Daphne du Maurier Rebecca c. vaskos (545 oldal), ám gördülékenyen olvasható regénye 1938-ban íródott az ún. „női gótika” tradíciójában, és – ami nem ritka a műfajban – tartalmazza a krimi és a szerelmes regény elemeit is. A borító a csókolózó pár által az utóbbit emeli ki, a látszat szintjén némileg csökkentve a mű komolyságát (ami női szerzők műveivel a kiadói gyakorlatban rendszeresen megesik). A filmváltozatot sem kell ismerni ahhoz, hogy belássuk: ez nem szirup. Mellesleg Maurier is megvetette a csöpögős szerelmes regényeket, és gyűlölte, hogy ezek szerzőjeként skatulyázták be - helytelenül, ugyanis a happy end hiánya, a feszültség fokozása, a hangulatteremtés és a természetfeletti elemek (még ha ambivalens) alkalmazása műveit ezektől megkülönböztetik.

A női gótika megkülönböztető jellegzetessége nem elsősorban a szerző neme, hanem a hagyományos nemi szerepek által generált szorongások középpontba állítása: a magánszféra, a családi otthon mint fullasztó börtönként megjelenő helyszín, a nyomasztó titok vagy átok, melytől a jámbornak tűnő szerető illetve férj potenciálisan szörnyeteggé válik, és a kevésbé megfogható, akár kérdéses természetfeletti, melynek helyét inkább a pszichés szorongás, belső félelmek veszik át. 

Daphne du Maurier brit regény- és drámaíró, műfordító (1907-89) Londonban született színész házaspár gyermekeként. Visszaemlékezéseiben "tomboy"-ként (kb. = vagány, "fiús lány") írja le magát. Irodalmi karrierjében családja támogatását élvezte (nagyapja és nővére is író volt). Férjhez ment, három gyermeke született. Állítólagos biszexualitásáról pletykák kaptak szárnyra, de ő ezeket tagadta. Több művéből Hitchcock készített filmet: a Manderley-ház asszonya mellett a Madarak a legismertebb. (Magyarul megtalálható pl. a 21 rémes történet c. kötetben.) További művei magyarul: A fogadó titka (Jamaica Inn - korábbi kiadásban "Fekete éjszakák" címmel), A francia kalóz szeretője (ez egy kivétel, ami valóban egy hagyományos értelemben vett szerelmes regény), "Kudarcok" c. novellája a Mai angol elbeszélők c. kötetben, Arany és korom (ford. Kosáryné Réz Lola), Bál és ostrom (ford. KRL), Halott éjszakák, Nyugtalan évek.

Rebecca című regényében nyilvánvaló - és a szerző által sem titkolt - a Jane Eyre hatása. (A Brontë-nővérek bátyjáról, Branwellről életrajzot is írt.) 

Az egész mű során névtelenül botladozó, önbizalomhiányos, pesszimista képzelgésekre hajlamos narrátor egy fiatal, szerény, jelentéktelen külsejű nő; a gazdag, kellemetlen modorú középkorú amerikai asszony, Mrs. Van Hopper fizetett társalkodónője. A munkaadó magát nagylelkűnek hiszi, de meglehetősen lekezelően bánik alkalmazottjával, akit az ismert emberekre irányuló tolakodásával gyakran hoz kellemetlen helyzetbe. Gátlástalan kíváncsiságának egyik áldozata a negyvenes, özvegy férfi, Maxim de Winter, akinek messze földön hírhedt otthona a Manderley-ház. Mrs. Van Hoppernek nem sikerül meghívást kiprovokálnia belőle, és további próbálkozásainak egy betegség tesz keresztbe. A narrátor e két hét alatt melegszik össze a paternális modorú, az asszonynál nem kevésbé lekezelő, és ezt különösebben nem is titkoló férfival, majd – magányos, szegény, családtalan és szerelmes lévén – elfogadja annak gyors, földhözragadt, már-már fájón gyakorlatias házassági ajánlatát.

