E könyvet ajánlom minden szeretetlen kisgyermeknek, minden gyermekotthonban felnövő gyereknek és fogvatartottnak, mindenkinek, akit társadalmunkban az őrületbe taszítottak, akit elhallgattattak, s mindazoknak, akik tudják, hogy a jövőnket csupán a szeretet mentheti meg.  /Mariella Mehr, Kőkorszak/

Jelen írás a nők elleni erőszak és a XX. századi kulturális népirtások egy, Magyarországon kevéssé ismert fejezetét, a svájci ifjúsági segélyszervezet, a Pro Juventute „Kinder der Landstrasse” („Országút gyermekei”) programjának keretei között a jenis cigány népcsoport ellen 1926 és 1970 között végrehajtott atrocitásoknak kíván emléket állítani. „Az országút gyermekei” program kifejezett célja volt felszámolni a svájci társadalom által öröklött betegséghez hasonlított, vándorló életmódot folytató közösségeket, amelynek értelmében több tucat jenis gyermeket szakítottak el szüleiktől, a szülőket sterilizálták, a gyerekeket pedig pszichiátriai intézetekben, árvaházakban, börtönökben vagy nevelőszülőknél helyezték el, minden elképzelhető mentális és fizikai bántalmazásnak kitéve őket. E népirtások legismertebb túlélője a jenis írónő, Mariella Mehr, akinek az 1981-ben megjelent Kőkorszak című önéletrajzi regénye rendkívüli előrelépést jelentett a jenisek emberi jogi képviseletében. 

A jenisek leginkább Svájcban, Németországban, Franciaországban és Ausztriában élő traveller közösségek, akiknek nyelve német, burgund, jiddis, héber, valamint az európai kisebbségi népcsoportok szóhasználatával mutat hasonlóságokat és átvételeket. Bár számukat nem lehet pontosan meghatározni, lélekszámuk körülbelül 30 000-35 000-re tehető, amelyből 500-2000 fő folytat nomád életmódot. Európában való felbukkanásuktól kezdődően a roma, sinti és jenis közösségek az üldöztetés különféle fokozataival szembesültek. A Svájcban élő jenisek a köztudatban egzotikus lényekként vagy pogány csőcselékként éltek, s az etnikai kisebbségekkel szembeni diszkrimináció csúcspontját jelentették a „cigány pestis” kezelésére elrendelt beutazási tilalmak. A svájci Szövetségi Tanács kifejezett célja volt, hogy az országot „cigánymentessé” tegyék. Ennek tovább gondolása volt az a kezdeményezés, hogy a jenis gyermekeket szüleiktől elszakítva később az „Országút gyermekei” program központjaiként szolgáló otthonokban vagy családoknál helyezzék el, mely gyermekek bizonyos részét sterilizáltak és kasztráltak. 

Az 1912-ben, eredetileg a tuberkulózisban szenvedő fiatalok kezelésére létrehozott Pro Juventute homlokterében középpontjában a gyermekvédelem állt. Ennek megfelelően a svájci hatóságok bármely olyan háztartási ügybe korlátlanul beavatkozhattak, ahol a gyermek jólétét veszélyben érezték. Az állam szemében a roma, sinti és jenis közösségek a gyermekek egészséges szocializációjának és a többségi társadalom által szentesített létformának veszélyforrásait jelentették. Ennek megfelelően 1927-ben, egy évvel az „Országút gyermekei” program megalapítását követően a Pro Juventute célcsoportja a jenis kisebbség volt. 

A program élére a Pro Juventute vezetői Alfred Siegfriedet, egy korábban pedofíliáért börtönbüntetésre ítélt volt franciatanárt választottak. Siegfried nyilatkozataiban tevékenységét „a kóborlás elleni harcként” határozta meg, egy olyan misszióként, amely az öröklött aszociális viselkedés megsemmisítésével a „genetikailag degenerált” népekből a társadalom számára hasznos egyéneket farag. Ahogy arról RückBlitze (1990) című esszégyűjteményében Mehr beszámol, szellemiségében az „Országút gyermekei” a náci fajnemesítési ideológiát követte. Siegfried hatalmas rajongója volt a Harmadik Birodalomban fajnemesítési ideológiái miatt rendkívüli karriert befutott Robert Ritter pszichiáternek, aki a jeniseket és a cigányokat javíthatatlan „részleges vagy álcázott veleszületett gyengeelméjűségben” szenvedő „aszociális” lényeknek minősítette, s akinek esettanulmányai halálos ítéletet jelentettek a koncentrációs táborokba deportált vagy különleges halálklinikákon elpusztított cigány és jenis közösségek számára. Külön említést érdemel Ritter riportjainak dehumanizáló jellege, melynek értelmében a jenisek a zsidó áldozatokkal együtt a társadalom szervezetéből kiirtandó bacilusokká, fertőzésekké degradálódtak. 

