Az elmúlt két évben a munkám és az életem történései miatt mélyre kellett merülnöm magamban, ezért sokkal komplexebben látom azt is, ami a pályám felé terelt. Azt gondolom, annak, aki tanítani kezd vagy bármilyen segítő foglalkozást választ (és szerintem mind a tanár, mind a zenei menedzser segítő szakma), közelről és jól kell ismernie saját magát, a vakfoltjait és a hiányosságait, hogy valóban segíteni tudjon, ne hibázzon túl gyakran, hiszen sokak sorsa és munkája függ tőle. Persze a zenei menedzser legtöbb „munkaanyaga” is emberből van, és a szervező vagy tanár munkája pedig részben az interperszonális kommunikáció.

A legerősebb pályaválasztási motivációm egyértelműen a beat hőskorától hangmérnökként dolgozó apám volt. Az a bolondos, varázslatos, de mégis szigorú és szakmai elveken alapuló világ, amiben ő mozgott, egészen pici koromtól fogva meghatározta a látásmódomat. Apróságoktól (például nem ismerem az igazi rajongást) kezdve szakmai alapelvekig (például miért nem állunk fel a keverőállásba, ha az nincs körbekerítve és nekünk nincs passunk; vagy például koncert után nem megyünk hátra a zenekari öltözőbe, ha nincs ott dolgunk). A zeneiparról ezeket az apróságokat észrevétlenül, olyan természetességgel tanultam, ahogy egy gyerek tanul járni. Hamarabb tudtam, mit jelent a hakni, a beállás és a cájg, mint azt, hogy mi a sztrapacska vagy a komp. Apu ráadásul nagyon szerette a munkáját és egész életében, sajátos formában, tanított is – akár zenészeket tanácsokon keresztül, akár pályakezdő hangmérnököket, mintegy szakmai mentorként. Sőt, ma már az is előfordul, hogy az A38-on egy kiváló, velemkorú hangmérnök, miután megszólaltatta az általam menedzselt zenekart és odamegyek hozzá megköszönni az általa összekevert, valóban gyönyörű hangzást, azt mondja, persze, hogy jól szólt, „jó tanárom volt” – és nyilvánvalóan apámra gondol.

A hozzánk erősítőkkel, mikrofonokkal és egyéb felszerelésekkel érkező, sokszor mókás és nyitott zenészek iránt kialakult szeretetem a pályaválasztásom egy másik nagyon fontos szempontja volt. Sokat hallgattam őket, míg apám a konyhaasztalon (sehol máshol nem volt hajlandó) az erősítőiket szerelte: gyakran panaszkodtak megoldhatónak látszó, de szakmaiságon elcsúszó problémák és helyzetek miatt.

Alapmotiváció a gyerekkorom is. Apu hol Szibériában Koncz Zsuzsával, hol Kubában a V’MotoRockkal volt, tehát tőlünk sokat távol. Van egy pici korában sokszor betegeskedő és akkoriban különböző nagyobb baleseteket elszenvedett húgom. Anyám mindig azt mondta, ha ő meghal (számtalan alkalommal volt kórházban), akkor nekem kell mindent elintéznem, megoldanom és főleg megtanítanom a testvéremnek. Ez, mint egy alapprogram, mélyen belém épült, de viszonylag későn jöttem rá az összefüggésekre és ennek az elvárásnak a hosszú távú hatásaira. Azt hiszem, ez igazán női dolog. A zenekaromnak például egy nem túl bő, nem túl szűk karszalag megfelelő felragasztása közben is oktatólag magyarázom, hogyan kell csinálni – és mindig hozzáteszem: csak azért, hogyha engem elütne a busz, tudjátok.

Aztán emlékszem kamaszkoromból egy Z+ tévéinterjúra is Lovasi Andrással, aki elmesélte, miért a Kispál és a Borzot a korai évektől a búcsúkoncertig menedzselő Tóth Tibort választotta annak idején szervezőjüknek. Elgondolkodtató, megragadó és tanulságos történet volt.

Mindezek mellett mint motiváció ott állnak a háttérben az én saját szakmai csalódásaim is. Magyarországon gyakori a pozicióféltés, azaz a tudásmegosztás után kialakuló esetleges konkurenciától való félelem. Mikor a tudásféltést és a lehetőségek elzárását immár többedszer átéltem, megfogadtam, tenni akarok azért, hogy ez másokkal ne történhessen meg, ne állhassanak a fiatalok elé idősebbek, ha egy ajtón be akarnak menni, hanem inkább magyarázzák el, hogyan kell jól belépni.

Pluszban még egy projektben dolgozom, illetve egyelőre annak előkészítésén. Hamarosan újraindul a Szeánsz, azaz a Metropol stúdió különleges audiovizuális koncertfelvételei, amelyben Merényi Dávid rendező és Borosi Gábor stúdióvezető kollégája lehetek. Ez hatalmas megtiszteltetés, hiszen két olyan szakemberrel dolgozhatok, akiknek nagyon tisztelem a munkáját.

