Elöljáróban annyit, hogy nem tudom mire vélni azt a fanyalgó hangnemet, amit egyes, eddig megjelent tudósítások (444, és a különösen ellenszenves hangvételű index-cikk) megütnek – egyrészt, a politikai szekció (ami, és nem a szervező/moderátor hibájából, valóban kevésbé volt meggyőző, és amire a sajtóvisszhangban szinte kizárólagos hangsúly esik, lásd pl. a Népszabadságban is) csak egy szelete volt az eseménynek. Másrészt, nyilván lehet találni kritikus pontokat (gyakori esszencializálás, kevés hangsúly az interszekcionalitáson, itt-ott heteroszexista megnyilvánulások, stb.), alapvetően - mint feminista, és mint olyan résztvevő, aki reggeltől estig az egész rendezvényt végigülte, és mindent végignézett – azt mondhatom, a kongresszus mind szakmailag, mind hangulatában, mind kapcsolatépítés szempontjából sikeres volt, nagyon jól éreztük magunkat, és várjuk a következőt.

A Nőkongresszust a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség (Női Érdek, Hungarian Women's Lobby) szervezte a 4. lengyel nőkongresszus inspirációjára, az 1913-as budapesti Nemzetközi Női Választójogi Kongresszus százéves évfordulóján. Az eseményre, amelynek „Itt vagyunk!” nevű Facebook-oldalán több ismert hazai művész, kutató és médiaszemélyiség küldött előzetes üzenetet, 850 fő regisztrált. A rendezvény háziasszonya a nőjogi eseményeken rendszeresen megjelenő, magát deklaráltan feministának valló Bombera Krisztina, díszvendége pedig korunk egyik (ha nem „a”) legnagyobb feministája, öntudatnövelő hatású színdarabok, köztük a Vagina Monológok szerzője, erőszakellenes aktivista, globális áldozatsegítő hálózat alapítója, Eve Ensler volt.

Az eseményt a Roll Dance tánccsoport műsora vezette fel – a párok egy-egy tagja kerekesszékes táncos volt. A csoportot Ványi Tibor és Zákány Katalin vezetik, „himnuszukká” a Pa-dö-dő „Gyere velünk és légy szabad” c. számát választották. Produkcióikkal a céljuk megmutatni, hogy a fogyatékkal élők integrációja akár ilyen könnyű is lehet(ne). A kongresszus szervezői több szempontból is odafigyeltek erre, pl. a halláskárosultakat jeltolmácsok segítették.

A feminizmus mint eszmei háttér – nyitó beszédek

A szervezők egyike, Juhász Borbála, a Női Érdek elnöke (nagyon helyesen!) egyértelműen, bármiféle kertelés, óvatoskodás nélkül kimondta, hogy a kongresszus eszmei háttere a feminizmus. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem félünk e szótól. „Nincs semmi baj,” folytatta Bori, „ha nem úgy nézünk ki mint egy Barbie baba, és nincs semmi baj, ha úgy nézünk ki, mint egy Barbie baba. Nincs semmi baj, ha nem tudunk főzni, és nincs semmi baj, ha szívesen vagyunk a konyhában. Nem a külsőségek és szokások tesznek veszélyessé minket, hanem a tudatosság. Ma nem kell titkolnunk, hogy istennők vagyunk.” Pap Enikő, szintén a Női Érdek munkatársa, az inspiráció, az elkötelezettség és a remény jelszavait hozta el nekünk.

A következő felszólaló – videóüzenet formájában - Danuta Hübner EP képviselő volt, aki egyben a lengyel női árnyékkormány miniszterelnöke – utóbbi testület a 2011-es lengyel nőkongresszus eredménye. Független javaslattevő testület az esélyegyenlőség javítása érdekében, figyeli az aktív politikusok tevékenységét és női szempontból, valamint a fenntartható fejlődés szempontjából felhívja a figyelmüket a hiányosságokra. Hübner hangsúlyozta, hogy a nemek egyenlősége alapvető demokratikus érték, és a nőügyek általános emberi jogi kérdések, nem parciális kérdések. „A demokrácia nők nélkül csak részleges demokrácia.”

