Egy elmeséletlen történet a Feministák Egyesületéről (előadás)

Olvasási idő
16perc
Eddig olvastam

Egy elmeséletlen történet a Feministák Egyesületéről (előadás)

július 03, 2014 - 16:06
"Talán hallott a férjem nagymamájáról, egy korai feministáról, aki részt vett az ellenállási mozgalomban”---eddig jutok, mikor eláll a lélegzetem: „a neve Mellerné Miskolczy Eugénia. A férjem kutatásokat végez, hogy megörökítse a bátorságát, és tevékenységét a békéért és a szabadságért. Szükséges e mondanom, hogy mártír volt, a nyilasok agyonverték. Nagyon keveset tudunk róla, és talán Önnek van….” – itt a mondatot szerkesztették, de nem fejezték be. ”Nagy izgalommal várjuk a válaszát, üdvözlettel Pauline, László Strasser nevében.”

(Előadás, elhangzott a Feministák Egyesületének megalakulása 100. évfordulóján. Első megjelenés: Csapó Ida és Török Mónika szerk. Feminista Almanach, MiNők, 2005)

 

De mi maradt meg Mellernéből? És az egész Feminista mozgalomból? Miért nem tartunk „Elmeséletlen történetek” estet a feministák rokonaival: Szirmainé unokájával, Kunvári Lilla, az utolsó titkár, Kunvári Bella unokájával? A diszkontinuitásnál nincsen károsabb dolog a nőmozgalomban.

Létezik olyan kifejezés, hogy a történelem bekopog az ember mailboxán? 2004. október 12-én a napi 40 beömlő email-lel küzdve találok egy olyat, amit egy bizonyos Pauline és László írt.

Ezt a személyes történetet mesélem el, mert az emlékezet és felejtés társadalmi nemekre érzékeny olvasatát adja.

A történet szereplői három generáció női tagjai: a nagymama, a lánya illetve fia és azoknak a gyerekei.

„Kedves Professzor, jó néhány olyan könyvet írt, olyan témákról, melyet én és a férjem is kutatunk” – itt jön egyhosszú lista az angol nyelven megjelent könyveimről. Az én szemem közben kerekedik, májam hízik, na végre olvassák azt a több száz oldalt, amit megírtam, mikor is jön a kérdés: „Meg tudná nekünk mondani, hogyan jutott a titkosrendőrségi dokumentumokhoz? Azt hiszem, nagyon sok dokumentumot, ami a nácizmussal és a kommunizmussal kapcsolatos elrejtenek a kutatók elől. Tudja hogy hol és kik? Talán hallott a férjem nagymamájáról, egy korai feministáról, aki részt vett az ellenállási mozgalomban”---eddig jutok, mikor eláll a lélegzetem: „a neve Mellerné Miskolczy Eugénia. A férjem kutatásokat végez, hogy megörökítse a bátorságát, és tevékenységét a békéért és a szabadságért. Szükséges e mondanom, hogy mártír volt, a nyilasok agyonverték. Nagyon keveset tudunk róla, és talán Önnek van….” – itt a mondatot szerkesztették, de nem fejezték be. ”Nagy izgalommal várjuk a válaszát, üdvözlettel Pauline, László Strasser nevében.”

Én persze rögtön válaszoltam, amúgy is olyan levelezős alkat vagyok. Mellernéről sokat olvastam az Országos Levéltárban, mikor írtam a Nőhistóriákat2. A Feministák Egyesületének anyaga ott van az egyesületi anyagok között. Élettörténetében megragadott, hogy a gyülekezési tilalom után is tartott feminista gyűléseket. Jöttek a nyilasok, elvitték és vagy agyonverték vagy lelőtték. Olvasva az unoka emiljét, feltámad a gyanúm: honnan is tudjuk, hogy mi történt vele? Mikor az unoka, vagy inkább pontosabban annak most nyugdíjazott ambiciózus felesége írt, Mellerné hirtelen élővé vált. Néha azok, akik a történelmet csinálják, nem tűnnek valóban létezőnek nekünk, akik a történelmet írjuk. Rajk Júlia azért volt létező, mert a Laci jelen van, értékei és múltja élő.3 De mi maradt meg Mellernéből? És az egész feminista mozgalomból? Miért nem tartunk Elmeséletlen történetek-estet a feministák rokonaival: Szirmainé unokájával, Kunvári Lilla, az utolsó titkár, Kunvári Bella unokájával? A diszkontinuitásnál nincsen károsabb dolog a nőmozgalomban. Már ragadtam is a klaviatúrát, és megmagyaráztam, hogy én csak az 1945 utáni korszakkal foglalkozom, de mivel éppen most kértek tőlem egy cikket a női ellenállásról, épp írtam Mellernéről, már megint. Mi lett a családi levéltárral? Náluk van? - kérdezem én naivul.

