A Nők Lázadása mozgalom, mint ismeretes, azért robbant ki, mert a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi törvényi tényállására vonatkozó népi kezdeményezés tárgyalásán honatyáink nem csak hogy szükségtelennek minősítették a vonatkozó törvény megalkotását, de Varga István képviselő úr, számos elvtársa által bősz helyeslése mellett, leleplezte a kormány teljes inkompetenciáját és közönyét e súlyos társadalmi problémát illetően, egyúttal félreérthetetlenül kifejezésre juttatta a kormány szélsőségesen nőgyűlölő attitűdjét. Tekintve a családon belüli erőszak problémájának évtizedek óta húzódó jogi és intézményi megoldatlanságát, mindez nem egyedül az ő érdemük – az viszont igen, hogy a felháborodás túljutott az érintettek és a civil szakemberek, aktivisták körén, és végre tömegesen ébredtek fel a nők és az őket támogató férfiak. Már az elhíresült kijelentés másnapján százak gyűltek össze az Illés Katalin által szervezett villámdemonstráción, és két nap alatt több mint 8000 fő csatlakozott a Lovas Nagy Anna író által létrehozott facebook csoporthoz, ahol folyamatosan tájékoztattuk a tagokat a szerveződő szept. 16. vasárnapi demonstrációról. 14-én, pénteken délután Rogán Antal, bizonyítva teljes hozzáértését és megnyerő empátiáját, váratlanul bejelentette, hogy „meghajol a hölgyek akarata előtt”, azaz a kormány mégiscsak hajlandó megkezdeni a tárgyalásokat a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi törvényi tényállásáról. Ezek után valószínűleg arra számítottak, hogy a Nők Lázadása okafogyottá válik, lecsillapodik, mi, lázadó nők elhallgatunk, és el- illetve visszakullogunk a számunkra kizárólagosan kijelölt helyekre: a konyhába, meg a szülőágyra.  

A számításuk nem vált be – nem léptünk vissza, és a demonstrációt megtartottuk. Megtartottuk, mégpedig azért, mert a váratlan bejelentés és végképp annak hangvétele nem győzött meg minket arról, hogy a pálfordulást az emberi jogok iránti hirtelen támadt érzékenység motiválta volna, így egyáltalán nem láttuk biztosítottnak, hogy jó törvény fog születni, mely valóban az áldozatok érdekeit fogja szolgálni, és érdemi előrelépést hoz a nők elleni erőszak visszaszorításáért folytatott küzdelemben.

Az Európa Tanácsnak a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és megszüntetéséről szóló Egyezménye, valamint a NANE szerint – az áldozatok tapasztalatait alapul véve – „a megfelelő törvény az áldozatok és cselekmények összes jellemző és lehető legszélesebb körére kiterjed, hatékony arányos és visszatartó erejű szankciókat ír elő, tilalmazza a kötelező alternatív konfliktuskezelési eljárásokat, és tiltja, hogy a büntetőeljárás lefolytatása kizárólag a sértett nyilatkozatától függjön.”[1]

A jó törvény tehát terjedjen ki a cselekmények összes jellemző típusára, azaz nem elég önmagában a pszichológiai erőszak felvetült szabályozása, sőt az, szabad, szinte tetszőleges értelmezési lehetőségei miatt, akár árthat is az áldozatnak.

A jó törvény terjedjen ki az áldozatok lehető legszélesebb körére, azaz nem feledkezhet meg az együttélés nélküli párkapcsolatban illetve annak megszűnése után fokozottan jellemző zaklatás, bántalmazás, nemi erőszak, gyilkosság eseteiről, melynek évente több, nemritkán tizenéves áldozata van.

A jelenleg alkalmazott felfüggesztett büntetés, pénzbírság, megrovás nem mondható visszatartó erejűnek.

Alternatív eljárások – a konzultáció, mediáció egy pár közös, privát döntése lehet, ezt törvényileg előírni, önmagában abszurdum. Ennek akkor van szerepe, ha a kapcsolatot mindkét fél menthetőnek látja, és menteni akarja. A bántalmazás eseteiben ez meglehetősen egyoldalúan alakul; márpedig a válási statisztikák kozmetikázásánál fontosabb a nők élete.

Végezetül, itthon is felmerült, de honatyáink egyelőre hallani sem akarnak a nagyon is ésszerű javaslatról, hogy a bántalmazás hivatalból üldözendő, és ne magánvádas eljárás legyen, azaz az intézkedés ne azon múljon, hogy a rettegésben tartott áldozat mer-e feljelentést tenni, és meri-e azt utána nem visszavonni. (És, tehetjük hozzá, meri-e vállalni a „békítő” szembesítés procedúráját, és főleg annak következményeit a szabadlábon maradó bántalmazó részéről!)

Többek között e szempontokra tekintettel is tartottuk meg a demonstrációt azzal a fő követeléssel, hogy a törvény megalkotásába egyenrangú tárgyalófélként vonják be a civil szervezetek szakértőit. Sajnos igazunk lett abban, hogy a kormány csak el akarja hallgattatni a felháborodott tömeget, és a bántalmazók megbüntetése, valamint az áldozatok védelme iránt nem érez elkötelezettséget: a civil egyeztetés döcög, és abból folyamatosan próbálják kirekeszteni a szakmai szervezetek képviselőit, illetve szerepüket minimalizálni. A törvénykezés egyben kifejezi az adott társadalom többségének értékrendjét, így meglehetősen lehangoló következtetéseket vonhatunk le – legalábbis a törvényalkotók – értékrendjét illetően: a szakirodalomban, esetleírásokban való elmélyedés helyett beérik a hétköznapi előítélettel, miszerint az áldozat maga felelős azért, hogy áldozattá válik. Emiatt tartottuk szükségesnek fenntartani és továbbvinni a Nők Lázadását, és alakultunk okt. 28-án Lovas Nagy Anna elnökletével egyesületté, mely integráltan, a többi nőjogi szervezettel együtt működve kíván küzdeni a nők elleni erőszak különböző megnyilvánulási formái ellen.  

Utólagos fejlemény (nov. 29.): A civil szervezetek kizárása a törvényalkotásból a nov. 25-i rendezvény után tovább folytatódott: a kormány – feltehetően tudatosan és szándékosan – a NANE jó előre meghirdetett, nov. 29-i konferenciájával egyszerre időzítette a civil nyílt napot, amiről az érintett szervezeteket mindössze két nappal korábban!) értesítette, és ahol a megjelent szakemberek, pl. Betlen Anna és Balogh Lídia (MONA) alig kaptak szót. Jelenleg úgy tűnik, hogy a kormány csak mielőbb túl akar esni a törvényalkotás számára nyűgöt jelentő kötelességén, és a civil egyeztetés a folyamatban csak elvben jelenik meg.  

[1] „Hatékony törvényi fellépést!” – NANE sajtónyilatkozat, 2012. nov. 25.