1837. július 28-án születik Nyitranovákon (ma Szlovákia), nemesi családba. Hétéves, amikor apja a család anyagi helyzetének leromlása miatt öngyilkos lesz. Anyja nem hajlandó leadni a megszokott életszínvonalból, nem akarja az elszegényedést kifelé mutatni. A kislány körültekintő neveltetésével reméli biztosítani az előnyös kiházasítást és az anyagi helyzet helyreállítását. A kislány nyelveket tanul (anyja angol nevelőnőt fogad mellé) és a zenében is tehetséget mutat, komponál is. Sokat utaznak, bejárják Európát. Flóra egészen kicsi korában, amikor még írni sem tanították meg, maga költötte verset mond egy rokonnak, ekkor figyelnek fel a tehetségére.

Anyja később kibérli a Városliget Páva-szigetét, ahol rendszeresen vendégül látja a kor neves költőit, íróit. Szemere Pál a kislányt további írásra biztatja. Majthényi először a Hölgyfutár 1851. május 26-i számában publikál, a lap onnantól kezdve rendszeresen közli verseit, és a szalonokban körülrajongják a fiatal költőnőt. 1855-ben nagy elismerést kap: bekerül a Hölgyfutár „Magyar költők arcképalbuma” c. gyűjteményébe. A portékat Barabás Miklós készíti el, húsz férfi mellett négy nőét is: Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Kempelen Riza mellett a tizennyolc éves Majthényi Flórát és barátnőjét, Ferenczy Terézt.  A neves művész festményen is megörökíti.

Flóra még gyerekként beleszeret Madách Imre Pál nevű öccsébe (a két család rokonságban áll, Flóra és Pál másodunokatestvérek), első versei hozzá szólnak. A plátói rajongás éveken át kitart (sőt, a költőnő egész életén át őrzi első szerelme képét), Pál azonban a szabadságharc alatt mint kormányfutár egy Debrecenbe tartó, huszonkét órás lovaglás alatt tüdőgyulladást kap és hamarosan meghal. Flóra kikönyörgi anyjától, hogy születendő kisöccsét Pálnak nevezzék. A kisfiú 1855-ben, Flóra felügyelete alatt – a lány egy férfival flörtöl, és nem figyel a gyerekre, aki belegázol a patakba – megfázik, és agyhártyagyulladásban meghal. Majthényi a lelkiismeretfurdalástól majdnem megtébolyodik, ekkor még egy barátnője visszazökkenti a valóságba. Később Fernand nevű bátyja – anyagi bizonytalanság és szerelmi bánat miatt – őngyilkos lesz, leveti magát a genovai világítótoronyból.

Majthényi 1856-ban házasságot köt a Petőfit imitáló, akkoriban népszerű költővel, Tóth Kálmánnal. A kapcsolatot Flóra anyja és Kálmán barátai (Gyulai Pál, Kemény Zsigmond) is ellenzik. Egy évvel később megszületik fiuk, Béla. A szülők viszonya megromlik, válásra kerül a sor. Koháry Sarolta szerint mindkét fél ideggyengesége vezetett ide, Györe Gabriella szerint Tóth Kálmán fizikailag is bántalmazta feleségét. Flóra kisfiával visszaköltözik az anyjához, az apa erőszakkal magához veszi a gyereket. Majthényi mindent elkövet, hogy visszaszerezze, de a törvény nem áll mellé (felmerül, hogy az apa lefizethetett egy képviselőt), gyerekét sosem kapja vissza. Majthényi 1868-ban Elégiák kisfiamhoz c. kötetében beszéli el bánatát. A válás önmagában is, de a magánügyek „kiteregetése” még inkább sérti a kor normáit, és botrányt okoz, az asszony hírneve tönkremegy. Az 1860-as években két színdarabját (Andor Pál álnévvel) műsorra tűzi a Nemzeti Színház, saját néven benyújtott harmadik darabját azonban visszautasítják. 1874-ben Lipcsében (az LMBTQ történetből ismert) Kertbeny Károly néhány versét németre fordítja. Az 1870-es években Tóth Kálmán népszerűsége lehanyatlik, politikai próbálkozása is kudarcot vall, depresszióba esik és 1879-ben szélütést kap. Flóra minden korábbi sérelem ellenére visszatér hozzá és hátralevő másfél évében ápolja.

Már felnőtt fia a temetés után fájdalmában azt találja neki mondani, hogy ő mindig is az apjával akart élni, mert rá büszke volt, anyja miatt viszont csak szégyenkeznie kellett – ez soha be nem gyógyuló seb, Majthényi innentől kezdve sosem talál nyugalmat, céltalan utazgatásokba kezd. Eleinte a hazai lapoknak útibeszámolókat küld, ezek meg is jelennek, de a nevét költőként már rég elfeledték. Fiának szórványosan küld leveleket. Tóth Béla sokoldalú tudósként és újságíróként szép karriert fut be. Feleségével, Lidóval kegyetlenül bánik, ennek ellenére a nő halála mélyen megviseli. Nem sokkal később, 1907-ben, ötvenévesen szívszélhűdés percek alatt végez vele. Flóra ekkor Jeruzsálemben él, levélben kapja meg a hírt. Utazásai közel három évtizedében nyelvtudására támaszkodva idegenvezetésből, kegytárgyárusításból, időnként koldulásból él Spanyolországban, Sevillában, Algírban majd Jeruzsálemben.