Siegfried és bűntársai e náci retorikát alapul véve a jenis gyermekekről őrzött aktákban nem mulasztották hangsúlyozni a gyermekek „viselkedési zavarainak” örökletes voltát. Különösen megrendítőek a jenis lányokról a szemforgató és szenvtelen kegyetlenséggel papírra vetett feljegyzések, amelyek e gyermekeket leginkább szexualizáltan jelenítik meg, olyan szavakat használva, mint „fickófüggő”, „szexuálisan instabil”, „érzéki” vagy „szexuálisan rothadt”. Ezen esetek közül különösen kirívó Ursula (Uschi) Waser megpróbáltatás-sorozata, aki 14 éves koráig 27 gyermekotthonban és nevelőszülőknél volt elhelyezve. 1966-ban Waser a St. Gallen.i Kantonbíróságnál feljelentést tett nevelőapja ellen, aki 13 éves korában szexuálisan bántalmazta őt, azonban a bíróság a nevelőapa és a különféle otthonok tanúvallomásaira, s nem utolsósorban a Waser aktáiban tett negatív jellemzésekre támaszkodva ejtette az ügyet. 

A Pro Juventute egészen az 1972-ig a felelősségre vonás kockázata nélkül folytathatta tevékenységét. 1972. április 15-én Hans Caprez, a svájci Beobachter magazin újságírója a jenisektől érkező információk alapján először számolt be az „Országút gyermekei” program keretein belül zajló atrocitásokról. E sajtóvisszhang nyomására a Pro Juventute 1973-ban feloszlatta az „Országút gyermekei” működését, s kárpótlást fizetett a túlélő jenis áldozatoknak. Bern kantonban a jeniseket 1975-ben hivatalosan kisebbségként ismerték el, s a nyolcvanas évektől különféle szervezetek, melyek közül a legnevesebb az 1986-ban alapított Kelj fel, jenis!, a jenisekkel szemben elkövetett igazságtalanságokat derítette fel és vonta felelősségre az állami szerveket. Ennek egyik látványos szakasza volt, mikor Mariella Mehr, több más jenissel együtt megszakította Pro Juventute sajtótájékoztatóját, a jelenlévőktől nyilvános bocsánatkérést és az áldozatokról szóló akták közzétételét követelve. Az eset hatására 1987-ben a Svájci Föderáció nyilvánosan beismerte felelősségét, s a jenisektől bocsánatot kért. 1988 és 1992 között szigorú vizsgálatok folytak az érintett jenis áldozatok ügyében. 1989-ben az aktákat megnyitottak, melynek következményeként a jenis túlélők először szembesülhettek a róluk készült jelentésekkel. Az aktákat 1992 óta a svájci Szövetségi Levéltár őrzi. 

Mariella Mehr az „Országút gyermekei” egyik legismertebb túlélője. Mehr Kőkorszak című regénye önéletrajzi elemekben gazdagon mesél azokról a megpróbáltatásokról, melyeket Mehr a program áldozataként tapasztalt. Paranoid skizofréniával diagnosztizált anyjától elszakítva Mehr fiatalkorát a pszichiátriai- és javítóintézetek falai között, valamint a nevelőszülőknél elszenvedett fizikai és mentális megpróbáltatások jellemezték. Első elektrosokk-kezelést ötévesen kapta a lucerne-i elmegyógyintézetben. A nevelőapák és munkaadók általi szexuális abúzusok elől menekülve Mehr-t több ízben elkapták, s további inzulin- és elektrosokk-kezeléseknek vetették alá. 1965-ben, reménykedve, hogy állapota felmentést nyújthat számára az állami felügyelet alól, Mehr vállalta, hogy kihordja egy félig roma, félig zsidó származású holokauszt-túlélő gyermekét. Reményei gyermeke születését követően azonban szertefoszlottak: fiától elszakították, őt magát sterilizálták, majd a hindelbanki női börtönben letöltendő 19 hónapos börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően egy barátjával kötött házasság által nyerhette csupán vissza önmaga és fia felügyeleti jogát. Az „Országút gyermekei” program által elszenvedett traumák Mehr-t többször a depresszió és az öngyilkossági kísérletek felé sodorták, s a gyógyulás hosszas pszichoterápiás kezelések alatt vette kezdetét. 