Még aznap megjött a válasz. Pauline leírta a korábbi magyarországi tapasztalait is. Panaszkodott: a feministák egyik elkötelezett kutatója nem akarta elhinni, hogy a nyilasok agyonverték a nagymamáját.

„Továbbra is azt gondolom, hogy a fiatal generáció tagjainak nehéz elhinni, hogy ilyen kegyetlenkedések történnek, hiszen nem élték meg. Az emberek nem akarnak emlékezni és tudni róla. De hát napjainkban is ez történik, Koszovóban vagy Afrikában, vagy máshol. Kistarcsán is.”

Hmm. Valóban meg kell élni a szörnyűséget, hogy emlékezzünk? Valóban nem akarunk emlékezni? Vagy hát mennyire lehetséges az emlékezet meghatározott keretei ellenére az emlékezet helyét létrehozni? Ez a fő elméleti kérdése ennek a mai megemlékezésnek.

De a levél folytatódik a korszak és a téma szakértőjénél tett budapesti látogatás leírásával. Szegény Pauline és László ideküzdötték magukat Ausztráliából, hogy nyugdíjasként végre megtalálják a nagymama nyomait - és az, aki mellesleg éveket töltött feministák kutatásával, csak témának tekinti őket, és mint tudós, jól lenézi és megalázza őket.

Másnap délben Pauline tudósít, hogy küldi az anyagot postán. Ebben az emilben, amit Ausztrália közepéről küldött, József Attila halálának okairól elmélkedik. Miért is érdekli őt éppen a József Attila, ja, mert Eugénia volt a felelős kiadója annak a József Attilának Illyéssel együtt írott röplapnak, amit a Sallai-Fürst gyilkosság ellen 1932-ben tiltakozva írt. Miért nem tudok én erről? Mardos a lelkiismeret. Megnézem a József Attila életrajzot, abban csak Illyés szerepel. No meg a Szabolcsi-féle József Attila kötetben egy elég ronda reprodukció a Medvetáncról, ajánlással Eugéniának. Mint kiderült később, ez a kötet egy antikváriusnál most 300 000 Ft-ért eladó.

Aztán megjött a levél Ausztráliából. Furcsa, négyszög alakú, fel is volt puffadva. Kiderült, úgy hajtogatták össze a fénymásolatokat, hogy a szélük felkunkorodott. A fényképekről megtört, fekete ruhás, szemüveges néni néz rám, aki fontosnak tartotta, hogy az írógépe előtt fényképezzék le.

Összehasonlítva a Palatinus belépőjének fiatalos hetyke fényképével, a kontraszt jobban vádolja a Horthy-rendszert, mint bármi más. Hihetetlen ez a nő, gondoltam először és nem utoljára, kivágta a képét az 1913-as budapesti női választójogi konferencia kiadványából, hogy legyen a Palatinusra fényképes belépője. Nyilván otthon tárolta a megmaradt szóróanyagot, mikor a magyar feministák először és utoljára a haladó világot fogadták a fővárosban. Meddig lehetett a Palatinusra zsidóknak menni? Érdekes, Pauline sose említette és egy papírban sem szerepelt, hogy Eugénia zsidó volt.

Még aznap kapok még egy emilt Pauline-tól, egy attachmenttel, melyben egy 1994-es cikkben valaki aggódik, hogy nem lehet kutatni a zsidó témájú anyagokat. Úgy válaszolok, ahogy egy racionálisan működő, hivatásos kutatónak kell, majd ha kiderült, mit akarnak kutatni, konkrétan segítek. Később megbánom, hogy ezt megírtam. Ott ülnek a semmi közepén (nekem annak tűnik Ausztrália), és a levéltár jelenti annak a tudásnak a forrását, amitől meg voltak fosztva. Hiszen mindennek van írott nyoma a levéltárban, csak elrejtik. De mi is az a minden? Például egy politizáló nő élete minden? Akkor még csak sejtettem, most már, mikor ezt írom, tudom is, hogy ez a Nagy Álom: a levéltár bűbája. Pedig, mint látni fogjuk a történetből, a levéltár igen becsapós dolog.

