A nőtörténetírás története

CímA nőtörténetírás története
Közlemény típusaMagazin cikk
A kiadás éve2001
SzerzőkPető, Andrea
Magazin neveRubicon
Oldalak42–44
Publikáció dátuma06/2001
ISSN0865-6347
KulcsszavakFeminizmus, kutatás, módszertan, nőtörténet, Történelem
Webcímhttp://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/2001_6/
Teljes szöveg

Ha a történelmet Pierre Nora meghatározásával definiáljuk, tehát a történelem az emlékezés helye, fontos, sőt hatalmi kérdéssé válik, hogy ki és mire emlékszik, ki uralja a múltat és az emlékezetet. A politika története pedig nem a nők története. Legfeljebb a politikusfeleségeknek volt végzete vagy sorsa. Következő írásunk a nőtörténetírás történetét foglalja össze.

A nők egyenlőségért folytatott társadalmi harcaiban mindig nagyon fontos szerepet játszott a történetírásért, a múlt emlékezetéért folytatott küzdelem. 1986-ban Kalifornia állam oktatási osztálya a következő irányelvet bocsátotta ki: „ha az oktatási anyag a történelem vagy a jelen fejlődését mutatja be, vagy művészet, tudomány vagy más terület eredményeit elemzi, akkor a férfiak és a nők hozzájárulását körülbelül egyenlő mértékben kell bemutatni.” De hogyan lehet egyenlő mértékben bemutatni azt, ami enyhén szólva a múltban nem volt egyenlő?

Van-e a nőknek története?

A történelem átalakítását, revízióját célul kitűzők szembesültek azzal a problémával, hogy a nők nem voltak láthatók a történelemben: nem hagytak hátra forrásokat, és tevékenységükről, amelynek főleg a háztartás és a család volt a színtere, keveset tudunk. A nőtörténetírás célja: a nőket a történeti elemzés középpontjába állítani, elbeszélés alanyaivá tenni, politikai eseményekben, mozgalmakban és társadalmi változásokban játszott szerepüket megvizsgálni. Ennek köszönhetően a nőtörténetírás rendkívül különböző témákat kutat, és munkái főleg esettanulmányok, melyek a női munka, a reprodukció és a női politizálás történetével foglalkoznak.

A nőtörténetírás tehát kettős problémával küszködik: egyrészt magát a nőkről alkotott tudást kellett politikailag elfogadtatni, ami ’68 társadalmi mozgalmainak hatására be is következett, és kialakult az „új szenzibilitás”. Másrészt ezzel egyidejűleg létre kellett hozni magát a tudásanyagot: a tényeket és összefüggéseket, az elméletet, mégpedig a hagyományos történetírás konzervatív keretein belül, illetve azt megkérdőjelezve. Jacques Revel szerint a nemi szerepek történeti elemzése teljes mértékben átalakította a történettudomány lehetőségeit, hiszen az antropológia, a szociológia és más tudományok módszereit emelte be a kutatásba.

A nemi szerepek történeti vizsgálata ma már elfogadott történeti elemzési mód, de a születés körülményei (szoros kapcsolata a politikai aktivizmussal), valamint módszertana meghatározzák használhatóságának kereteit. A női identitás megtalálása, láthatóvá tétele a női nem biológiai különbségén alapult, ugyanakkor az ekkor születő tudományos eredmények megerősítették a meglevő nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat, melyek eddig jobb esetben nem létező témák vagy akár tabu témák voltak. A másik történeti vizsgálati mód a nők által betöltött társadalmi szerepek vizsgálata: cselédek, bábák, boszorkányok, prostituáltak, apácák, mosónők történeti elemzése, akik a történelemben eddig is láthatóak voltak, hiszen a nők számára kijelölt „megfelelő” helyet töltötték be. És így a vizsgálatot végzők ördögi körbe kerültek, hiszen láthatóvá akarták tenni a nőket, de csak ott lehetett, ahol valóban jelen is voltak, és ezzel önmagukat ismételten kizárták az „igazi történelemből”.