Mészáros Márta: „passzívak a magyar nők”

Utána Mészáros Márta lépett a színpadra, aki első női rendezőként női sorsokat vitt vászonra (noha szerinte nem az a lényeg egy filmben, hogy nő rendezte-e, hanem, hogy jó film-e) „Jó reggelt, végre kinyitottátok a szemeteket!” - így kommentálta állítólag előzetesen a nőkongresszus hírét. „Fent vannak még üres helyek, azokat meg kell tölteni” - jelölte ki számunka a feladatot. „Passzívak a magyar nők, ezt mostanáig nem tudtam feldolgozni” - jelentette ki. „Kellett volna több indulat, hogy ezt a férfitársadalmat kikezdjük” - mutatott rá, majd az ideutazásából villantott fel egy momentumot. „Ugye, művésznő, ezek nem feministák?” - kérdezte a taxisofőr. „Én nem tudom, én nem vagyok feminista” - válaszolta azt, amit ha egy nő, pláne ha egy öntudatos, karakán, és feminista gondolatokkal érvelő nő kimond, tőrt döf a szívembe – mindenesetre maga a beszéd olyan briliáns volt, hogy az érdemei talán elnyomják ezt a nagyon nem ideillő megjegyzést.

A továbbiakban a saját, szexizmussal kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg. Pályája kezdetén csak dokumentumfilmeket csinált, és amikor egy játékfilmet tervezett, kollégái igyekeztek erről lebeszélni. („Olyan helyes dokumentumfilmeket csinálsz, minek egy rossz játékfilmet csinálni, nők úgyse tudnak játékfilmet csinálni.”) Amikor mégis ragaszkodott az elképzeléséhez, kevés pénzt kapott rá, és láthatóan szorongott az egész stáb. A szorongást úgy oldották fel, hogy „ha nem tudja megcsinálni, majd holnap jön a Jancsó [férje, akire egyébként támogató partnerként emlékezett] és megcsinálja”, illetve „ha nagyon rossz lesz, legfeljebb nem mutatjuk be.” A felvételről elismerték, hogy „ez nem olyan rossz, ezt már a Jancsó össze tudja vágni,” mire Mészáros Márta válasza ez volt: „Jancsó majd megnézi a filmet.”

A legszínvonalasabb női rendezők közt felsorolta Elek Judit, Ember Judit, Bódis Kriszta, Deák Kriszta, Gyarmati Lívia és Kocsis Ágnes nevét, és megállapította, hogy a magyar kritika és közvélemény a világsiker ellenére lesújtóan, fanyalgással fogadta a női rendezők filmjeit. „Nehéz volt a küzdelem, de megéri harcolni” - biztatta mégis a hallgatóságot.

„Néphazuság, hogy ti csak szüljetek”, mutatott rá a morális gátat emelő ideológiára. „Három gyerekem van és kilenc unokám, mégis 25 filmet csináltam és több mint 100 dokumentumfilmet.”

„Van kiút ebből, csak nem szabad hagyni magatokat, és össze kell fogni. Szeressétek egymást és tiszteljétek egymás munkáját. És akkor kevesebb vakkomondoros történet lesz” - zárta beszédét, amit még nagyon sokáig elhallgattunk volna, Bombera Krisztina azonban következő felszólalóként magát Eve Enslert konferálta fel.

„Keep pushing the dream” - Eve Ensler beszéde

Eve Ensler, aki nem csak hogy kimondta, és számos nővel kimondatta a „vagina” szót, hanem egy színdarab majd egy egész mozgalom középpontjává tette, tudja, mit jelent tabut megtörni. Egész világunk jövője múlik azon, hogy mennyire vagyunk bátrak a tabuk megtöréséhez. A feminizmus súlyos sztereotípiákkal terhelt, pl. „a feminista nők militánsak”, és „nincs humorérzékük” – Ensler, beutazva a világot, nők ezreit ismerte meg, és biztosította a közönséget, hogy igenis mindnek van humorérzéke. Ugyanakkor így sem lehet elfelejteni, hogy a patriarchátus kontrollra tör a tulajdon és ezen keresztül a nők teste fölött.