A Meller család felbolydult a levelezésünkre. A 100 éves évforduló kapcsán arról gondolkodtak, hogy a hagyatékot a Nemzeti Könyvtárnak kéne adni. De ezt László elveti, hiszen, mint Pauline írja, élénken él emlékezetében, ahogy a Szabó Ervin Könyvtárban a szó legszorosabb értelmében a kezében porladt el a Nő és Társadalom. Ennyit a nemzeti emlékezetről. Hogy nem sikerült még elérnünk az elmúlt 15 év alatt, hogy digitalizáljuk az egész anyagot? Hiszen fájdalmasan nem sok az egész…

Azért megpróbálkozom a Google-lal. Hátha... Csak Glücklich Vilma élete van rajta. A kereső még kidobja, hogy 1918-ban a súlyosan beteg Adyt a Köztársaság nevében a Hatvany Lajos által fogalmazott, bőrbekötött köszöntést öttagú delegáció vitte a beteg Ady Veres Pálné utcai lakásába. Ebből az ötből egyedüli nőként egy bizonyos Mellerné.

Felgyorsulnak az események Ausztráliában is. Strasserék éppen 2004. november 4-i keltezéssel kaptak levelet Kucsma Jenőnétől, a budapesti Vörös Kereszt keresőszolgálatától. A 34467/16191-es iktatószámon arról értesíti őket, hogy Meller Artúrné túlélte a háborút és árvaszéki gondnokság alá helyezték 1945. október 12-én a Városmajor utca 21. sz. alatti házban. Furcsa egybeesés, hiszen Kucsma Jenőnének nyilván fogalma sem volt, ki volt Meller Artúrné. Olyan ez, mint a híres vicc Lenin svájci szállásadónőjéről, akit megkérdeztek, mi lett az 1916-ban a nála lakó oroszokkal. Mire azt válaszolta, innen rendben kiköltöztek és azóta se hallott róluk semmit.

Felhívom Kucsma Jenőnét. Magabiztos, okos női hang. Kiderül, a helyzet cifrább, mint gondoltam. Az egy éve beadott keresési kérésre a Mazsihisz nem tudott semmit. Na persze, hiszen 1920-ban lutheránusok lettek. Aztán Kistarcsa, ahonnan az utolsó lap jött, mint nyom. Az se vezet sehova. A fogvatartottak listája sincs meg, se a Hadügyi Levéltárban, se máshol. Kucsmáné olvassa nekem az ügy papírjait szépen sorban: a Budapest Főváros Levéltárából jött a levél, hogy 1917-ben vette az ingatlant Meller Artúr, aki 1938-ban meghalt. A XII. kerületi elöljáróságon 1944-ben bejegyezték a tulajdonlapra, hogy zsidó. Majd 1945. augusztus 13-án a bejegyzés szerint Mellerné hitelért folyamodott az újjáépítésért, de nem hitelesíthető, hiszen nem ő maga írta alá. De 1945. október 12-én bejegyezték a gondnokságot és Meller Vilmos lett Mellerné gondnoka. Mikor a ház életveszélyes 1948-ban, már Meller Vilmos intézkedett és a kárbejelentő lapot is ő írta alá. Nem a javait helyezték gondnokság alá - ami szokás volt a háborús időkben, míg ki nem derült, él-e hal-e a tulajdonos -, hanem őt magát. Lehet, csak elírta akkor az adminisztrátor. Kucsmáné ígéri: utánanéz az árvaszéki iratokban. Hallom a hangján, meg is teszi. Mentegetőzik, nem tudta ki az a Mellerné. De a Kéthlyről azért már hallott.

Kéthly Anna javaslatára tüntették ki Mellernét a Szabadság Érdemérem ezüst fokozatával. Ez nagy kitüntetés volt, még az egyetemre is be lehetett vele jutni felvételi nélkül. És nem is akármiért adták. A nemzetgyűlési napló szerint

Mellerné Miskolci Eugénia tagja a Nők Béke és Szabadság Világszövetsége végrehajtóbizottságának, ő szervezte meg azt a baloldali polgári nőmozgalmat, amely a háború és a nácizmus ellen küzdött és szervezkedett a háború alatt. A náci megszállás után a Gestapo elhurcolta és azzal vádolta, hogy az oroszokkal tart fenn összeköttetést.

