban folytatásokkal fáradoznia, mert azokban elfelejteni látszik saját, az Éhségben brilliánsan megrajzolt, markáns karaktereit: Miriam önalárendelő, ellágyuló térdű nővé amortizálódik egy macsó vámpírvadász hatására - az első regény színvonalához képest kiábrándító ponyvahúzás, melyhez abszolút méltó is lenne a ponyvaborító.