A nőtörténetírás alig harmincéves története három korszakra és megismerési modellre osztható. Az alapítási korszak, mely főleg a hetvenes–nyolcvanas évekre volt jellemző, az ún. kompenzációs vagy szeparatista iskola, mely Virginia Woolf híres megállapítására alapozva – „a nőt a történelem függelékként kezeli” – a „his-story” helyett a „her-story” megírására vállalkozott, s a nők „láthatóvá tétele” mellett azt a célt tűzte ki, hogy a jövőben megakadályozza a nőkkel kapcsolatos további tudatos történeti amnézia kialakulását. A rendszeres történeti kutatás első eredményei a híres nők életrajzai voltak: királynők, cárnők élete, hiszen ők a férfivilágban lettek sikeresek, tehát életük is forrásgazdagabb, könnyebben kutatható. Egy másik témacsoport a női intézmények, iskolák története, s ebben külön hangsúlyt kapott a női választójogi harcot segítő egyletek története. Fontos kutatási téma volt a női munkavállalás, a fizetett és az otthoni, fizetetlen munka kialakulásának története, hogyan és milyen feltételek mellett kapcsolódtak be a nők a nagyüzemi termelésbe, hiszen ez nem csak az ipart alakította át, hanem a családi, lakóhelyi kapcsolatrendszert is. A negyedik a család, családmodellek és a reprodukció története.

A hetvenes évek közepére jelentős irodalom született a nőtörténelem témakörében, amely hagyományos politika- és társadalomtörténeti eszközökkel is új tudást hozott létre – a női öntudat fejlesztése érdekében. Ugyanakkor sokkal inkább leíró, mint elméleti jellegű volt: nagyobb hangsúlyt fektetett a tények leírására, miközben kevéssé törekedett újszerű elmélet létrehozására. Számtalan kritika is érte ezt a történetírói módszert, például hogy minden történelmi cselekedet vagy személyiség attól, hogy női, pozitívvá és jelentőssé vált. Mindemellett ez az az időszak, amikor a világ szerencsésebbik felén a nők múltbeli szerepét dokumentáló enciklopédiák, életrajz- és adatgyűjtemények megszülettek. A történetírás elismerte a személyes élmény szerepét, valamint – új szempontként – azt, hogy egy adott történeti esemény mást jelent a férfiaknak és a nőknek.

A második nőtörténet-írói időszak az ún. integrációs iskoláé, mely a nőket mint társadalmi csoportot a társadalomtörténeten belül vizsgálja. Módszereit más társadalomtörténeti iskoláktól kölcsönzi, mint a szociológia, néprajz, így interdiszciplinaritása sokat segít az új témák elemzésében. Ezek segítségével megkérdőjelezi a hagyományos politikatörténet-írást, melyben a történelem férfiak időrendben megírt története. A társadalomtörténet-íráson belül az adott társadalmi csoportra figyel, és ezeknek rendszerekben betöltött szerepét vizsgálja. E megközelítés kritikája kiemeli: a történetírás alapkategóriáit nem sikerült megkérdőjelezni, de ezek a munkák jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a nőtörténet-írók bekerülhettek a hagyományos intézményi struktúrákba: egyetemekre, kutatóintézetekbe.

Az első két említett történetírói iskola ugyan elvezetett a női tudományok, a women’s studies intézményesüléséhez, ugyanakkor a nyolcvanas évek elejére ez együtt járt az intézményes és intellektuális elszigetelődéssel. Ekkor született a társadalmi nem (gender) fogalma, melyet sok esetben egyszerűen és leegyszerűsítően „a nők” helyettesítésre használnak.