Elolvasom Kovács Juditnak a kitüntetés kapcsán megjelent cikkét: „sovány, gyors mozgású, szürke hajú, apró öregasszony volt, egérszerű.” Puff, ezt megkapta. Mártír lett, és utána még jól le is egerezik. Kitől hallhatta ezt az újságírónő? Nyilván az életben maradt két gyerektelen lányától, akikkel együtt lakott. „Mindig szürkében járt, kicsit nagyot hallott. Állandóan ott tartózkodott a Halálbüntetés Elleni Liga Főhadiszállásán a Seeman kávéházban.” Ja persze, ahogy a pincér mondja, az összeesküvő urak a hátsó teremben tartózkodnak.

És az összeesküvő hölgyek?!

A cikk folyatódik: ”Lényeges dolgokról ott nemigen beszélgettek vele, mert csak a hangos szót értette meg, és a vendégek között jó néhány detektív is ólálkodott.”. Szegény néni, gondolom magamban, nyilván csak nők lehetnek süketek. Aztán kiderül végre, miért is kapta meg azt az érmet. Egyrészt, mert a Feministák Egyesületének egyes tagjai 1919-ben felismerték az igaz utat és kommunisták lettek. Másrészt, mert Mellerné ellenállt a feloszlatásnak, hiába volt kevés tagja az egyesületnek, és mert két nemzetközi szervezetnek is a tagja volt, így „lehetőséget teremtetett arra, hogy a haladó Magyarország hallassa a hangját a világban”. Jön a Sallai és Fürst történet. A cikk szerint a Nők Választójogi Világszövetsége és a Béke és Szabadság Ligája tiltakozott a magyar kormánynál, és Mellernénál volt az aláíró ív. Mikor a Horthy-rendőrség le akarta tartóztatni, a listát apró darabokra tépte és megette. Mikor faggatták, süketségre hivatkozott, és hogy nem emlékszik senkire: „nem értette a nevüket a bemutatkozáskor, és szégyellte még egyszer megkérdezni tőlük, mert előzőleg nem ismert senkit.” Nagyon nőies trükk. A második kihallgatásnál már nem segített a civil kurázsi. A Mellernét már annyira összeverték, hogy rabkórházba került, innen küldte azt a bizonyos utolsó tábori levelezőlapot 1944 júniusában Kistarcsáról, melyben azt írja: összeverve (!) „sokat tanítok és tanulok”.

Aztán a cikk végén ott a vörös farok: „összefogást, amely akkor Magyarországon annyi jószándékú és haladó ember között jött létre a humanizmus jegyében és az előretörő fasizmus ellen, méltán tekinthető ápolandó hagyományának a Hazafias Népfront.” De Mellerné haladó hagyományára nem volt szüksége a Hazafias Népfrontnak.

Azt az Országos Levéltárban őrzött egyesületi iratokból tudom, hogy az egyesület vezetőségében heves vita alakult ki 1945 után arról, megérte-e akkor értelmetlenül áldozatot vállalni azzal, hogy a gyülekezési jog felfüggesztését figyelmen kívül hagyták.4

Az egyesületen belüli személyes és generációs konfliktus tovább gyengítette az egyesületet. Dr. Wágner Lilla, aki később gyönyörű beszédben méltatta Mellernét a kitüntetés kapcsán, és a fiatalabb nemzedékhez tartozott, nehezményezte, hogy Szirmainé kisajátítja az egyesületet, a külföldre küldött beszámolókból kihagyta mind az ő, mind Mellerné nevét. Így ír Szirmainénak:

"Minthogy Mellerné meghalt, úgy érzem, hogy az ő nevének mégis tartozunk annyival, hogy legalább az ő helytállásáról nem feledkezünk meg, és minden követ megmozgattam, hogy ezt méltón megtehessük. Azt kellett következtetnem, a további következetes hallgatásból, hogy Mellernénak is csak a halála tudott fontossá intézményesülni, s nem az, amivel életében, ha közvetve is, előidézte."5

Az biztos, hogy a Feministák Egyesülete vette át a kitüntetést Nagy Ferenctől. Aztán átküldték Eugénia fiának, Vilmosnak azzal az utasítással, hogy ha nem marad élő rokona, mellesleg ne felejtsen el arról intézkedni, hogy a kitüntetés visszakerüljön a Feministák Egyesületéhez.

Közben kiderül, hogy a másik unoka itt lakik a Pasaréti úton. Bejelentkezem. Magabiztos férfihang jelzi, hogy Ausztráliából már mindent tud.