1910-ben visszatér budapesti lakásába a Császárfürdőbe. Kevesekkel érintkezik, támogatást egyedül a Magyar Írók Segélyegyletétől fogad el. Elméje hamarosan teljesen elborul, rögeszméjévé válik, hogy megtalálta a halhatatlanság titkát: víz nem érheti. Miután a rokonoknak nem sikerül jobb belátásra téríteni, a tisztiorvos utasítására erőszak alkalmazásával megfürdetik, koszos rongyait és egyetlen társát: a Szentföldről hozott teknősbékát elkobozzák, és a lipótmezei tébolydába zárják, ahol hamarosan meghal. Sírja sincs, csontjait az 1940-es években másokéival együtt kiszedték és a temető végében egy csontkamrába hajították. „Mi a haza?” című verse még szerepelt egy darabig a tankönyvekben, aztán teljesen elfeledték.

Emlékét az 1930-as években Török Sophie (Tanner Ilona) támasztotta fel, aki nagy hangsúlyt fektetett az elfeledett költőnők megismertetésére. (Koczián Katalinnal közösen szerkesztett egy Költőnők Antológiája c. kötetet is.) 1931 márciusában hozzájutott egy levélhez, amit 1861-ben Arany János írt Majthényi Flórának. Onnantól kezdve nem hagyta nyugodni a költőnő alakja, és mindenképp „igazságot akart neki szolgáltatni”. Lázasan gyűjtötte az anyagokat, könyvet tervezett írni róla, aminek a bevezetője és egy fejezete el is készült. Hanyatló testi és szellemi ereje miatt a mű befejezését időskorában megismert barátnőjére, Koháry Saroltára (Marinovich Sarolta édesanyjára) bízta, aki végül 1973-ban mindkettejük életrajzát kiadta Flóra és Ilonka címmel.

Elekes Irén Borbála Mindent a nőkről c. magyar nőtörténeti rádióműsora. Beszélgetés Györe Gabriellával Majthényi Flóráról. 

Majthényi Flóra - Emlék itten minden fűszál... 

Emlék itten minden fűszál, 
Emlék itten minden kő; 
Csak a múltakon merengek, 
Mert itt nincsen már jövő. 

Nincs jövő, mely szebb lehetne, 
Mint a múltnak képe volt; 
Kedves énnekem az emlék, 
Habár elmúlt, habár holt. 

Sőt, a jelent is csak halkan, 
Észrevétlen engedem 
Átvonulni, mint az árnyat, 
E nekem szent helyeken, 

Hogy röptével el ne fújja 
A varázsló álmokat, 
Mint madárszárny, a homokról 
A kedvet, szent nyomokat. 

S magam is oly csendes vagyok, 
Le-lezárom szememet, 
Hogy a fátylon át ne lássak, 
Mely beborít engemet. 

Mert jól tudom azt, hogy szívem 
Megfájulna végtelen, 
ha látnám, hogy min merengek, 
Már csak múlt, - s nem lesz jelen! 
 

Majthényi Flóra - A válás perce

A válás perce oly nehéz, 
A kézben nyugszik még a kéz, 
A szembe olvad még a szem 
Mint mindörökre, végtelen; 
S a lélek már csak félig itt, 
Félig követi útjait 
S jobb része mégis ezalatt 
A búcsúzónál itt marad. 

A viszontlátás oly nehéz, 
A kézben nyugszik már a kéz, 
A szembe olvad már a szem, 
Mint mindörökre, végtelen. 
S a lélek mégis fél, remeg, 
Hogy őt csak álom csalja meg 
S nem mer örülni igazán, 
Hogy fel ne ébredjen talán... 
 

Majthényi Flóra - Szegfű

Ismét érzem a virág illatát,
Mely kiskertünkben nyílott egykoron.
Ah, nem az már, csak annak rokona,
De az illat még az a szirmokon.

S míg érzem: ismét gondolok reád,
Még most is hallom halk rezgő szavad...
- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág
Egy egész múltat visszaad!
 

Majthényi Flóra - Mi a haza?

"Édes anya, édes apa! 
Mondjátok csak, mi a haza? 
Tán e ház, amelyben vagyunk? 
Amelyben mindnyájan lakunk: 
Ez a haza?" 

"Nem, gyermekem, ez csak házunk, 
De amit itt körül látunk, 
Merre földeink terülnek, 
Merre kertjeink feküsznek: 
Ez a haza! 

Minden, amit a szem belát, 
Itt e föld, mely kenyeret ád, 
E folyók tele halakkal, 
E szőlőhegyek falvakkal: 
Ez a haza! 

Amerre a hegylánc kéklik, 
Merre a berek sötétlik, 
Merre a róna kanyarul, 
Melyre a kék ég leborul: 
Ez a haza! 

Hol egykor őseink laktak, 
Itt csatáztak, itt mulattak, 
Ahol a határt ők szabták 
S örökségül reánk hagyták: 
Ez a haza! 

Ahol csontjaink porladnak 
S mindig a földben maradnak, 
Ahová bennünket tesznek, 
Midőn egyszer eltemetnek: 
Ez a haza! 

Ez a föld, mely drága nekünk, 
Melyet legjobban szeretünk, 
Ahová, bármerre járunk, 
Mindig vissza-visszavágyunk: 
Ez a haza!"