A társadalmi nem

A harmadik nőtörténet-írói iskolát Joan Kelly alapozta meg híres, azóta sokat idézett mondatával, miszerint „a nem alapvető a társadalmi rend elemzésében, éppen úgy, mint az osztály és a faj”. A társadalmi nem fogalmát az amerikai feministák használták először, ezzel jelezve a nemek közötti megkülönböztetés alapvetően társadalmi jellegét. Natalie Zemon Davis szerint „célunk az, hogy megértsük a történeti múlt nemeinek, nemi csoportjainak jelentőségét. Célunk továbbá a különböző társadalmak és időszakok nemi szerepeinek és nemi jelképeinek feltárása, hogy megtudjuk, mit jelentettek s hogyan működtek annak érdekében, hogy fenntartsák a társadalmi rendet, vagy elősegítsék változását”.

A társadalmi nem módszer is, hiszen azt vizsgálja, melyek azok a férfiak és nők által létrehozott formák, amelyek a különbségeket meghatározzák, és ez hogyan kapcsolódik a hatalomhoz.

Joan Wallach Scott úttörő jelentőségű, 1986-ban elhangzott előadása, majd nyomtatásban közölt tanulmánya után a társadalmi nem mint a történeti elemzés kategóriája körüli viták újabb fordulatot vettek. A Gender and History című folyóirat létrehozásával (1989) új irányzat született a feminista történetíráson belül, ahogy az első szám bevezetőjében megfogalmazták: „a nőtörténetírás nem a népesség felét, hanem egészét érinti.”

Az azóta magyarra lefordított tanulmányában Joan Scott rámutatott arra, hogy a társadalmi nem elemzésekor szükség van elméleti keretre, különben hiába a nagyszámú, jó színvonalon megírt nőtörténeti munka. A nőtörténelemmel kapcsolatos ellenérzések – hogy ha a nők története valóban különbözik a férfiak történetétől, azt jobb is a feministákra hagyni, hiszen az csak a családról szólt, tehát nem lényeges – csak így cáfolhatók meg.

Joan Scott társadalminem-meghatározása két részből és több altételből áll. A társadalmi nem a nemek közötti különbségeken alapuló társadalmi kapcsolatok alkotóeleme és a hatalmi kapcsolatok elsődleges jelölési módja. A nemek közötti különbségeken alapuló társadalmi kapcsolatok alkotóelemeként négy egymáshoz kapcsolódó elem alkotja: a kulturálisan hozzáférhető jelképek, a normatív fogalmak, melyek elősegítik a jelképek jelentésének értelmezését, a társadalmi intézményekről és szervezetekről szóló utalások, végül a szubjektum identitása.

A társadalmi nem metafogalom: reflexív, önmaga is vizsgálat tárgya, de elengedhetetlen annak vizsgálatához, hogy mit gondolunk, hogyan történt a változás és hogyan jöttek létre a társadalmi nemmel felruházott identitások. A történettudomány feladata tulajdonképpen a négy oldal közötti kapcsolat vizsgálata. A társadalmi nem használata a történeti elemzésben arra figyelmeztet, hogy a „férfi” és a „nő” üres kategóriák, mert nem bírnak önálló jelentéssel, de túlzottan telítettek is, mert többféle, változó definíciót hordoznak magukban. Az ilyen, társadalmi nemeket figyelembe vevő történetírás célja az új tudás létrehozása a korábban uralkodó dichotómiák meghaladásával.

A feminista történetírás alapkérdései

Az egyik leggyakoribb kérdés a nőtörténelem (women’s history) és a társadalmi nemek történetének (gender history) szembeállítása. A nőtörténetírás rövid története azonban nem engedi meg művelőinek, hogy új kutatási területek felé nézzenek, hiszen sok a megírnivaló, még az alapművek sem születtek meg. Annak az egyszerűnek tűnő kérdésnek a vizsgálata: hol voltak a nők?, még történészek generációinak ad feladatot. Ugyanakkor a társadalmi nemek története maga is folyamatosan visszautal a nők történetére, sokszor pedig egyszerűen behelyettesítik a fogalmakat: társadalmi nemet mondanak, de nőket gondolnak.