November 15-én Meller Andrásnál járok, aki 1946-ban született. Elmeséli, hogy nincs mit elmesélnie. Nincsenek történetek a nagymamáról. Apja, az I. világháború olasz frontjának tüzér főhadnagya sem erről, sem a munkaszolgálatról nem mesélt. Pedig, mint kamasz fiút, érdekelte volna. De a fájdalmas történetekről nem beszéltek. És nem beszéltek a nagymama munkásságáról sem 1945 után. Anyja és apja a védett házban a bujkálás közben ismerkedtek meg, de az esküvővel addig vártak a felszabadulás után, míg csak lehet, mert ugyan Mellerné öreg volt, de szívós, és reménykedtek benne, hogy visszajön. Nem jött. Csak a Vöröskereszt szerint jött vissza, ezért aztán a papír szerint gyorsan gondnokság alá kellett helyezni.

Andrásnak ami története van, azért elmondja. 15 évesen fogszabályozás miatt fogorvoshoz ment, és édesanyja lelkére kötötte, mondja meg a doktornőnek: ő a Mellerné unokája. Ebből aztán az lett, hogy a doktornő végighurcolta az egész rendelőintézeten, mindenkinek elmondta, na ki van itt. És senki nem tudta, ki is az a Mellerné. Igen kínos volt a helyzet, mondja az unoka.

A legtöbb családi képről tudja, hogy kik, de sok gyönyörű, büszke, fűzős nő néz a fotókról vissza, akiket nem ismer. Az emlékezet esztétizálása: nem a történet a lényeg, hanem a vizuális reprezentáció. Mintha jelen lenne a történelem. De nincs.

November 18-án kerül elő az Ausztráliában élő másik unoka, Zsuzsa – László testvére – levele. Hosszan válaszol: milyen volt a nagymama. A levelet Pauline cenzúrázva továbbítja nekem, mellékelve egy hosszú hibajegyzéket, ahol szerintük Zsuzsa rosszul emlékezett.

Zsuzsa a nagyszülők családi életéről nem tud semmit: ahogy írja: „akkoriban nem tudtak semmit a házasságokról”. Nagymamája csak egy „felelős értelmiségi volt,” nem politikus - szerinte. Halovány emlékei vannak, hogy nagymama a Feminista Társaság tagja volt, bár korrektül megjegyzi: erre semmi evidenciája nincs, csak egy fénykép, ahol sok ismeretlen nő ül, és a nagymamája beszél nekik valahol valamiről. Na, ezért érdemes volt egy életet erre áldozni. De így folytatja:

„Úgy tűnt nagyon visszafogott teremtés volt és azt gondolom elég hideg. Ugyanakkor inkább dolgokat csinált, mint elhanyagolta a gyerekeit. Abban az időben nagyon sok nő bízta a gyermeki nevelését másokra és az idejét látogatásokkal, és vásárlással töltötte. Eugénia nem ilyen volt. Úgy tűnt mindig hasonló szürke ruhát hord és teljesen hiányzott belőle a személyes hiúság. Nem volt ellenségeskedés Eugénia és a gyerekei között, és megvolt a megfelelő megbecsülés, de az is igaz, hogy Laura, az anyukája nem volt kinyilatkoztató fajta. Az is igaz, hogy a gyerekek egy hálószobában aludtak, és az egyedüllétet nem szerették.”

A nagypapáról elég rémes képet fest: vállalkozóként reggel felkelt, megitta a snapszot, elment dolgozni, megebédelt otthon, aztán a kávéházban fecsegett, majd megvacsorázott és lefeküdt. Miközben felesége agitált a szociális igazságosságért, mint SZDP-tag. De a családi ünnepeket is a kávéházakban tartották, írja Zsuzsa, mikor sokan jöttek össze, beszélgettek és volt jégkrém. Mert mi is fontos egy kislánynak. A jégkrém.

Érdekes, a kérdésre, hogy mi a helyzet a vallással, Zsuzsa a vasárnapi iskoláról ír. Eszébe se jut, hogy zsidók voltak. Egy pillanatig nem gondolkodtak arról, hogy mit jelentett az áttérés? Vagy hogy miért unták Bachot hallgatni a Várbeli lutheránus templomban? Miért felejtődött, hallgatódott ez el?

