Betti Alver észt költő, író (1906–1989)
Tartuban született, munkáscsalád lánya. Az övé volt az első generáció, mely anyanyelvén tanulhatott az iskolában. Szülővárosa egyetemén tanult, már diákkorában kezdett publikálni, később az Arbujad nevű írói csoport tagja lett. 1927-ben jelent meg Tuulearmuke címmel első regénye, két évre rá egy elbeszéléskötet, Invaliidid címmel. A harmincas évektől főleg verseket írt, melyeket sok nyelvre lefordítottak, hazáján kívül is igen népszerű volt.
Magyarul többek között az Északi vártán; A végtelenség szomja; Csillagok órája; Észt költők; Költőnők antológiája; Szonett, aranykulcs…; Harangok halk kondulása című kötetekben jelentek meg versei.
Betti Alver: A tulipiros ernyő
Milyen magas volt asztal, mennyezet!
Milyen közel a nap!
Milyen közel az ég, messzi a kerti
Még kicsi voltam.
Kicsi voltam még, de már áhitoztam,
jobban, mint bababútorra; babára,
jobban, mint képeskönyvre,
jobban, mint tenyerembe zárt madárra,
jobban kívántam,
mint kockázni a csillagokkal,
labdázni a holddal,
éretlen egresnél jobban kivártam,
áhítoztam rá,
sóvárogtam érte -
egy tulipiros ernyő volt a vágyam.
És aztán végre, végre-valahára
ott volt a kezemben,
ott volt szívemre zárva,
hónom alatt, ölemben,
majd becsuktam, majd felnyitottam,
viharzottam vele, futottam,
sikongva emelgettem
fel, a nagy nap felé,
hogy csak úgy lobogott,
az én külön kis piros napomat.
Hol jobbkezemben táncolt,
hol balkezemben röpítettem,
szökdeltem- és visongtam,
szerettem volna cigánykerekezni!
Anyám kiszólt az ablakon:
- Légy csendesebben!
Hagyd Ott az ernyőt a padon
s gyere be
enni.
Milyen magas volt asztal, mennyezet!
Milyen közel a nap!
Milyen közel az ég, messzi a kert!
Még kicsi voltam.
Az ebédet gyorsan bekaptam,
és már szaladtam,
kezem még a kilincsen,
lábam már kiszökkent az ajtón –
de a hang torkomban rekedt,
értetlen álltam.
Az én kis napom ott hevert
eltörve,
széttörve,
ott hevert kettébe törve.
Egyszerre messzire szállt
az igazi nap.
Mennyezet, asztal a régi volt,
csak sokkal alacsonyabb.
Még kicsi voltam,
még nem értettem semmit,
nem fogtam fel, nem vettem észre,
csak falnak ejtettem fejem
s elsírtam
életem
első nagy gyászát.
Nem tudtam kérdezni, szólni,
elpanaszolni
fájdalmam áradását.
Anyám ígérte: vesz majd
új ernyőt, ennél is szebbet.
De nekem új,
új
nem kellett többet.
Rab Zsuzsa fordítása