A két megközelítés viszonyát termékeny konfliktus jellemzi. A vita, mely a Rethinking History hasábjain két prominens angol történésznő, Penelope Corfield és June Purvis között folyt, nemcsak a terminológiai kérdésekről szólt. Penelope Corfield állítása szerint „a nőtörténelem termékenyen szélesedett ki a társadalmi nemek története felé”. Ezt az álláspontot June Purvis úgy értékelte, mint nemcsak a nők eddigi emancipációs küzdelmeinek háttérbe szorítását, hanem a korábbi nőtörténet-írói tevékenység lekicsinylését. A társadalmi nemek története előtti történetírás is mindkét nemről írt történelmet, és képes volt a nők közötti különbségek ábrázolására.

A két álláspontot inkluzivitással, illetve exkluzivitással jellemezhetjük. Corfield szerint a nőtörténet csak a nőkkel foglalkozik, és így a társadalmi nemek vizsgálata segít kitörni az elszigetelődés gettójából. Purvis szerint viszont ez egy „férfias” álláspont, mely feltételezi, hogy van egy igazi tudomány, az ún. „történelem”, melyet a nők eddig nem is befolyásoltak munkáikkal és harcaikkal. Ugyanakkor a nő kontra társadalmi nem vitának érdekes színezetet ad például az, hogy a francia nyelvterületen csak a nőtörténelem kifejezést használják, ennek alkategóriája a társadalmi nemek története, ahogy Michelle Perrot a Clio című francia szakfolyóirat programadó első számának bevezetőjében kifejtette.

A másik vita napjainkban azzal kapcsolatos, hogy a nők történetének vizsgálata elvezetett a nők közötti különbségek és konfliktusok feltárásához, valamint annak beismeréséhez, hogy a nők más típusú kötődéseiket fontosabbnak tarthatják, mint a nemüket. Ebből fejlődött ki a különböző identitások kialakulásának vizsgálata, melynek folyamán hol az egyik erősebb, hol pedig a másik. A társadalmi nemek vizsgálata, mely egyszerre kulturális és szimbolikus rendszer, elvezetett a Mary Poovey által történeti episztemológiának nevezett megközelítéshez. Ennek segítségével megérthetjük azokat az alapvető vélekedéseket és kategóriákat, melyek az adott kulturális formáció fenntartását szolgálják. A feminista történetírás a legutóbbi időkig túlzott, néha kizárólagos figyelmet szentelt a női identitásnak és annak alakulásának, miközben elhanyagolta annak vizsgálatát, melyekkel a nők más típusú – etnikai, faji, vallási – identitásaikat meghatározták. Erre jó példa az első világháború alatti konzervatív feminizmus, melyet csupán a feminista identitás vizsgálata révén nem lehet megérteni. Ugyanide tartozik a férfiasság történeti-társadalmi konstrukciójával kapcsolatos új kutatási irányzat.

A harmadik vita a neofoucault-i diskurzus elmélet hatása a feminista történetírásra. A nagy történeti narratíva társadalmi nem központú elemzésével még adós a feminista történetírás. Mivel oly mértékben ragaszkodik a kulturális elemzési rendszerek elsődlegességéhez. Míg a társadalmi nemek történetének írói a posztmodernhez közeli diskurzuselemzést használják, elutasítva a nagy narratívákat. A tartalmas elemzésnek meg kell találnia a jó középutat. A jövőben a feminista történészeknek vissza kell térniük a politikához és a politikaihoz, mert ez arra késztet majd, hogy folyamatokról és eredményekről, valamint újra tartalmakról írjunk. Csak a „sűrű leíráson” keresztül juthatunk el ahhoz, hogy megértsük, hogyan következik be a változás. A feminista történetírásnak azért is kell politikusabbnak lennie, hiszen a politikatörténet-írás ma még mindig az antifeminizmus bástyája. Csak az újfajta, politikusabb nőtörténetíráson keresztül érthetjük meg például azt, hogy miért főleg konzervatív irányzatra szavaztak a nők, amikor erre lehetőségük nyílott.