A felejtés azonban lényegesen általánosabb, strukturális - és mi is felelősek vagyunk érte. 1945 után az elfogadott emlékezési keret a kommunizmussal lehetett csak kapcsolatban. Mellerné ugyan a Sallai- és Fürst-ügyben szerzett jó pontot, de azzal, hogy szocdem volt meg feminista is, gyanús polgári háttérrel, meg még zsidó is, ez túl sok volt. Pedig éppen a legjobbkor, ellenállás közben halt meg. Az életben és Magyarországon maradt család még egy darabig megtett mindent a folytonosság fenntartására. A Csécsy-párt teljes XII. kerületi listája a Meller-családból került ki az 1945-ös választásoknál. Utána aztán már nem volt tér. A kérdéseket nem tették fel, és azt, ki és mire emlékezhet, más szempontok határozták már meg.

Az egyetlen kép, ami a Feministák Egyesületének két világháború közötti működéséről megmaradt - Mellernét ábrázolja. Előadást tartott a Városházán.

De legalább mi ne feledjük el.

Miskolczy Eugénia 1872. január 14-én született. A szülei – apja, Mickolczy Adolf, 1839. június 12-án Hódmezővásárhelyen született iparos, és anyja, Weiss Laura, Budán született 1849. július 5-én - 1870-ben Budán kötöttek házasságot. Testvérei: József 1876-ben halt meg 6 évesen, Irén 1879-ben, 5 évesen. A negyedik gyerek 1879-ben született: Laura 1883-ban Budán halt meg tbc-ben, mikor Eugénia 11 éves volt.

1896. januárban Eugénia férjhez ment Meller Artúrhoz, aki a Nemzeti Bankban dolgozott felügyelőként. Négy gyermekük született: Vilmos 1896, Laura 1898, Erzsébet 1899, Rózsa 1901-ben. A család a mai Bajcsy Zsilinszky út 49-ben lakott.

1904-ben Eugénia a Feministák Egyesületének alapító tagja, a Politikai Bizottság tagja. A Nő és Társadalomban jelentek meg cikkei. Kiváló szónok volt, előadásait az Óbudai Demokratikus Körben, Szegeden és Erdélyben tartotta. 1913-ban a budapesti Nők Választójogi 7. világkongresszusának szervezőbizottságának tagja. 1915-ben, a Társadalomtudományi Társaságban tartott előadást a nőkérdésről. 1916-ban betiltott feminista kongresszuson „az el nem mondott beszédeket” mondta el. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja a Feministák részéről. 1926-ban Párizsban járt a magyar delegáció tagjaként a békekongresszuson. A Szociáldemokrata Párt tagja. 1932-ben a Sallai és Fürst Sándor kivégzése ellen tiltakozó röplap szerzője. 1944-ben a német megszállás után letartóztatták és eltűnt. 1946-ban a Köztársasági elnök posztumusz a Szabadság Érdemérem ezüst fokozatával tüntette ki.

 

1 Az írás az EszterTáska Alapítvány Elmeséletlen történetek című kötetében is megjelenik 2005-ben

2 Pető, Andrea. Nőhistóriák. A politizáló magyar nők életéből 1945-1951, Budapest, 1998, és Hungarian Women in Politics 1945-1951. New York: Columbia University Press, 2003

3 Pető Andrea: Rajk Júlia, Budapest, Balassi 2001.

4Feminista Egyesület újraindulási kérelme Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-b-1-h. 5632-732.

5 MOL P 999 1. cs. p. 434.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



"A magyar nő egyenjogúsítása minden téren" - hazai feminizmus a XX. század elején

augusztus 06, 2013 - 17:54

Magyarországon a kiegyezést követően megindult modernizációs folyamattal együtt megkezdődött a társadalmi önszerveződés kiakakulása is. A millennium idejére - az egyesületek virágkorában - csak nőegyesületből már 800-at jegyeztek be. Túlnyomó többségük jótékonykodással foglalkozott. Ilyen volt a legrégebben alapított, 1817-től fennálló Budai Jótékony Nőegylet, amelynek fő tevékenységei: szegény nők foglalkoztatása, betegápolás, szegény gyermekek taníttatása és élelmiszer-elosztás, de a nőegylet házában működött Brunszvik Teréz első óvodája is. 

Páratlan női könyvgyűjtemény az Országos Széchényi Könyvtárban

december 27, 2016 - 19:51

/Első megjelenés: Bolemant Lilla szerk. Nőképek kisebbségben. Tanulmányok a kisebbségben (is) élő nőkről. II. Pozsony: Phoenix Polgári Társulás, 2014, 61–64. Alább a linkekkel kiegészített változat olvasható, a szövegben [jelzett] oldalszámokkal. A tanulmány csak az eredeti megjelenési adatok megadásával idézhető. A teljes kötet egyben letölthető innen./