A Kőkorszak, Mehr első regénye, a pszichoterápia egyik kiemelkedő produktuma. A kezdetben öngyógyító céllal írt regény egyszerre megrendítően személyes és mélységesen egyetemes. A műben Mehr saját identitását három részre (silvio/silvia/silvana) töri, beszéde olykor akadozott, homályos, s a narratívát e három részre szakadt identitások szüntelen egymásba ömlése jellemzi. E töredezettség szerintem egyrészt mentális mankó a szerző számára a fragmentumokon át szemlélni saját, megtört énjét, ellenpontként a fenyegető és kegyetlen intézményesült hatalommal szemben, s ezekből a fragmentumokból rekonstruálni a személyiséget és a maga kisebbségi identitását. A regényben több oldalon át hangsúlyossá válik az otthontalanság problémája, mely egyrészről utalhat a jenisek nomád életmódjára, másrészről azonban e hontalanság sokkal inkább illik a kisebbségi irodalom kollektív szférájába. Az otthontalanság ennek megfelelően jelöli az identitás-veszteséget, amely egyúttal szemben áll a letelepedettséget, megállapodottságot és látszólagos védelmet nyújtó, valójában azonban freudi értelemben „kísérteties” többségi társadalommal. Ennek megfelelően Mehr írása több szempont felől is megközelíthető. Egyrészt, ott lapul a műben a szerző a múlttal és önmaga identitásával való állandó küzdelme. Másrészt, a Kőkorszak olvasható a jenis közösség megtört identitásának lenyomataként, amelynek értelmében a hontalanság ugyanúgy fakad a vándorközösségek életmódjából, mint az elembertelenítő hatalmi gépezet okozta fizikai és szellemi gyökértelenségből. Mehr írásaiban a múltfeldolgozás első lépcsőfoka az identitás újra-megtalálása. Ez az újra-megtalálás azonban csak azáltal lehetséges, amennyiben a szöveg felmutatja és részeire szedi a hatalmi gépezet stigmatizáló, kriminalizáló és minden emberségtől megfosztó nyelvhasználatát, miközben e hármas identitásból megpróbálja összerakni a szétesett énjének apró darabjait. Mehr számára tehát a múltfeldolgozás annak folyamata, ahogyan az én viszontagságokkal teli útja során ráismer önmagára, kilép a névtelenség homályából, és az önvizsgálat útján tanul meg felelősséget viselni önmagáért és az elhallgatottakért. 

Mehr regénye és története a magyar közönség számára 2017-ben vált ismertté, amikor a Független Színház Magyarország által rendezett I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon bemutatták Dijana Pavlovič Beszélj, életem! című színpadi adaptációját. Pavlovič darabja egy olyan Mehr-t tár a nézőközönség elé, aki jenisként és nőként az őt ért megaláztatások ellenére sem adta fel a harcot, s aki kitartásával és bátor helytállásával példaként szolgál közössége számára. A Beszélj, életem! így tesz egy további lépést a Kőkorszakhoz képest. Míg Mehr regényében leginkább az áldozati hang uralkodik a narratíva felett, Pavlovič drámájában Mehr a szenvedések árán, de győztesként, mi több, hősként kerül ki az intézményesült hatalommal vívott harcból. A darab így teljesíti a kortárs roma színház és oktatási módszertan célkitűzéseit: megismertetni a roma fiatalokat saját kultúrájukkal és történelmi múltjukkal, a pozitív identitás kiépítésével ellensúlyozni a többségi társadalom által rögzített negatív sztereotípiákat, valamint kölcsönös megbecsülést és együttműködést kiépíteni a roma és nem-roma emberek között. 

A Pro Juventute által elkövetett atrocitások rendkívül érzékletesen példázzák, hogy a civilizált viselkedés álcája mögött hova és meddig fajulhat a kisebbségekkel szembeni rasszizmus. Továbbmegyek: Mehr és sok más jenis lány és nő példája elborzasztó, de igaz képet fest arról, hogy egy szélsőségesen konzervatív értékeken nyugvó patriarchális társadalomban bármi megengedett lehet – akár a nők sterilizációja vagy a lánygyermekekkel szemben elkövetett szexuális abúzus is. Mariella Mehr története és munkássága pontosan ezért mérföldköve a társadalmi érzékenyítésnek, hiszen a maga és sok más jenis nevében szól a társadalmilag szentesített népirtáshoz vezető rasszizmus természetéről, lehetőséget teremtve arra, hogy az emlékezés gátat szabjon a múlt megismétlődésének, s hogy a többségi társadalomban egyszer és mindenkorra leomoljanak a gyűlölet és az intoleráns viselkedés bástyái. 

Írta: Szőke Dávid