A kellemes velencei nászút eltereli aggodalmas gondolatait, de amikor hazatérnek Manderley-be, véget ér a rövid boldogság. A fiatal nő idegennek érzi magát a házban, mely elvileg a saját otthona is: eltéved a hatalmas épületben, nem ismeri ki magát a napirendben, bizonytalanul csetlik-botlik az előkelő társaságban, és nehezen szokik bele az előkelő feleség elvárt modorába, teendőibe. A személyzet, különösen a házveztetőnő, Mrs. Danvers folyton az első feleséghez, Rebeccához hasonlítja, és annak szokásait igyekszik a fiatal nőre kényszeríteni.

A gótika gyakori eleme a hatalmi viszonyok megfordítása – ahogyan Dorian Gray is mániákusan félt inasától, aki felfedezheti a titkát, az új Mrs. De Winternek is inkább terhére van a személyzet, és szorong tőlük, hiszen lenézik, amiért nem tud bánni velük, és nem elég tekintélyes. Az úr-szolga viszony így tulajdonképpen megfordul; Mrs. Danvers tartja a markában „úrnőjét.” Mint ahogyan az a hősnővel lenni szokott, a névtelen narrátor is tudatlanságra van ítélve, és sokáig az az elképzelés bénítja meg, hogy Rebecca szelleme – aki a mindennapjait is uralja – telepszik rá a Manderley-házra, és a Maximmal kötött, egyre kevésbé működő házasságára. 

A sírban nyugodni nem tudó, illetve nem hajlandó első feleség már Poe-tól kezdve kedvelt témája a gótikus irodalomnak, de itt ennél bonyolultabb fordulatot vesz a történet.

(Innentől a cselekmény néhány részlete következik, aki úgy gondolja, álljon meg itt az olvasásban; bár megjegyzem, a mű nem annyira cselekményközpontú, így a kiváló lélektani ábrázolás és hangulatteremtés miatt a végkifejlet ismeretében is érdemes elolvasni.)

Nem természetfelettiről van szó, bár az a csavar, hogy a feleség megkönnyebbül  az értesüléstől, miszerint Maxim ölte meg Rebeccát, éppen eléggé ijesztő, sőt groteszk, szubverzív elem. A kétségbeesett és megszállottan szerelmes feleséget egyedül az érdekli, hogy Maxim „nem szerette Rebeccát” – sőt, ahogyan az a rendes románchősöknél történni szokott, kiderül, hogy a macsó férfi arroganciája, lekezelő és távolságtartó modora mögött természetesen – mi más? – olthatatlan szerelem lobog és lobogott mindvégig a hősnő, és csakis a hősnő iránt. Még arra is olvasható utalás, hogy ez a bűnös titok szexuálisan is felhevíti a házasságot.

Ráadásul az sem derül ki, hogy pontosan mi volt a megállapodás értelmében a társasági úriasszonyt, az előkelő mintafeleséget eljátszó, de valójában kikapós, titkos mulatságokra szökdöső, a férfiakat kinevető, kettős életet élő Rebecca halálos bűne. Maximé mindenképpen az, hogy a mások véleményétől való félelem miatt a szakítás helyett inkább vállalta a látszatházasságot, és e sznobériája miatt hagyta magát a nő által kihasználni. Annyi derül ki a szövegből, hogy Rebecca annak idején mondott magáról valamit, amit Maxim szégyelt volna a válás révén nyilvánosság elé tárni, és amitől egy életre megundodott tőle – de a feleség nem tartja fontosnak közölni, hogy mi volt az. Tulajdonképpen számára lényegtelen is, hiszen a cél: eltávolítani a bajkeverő nőszemélyt, és annak rémuralma alól felszabadítani szegény, sínylődő Maximet, megvalósult. (Persze mit várjunk tőle, aki azon sopánkodik, hogy legalább miért nem egy élő vetélytárssal veheti fel a versenyt az imádott férfi kegyeiért.)

Az események ezután felgyorsulnak, egy váratlan tanúvallomás miatt Maxim bajba kerül. A házaspár kényszerű nyomozásba kezd, és kiderítik, hogy Rebecca még a halálakor is játszmázott: állításával ellentétben nem terhes volt, hanem méhrákos, és szándékosan provokálta Maximet, hogy ölje meg. A második feleség így végképp megnyugodhat, hogy a férfi tulajdonképpen még „jót is tett” Rebeccával azzal, hogy végzett vele – a boldog végkifejletet a ház felől szálló füst árnyékolja csak be.