Egyetlen olyan országban sem járt, ahol ne lett volna szükség az erőszakellenes küzdelemre, így ismerte fel, hogy az globális jelenség, megfertőzi, megszentségteleníti az egész Földet, így korunk legégetőbb problémája. Háromból egy nőt élete során megvernek vagy megerőszakolnak: a női faj kollektív üldöztetésnek van kitéve, és kollektív traumától szenved. Ahelyett, hogy kreativitásunkban kibontakoznánk, energiáinkat konstruktívan kamatoztatnánk, a túlélésre vagyunk kénytelenek ezeket fordítani.

A nők ragyogóak, okosak, tehetségesek – de nem volt még forradalom, mert az erőszak megbénít. Az erőszak traumatizál és kétségbeesetté tesz minket.

Az erőszak uralja az életünket, ketrecbe zár minket.

Az erőszak meghatározza, merre, hova mehetünk, útját állja ambícióinknak, a szeretetre, szerelemre, intimitásra való képességünknek.

Az erőszak elidegenít minket a saját testünktől, elidegenít minket önmagunktól, elidegenít minket egymástól.

A Vagina Monológok című színdarabja, majd könyve nyomán több ezer nő mondta el vagy írta meg neki mindazt az erőszakot, amit elszenvedett. Tizenöt éve kapja naponta tucatjával ezeket a történeteket, bele is betegedett, tavaly méhrákkal kezelték, de kigyógyult, és folytatja a harcot. Az általa Kongóban nemierőszak-túlélők számára alapított City of Joy központban ragadta meg annyira egy kisebb csoportnyi nő közös tánca, hogy úgy döntött, ezt a módszert választja egy világméretű figyelemfelhívó akcióhoz. Belegondolt, mi lenne, ha egymilliárd nő csinálná ugyanezt. A tavalyi One Billion Rising eseményen 190 országban tiltakoztak tánccal és kapcsolódó rendezvényekkel a nők elleni erőszak ellen (nálunk is, lásd az beszámolót). A tánc közös nyelvként kovácsolja össze a nőket az egész világon, helyi és globális szinten, és egyben a felszabadulás, a testünk visszaigénylésének, visszaszerzésének egy módja; a nők közös tánca pedig a nyilvános tér elfoglalásának egy formája.

A trauma bezár, a tánc újra kinyit. A nők közössége az erőszak ellenszere. Az ilyen alkalmak ellensúlyozzák azt, hogy a patriarchátusban a nők – a hatalmi érdeknek megfelelően - el vannak szigetelve egymástól. Ahogyan a V-Day és a One Billion Rising futótűzként elterjedt a világban, úgy leszünk mi, Magyarországon ébredő nők is egyre többen. Lehet, hogy most 800-an voltunk – és ha 10 ezren lennénk? „Keep pushing the dream!”

Szomáliában pl. a One Billion Rising nyomán vonultak a nők először az utcára az erőszak elleni tiltakozás ügyén, és az esemény után nem sokkal elfogtak és elítéltek egy erőszaktevőt, holott az országban azelőtt ezzel a problémával a hatóságok egyáltalán nem foglalkoztak. Mindazonáltal a mai napig az elkövetők többsége megússza a tettét; ezért a 2014-es esemény – One Billion for Justice – azok felelősségre vonását fogja követelni, és az áldozatok hatóságok általi utólagos megalázása, az ún. másodlagos viktimizáció ellen fog fellépni.

Ensler a fellépésével, lendületével, szuggesztív erejével lebilincselte és magával ragadta a közönséget, utólag bizalmasan többen elmondták nekem, hogy őt hallgatva meg is hatódtak, amit egyáltalán nem csodálok. Fantasztikus erő van benne, a küzdelmet – erőszak- és ráktúlélőként – nem érzi 15 év után sem elégségesnek, azt látja, hogy még mindig rengeteg erőszak van a világban, és amíg ez így marad, nem is akar megállni. Különösen nekünk, a One Billion Rising Budapest szervezőinek hatalmas élmény volt látni őt és találkozni vele.

Jogunk van a biztonságra! Fellépés a nők elleni erőszak ellen

„Jó lenne, ha még ezer Galajda Ágnes ülne a bíróságokon” - mutatta be a NANE jogásza, Dr. Wirth Judit a Bírónők Egyesületének elnökét. Mit tud a bíró mondani annak, akinek egy nap is sok a jelenlegi helyzetében, azaz egy bántalmazott nőnek? A jog lemaradva reagál bizonyos társadalmi kérdésekre, kezdte a választ Galajda Ágnes. Ráadásul azt egyes ügyek szintján alkalmazzák, míg a partnerbántalmazás egy folyamatos és rendszerszintű probléma. Lesz-e olyan, hogy a törvények szintjén is elérjük azt az ideális helyzetet, hogy minden esetre megvan a megfelelő szabályozás? A bírónő tapasztalatai szerint a gyakorlatban mindig bebizonyosodik, hogy vannak olyan esetek, amelyekre a jogalkotó a legjobb szándéka mellett se gondolt.

A párkapcsolati erőszakkal a jogalkotás mindössze az utóbbi 30-40 évben foglalkozik. A még mindig nem kellőképpen előrehaladott folyamat eddigi mérföldkövei a férfiak és nők alkotmányos/alaptörvényben rögzített egyenlősége, a bűnmegelőzésről szóló Nemzeti Stratégia, a zaklatás bűncselekménnyé nyilvánítása, 2009. okt. 1-jén a polgári jellegű távoltartásról szóló rendelkezés meghozatala, majd a 2013 júliusában nagy nehezen létrejött önálló törvényi tényállás.

(Korábban probléma volt, hogy a meglevő tényállások alapján nem lehetett ilyen ügyben ítéletet hozni. A btk egyszeri bűncselekmény-koncepciójába nem illett, de az állapot-bűncselekmény kategóriába sem. Ciklikus bűncselekményről van szó, ami a bizalmi viszony súlyos megsértése. A btk meglevő passzusai nem tudták ezt megfelelően leképezni, így nem lehetett hatékony védelmet adni az áldozatoknak.

A bírónő az új törvény hatékonyságát még nem tudja megítélni 3 hónap után, de annyi már elmondható, hogy az az eddigi legszélesebb elkövetői kört tartalmazza, és leképez olyan cselekedeteket, amik eddig nem voltak minősítve. Galajda bizakodva néz elé, szerinte a legtöbb esetet talán lefedi ha nem is az összeset (pl. az együtt nem élő intim partnerek közti erőszakra nem terjed ki), és a vonatkozó ügyek jelentős részét kiveszi a magánvádas (magánindítványos) eljárásból, és azt közvádassá. Negatívum azonban, hogy ha a hozzátartozó visszavonja a vallomását, onnantól a korábban tett vallomásait se lehet figyelembe venni.

„A legtöbbet akkor tesszük, ha nem vagyunk közömbösek, és ha tanúként határozott vallomást teszünk.” A bírónő megérti, hogy a tanú fél az elkövető megtorlásától, de a „nem láttam/nem emlékszem” jellegű „vallomások” megnehezítik a hatóság munkáját.

Tóth Herta az Open Society Foundation részéről az Isztambuli Egyezmény fontosságáról beszélt. Azzal kezdte, hogy a(z általunk is alkalmazott) emberjogi megközelítés nem ideológiáktól teszi függővé, hogy kinek jár védelem. (Megj.: pl. nem a „nő” vagy a „család” leszűkített definíciójától).

Az 1993-as bécsi emberjogi világkongresszuson szögezték le (kissé megkésve), hogy „a nők jogai is emberi jogok.” Ezek után szerte Európában születtek a mi tényállásunkhoz hasonló jogszabályok. Felmerül a kérdés, hogy ezek után miért van még mindig szükség egy új európai egyezményre?

Az Európa Tanács megállapította, hogy hiába születtek jogszabályok, hiába vezettek azok eredményre egyes (és nem az összes) országokban, összességében ezen jogszabályok alkalmazása súlyos kívánnivalót hagy maga után, ráaádásul az erőszak kezelése terén a 47 ország között hatalmas különbségek vannak. (Pl. Ausztriában jól működik a rendszer, de a rossz példák sora hosszabb lenne.)

Ami nagyon fontos, hogy az Isztambuli Egyezménnyel kapcsolatban, hogy ratifikálás után KÖTELEZŐ ÉRVÉNYŰ LESZ, azaz a kormány a jelenleg is meglévő nemzetközi ajánlásoknál (pl. CEDAW) kénytelen lesz komolyabban venni és betartani az előírásait. Eddig 26 ország írta alá, és 6 ratifikálta (utoljára Bosznia-Hercegovina). Ausztria, Szlovénia, Szlovákia, Szerbia és Horvátország már aláírta, és „pletykák szerint a magyar kormány is fontolgatja” - csak biztatjuk őket erre.

Miért fontos az Isztambuli Egyezmény?

1. Részletesen leírja, hogy mit kell a megelőzésért tennie egy államnak: pl. szakemberek képzése, attitűdformáló kampányok és az elkövetők számára rehabilitációs módszerek biztosítása (hogy ne legyenek újra elkövetők). Továbbá nagyon fontos lenne az iskolákban oktatni a nemek egyenlőségét (szeretném én azt még megérni, de a jelen helyzet alapján elég kétséges, vö. „a férfi teszi le a szarvast az asztalra”, illetve kerettanterv).

2. Részletesen szabályozza, hogy milyen szolgáltatásokat kell az államnak nyújtani, hogy az áldozat megfelelő védelmet kapjon (jogi, pszichológiai, szociális, illetve kellő számú titkos menhelyi férőhely)

3. Részletesen szabályozza, melyek azok az erőszakfajták, amelyeket az államnak a btk-ban meg kell jeleníteni. Külön leszögezi, hogy az erőszak esetén semmilyen kulturális vagy vallási irányelvet nem lehet mentségként elfogadni!

4. Előírja, hogy az állam integráltan, koordináltan lépjen fel az erőszak ellen. A rendőrség működjön együtt az egészségügyi és szociális ellátórendszerrel, védőnőkkel, tanárokkal – mindenki, aki találkozhat az erőszak problémájával, együttesen lépjen fel.

Nagyon fontos, hogy a kormány az egyezményt ne csak aláírja, hanem komolyan is vegye – Lengyelország már a ratifikáció előtt is elkezdte ezt a munkát, elkezdte összhangba hozni a jelenlegi közpolitikát és törvényeit azzal, amit az egyezmény elvár. Pl. beiktatták a btk-ba a fenyegető zaklatást.

Nyilas Orsolya a Vodafone részéről a Vodafone a nők biztonságáért programról beszélt (melyről legutóbb itt olvashattunk). A program 2004-ben Spanyolországban indult, Magyarország az ötödik ország, akinek sikerült elindítania (Anglia, Portugália, Olaszország és Írország után). A program lényege, hogy a veszélyben élő bántalmazott nők egy gyufásdoboz méretű, piros gombbal ellátott vészhívó eszközt kapnak, mely által gombnyomásra a rendőrség azonnal, mérlegelés nélkül megy a helyszínre. Az eszköz további előnye, hogy gombnyomás után hangfelvételt is rögzít, így a bíróságon később bizonyítékként használható.

2011-ben elkezdték tervezni a hazai bevezetést, 2012-ben elindították, először a IX. kerületben, azóta a VII. és a XII. is csatlakozott, jelenleg 33 nőnél van ilyen készülék. Cél a projekt országos szintre emelése.

A nap első felét a One Billion Rising táncának ismételt előadásával zártuk, a táncban a február 14-én jelen levő szervezők, fellépők és vezető táncosok jelentős része mellett Eve Ensler is részt vett.

Fotók: Onebillionrising Budapest, Pető Andrea.