Mindezek mellett ott van a zeneipari oktatás. Ez egyre jobban beszippant: az a felelősség, ami a hallgatók informálásával és segítésével, készségfejlesztésével jár, állandó önfejlesztést, tanulást, tájékozódást követel. De imádom. Nagyon hálás feladat, de közben hatalmas nyomás is. Emiatt igyekszem sok andragógiát, zeneipari szakirodalmat, pszichológiát olvasni, mindemellett a zenei menedzsmenthez kapcsolódó számtalan egyéb tudomány alapmunkáit is próbálom követni, feltérképezni, szakmai szervezetekkel kapcsolatokat ápolni. Járok egyetemi tanárokhoz konzultálni, tanulni (ősszel elvégeztem egy egyetemi zenei szerzői jog szemináriumot), törekszem az állandó önreflexióra. Ha nem a Corvinuson, akkor az IBS-en tartok kurzust, felváltva, hogy mindkét helyen igazán jelen lehessek az adott félévben. Igyekszem egy nagy gimnáziumi osztálylétszámnál több hallgatót nem tanítani, azért, hogy még képes legyek megjegyezni a diákjaim nevét és arcát. Láthatóan népszerű a kurzus, én meg kegyetlen önszigorral igyekszem mindig fejleszteni. Szerencsém van: csodálatos egyetemi éveim voltak, kiváló tanárokkal, akiktől nagyon sokat tanultam, de emberileg és pedagógiailag is nagyon magasra helyezték a mércét. Például Raátz Judit tanárnőt, egykori oktatómat, mikor elindult az első Corvinus-kurzusom, rögtön megkerestem rémületemben, mert olyan sokat tud óravezetésről, módszerekről és tanításról, amit én valószínűleg harminc év múlva sem fogok. Viszont törekszem: remélhetően nemsoká tudományosan is kutathatom annak a hátterét, amit csinálok és amit (ki)fejleszteni szeretnék.

Mindezek mellett hamarosan elindul a saját zeneipari iskolám, a Zeneipari Hivatal, ahol idén tavasszal nem én, hanem elismert hazai zeneipari szakemberek oktatják majd a hallgatókat olyan témájú és jellegű képzéseken, amelyek egyelőre máshol nem léteznek Magyarországon.

Emlékszem, mikor a pályám kezdtem, egy olyan zenekar, aminek a tagjait személyesen ismertem évek óta, a kölcsönös bizalom miatt szívesen alkalmazott volna mint turnémenedzsert és igyekezett nekem helyet találni a saját, profi és szakmailag is elismert menedzsmentjében. Akkor egy olyan szakemberrel kellett erről beszélnem, aki, bár erről ő nem tudott, példaképem volt. Sosem felejtem el a kettőnk megbeszélésén elhangzott mondatot: „mit kezdjek egy lánnyal?” Ez a mondat egyszerre volt megdöbbentő és megalázó. Nyilván nem nála indult aztán a szakmai pályám.

Emlékszem, először Fogarasi László (Yonderboi) mondta nekem azt, mikor ez valahogy, véletlenül egy privát beszélgetésben szóba került, hogy szerinte a női menedzserek néha alkalmasabbak a munkájukra, mert könnyen figyelnek többfelé. Később aztán ez az általános, valószínűleg többek közt a nemi különbségekből fakadó gyengeségeket feltételező félelem egyre jobban tompult. Nálunk a zenekarban komoly viccek vannak ebből: például vannak a muzsikusaim közt olyanok, akik anyunak szólítanak – de az is igaz, bizonyos helyzetekben, amiatt, mert én máshogy közelítek meg helyzeteket, van köztünk egy szülő-gyerek viszonyhoz hasonló kapcsolat. Azt hiszem, a munkámat lelki értelmeben, szervezés, tervezés és vezetés közben részben áthatja az, hogy lány vagyok. Például (hogy ne áruljam el sok benső dolgunkat, csak egyet mondok): ha úgy adódik, szoktam nekik SMS-t írni, hozzanak meleg ruhát is, ha napokkal hamarabb ott vagyok egy fesztiválhelyszínen és tudom, hogy a fellépés napján, a koncert után éjszaka hideg lesz vagy ha jéghideg van az öltözőben, a színpadra szánt, de az öltözőben tárolt ásványvizeket beteszem kicsit melegedni a fűtőtest elé.

Ez egy "férfias" szakma, azaz egy női menedzser könnyen olyan helyzetekbe keveredhet, ahol a férfiakat frusztrálhatja, hogy egy nő van jelen: például közös öltözőknél, bizonyos zenekaroknál a buszban elhangzó sztorizgatások alatt, vagy nagyritkán, amikor egy helyszínen komolyabb konfliktus alakul ki és már csak a fizikai túlerő segíthet a helyzetet zenekar javára elmozdítani.

Aztán természetesen előfordulhatnak feszélyező szituációk, de ezek nagyon, de nagyon ritkák: mikor valaki, aki együtt dolgozik velem, szimpatikusabbnak talál, mint amit a munka igényelne vagy feltételezne. Nyilván, aki hosszú távon ezen a pályán szeretne maradni, egyáltalán nem kíván kalandokba bonyolódni, sem mindenféle rosszindulatú pletykáknak alapot adni. A komolyabb drámák, némi érzelmi intelligencia, emberismeret, odafigyelés meg rutin alapján már az első pillanatban kiküszöbölhetőek.

Feldmár András azt mondja, „[n]em vállalok például olyanokat, akik megijesztenek. Nem tudok dolgozni olyan nővel [akit vonzónak találok], mert akkor nem tudok odafigyelni a terápiára. Megvannak a korlátaim.” Ez két, a zenei menedzsmentbe is átemelhető nagyon fontos szakmai és döntési elv, amit mint nő, fordítottan, de én is vallok.

Amennyiben nem nehézség, különlegesnek érzed-e ezt a helyzet bármilyen szempontból?

Mit gondolsz, általában véve mi az oka, hogy Magyarországon kevés nő tevékenykedik a zeneiparban?

Mondjuk a lemeziparban, kiadóknál, ami ugye sokkal inkább irodai munka biztos fizetéssel (és ezt nem felmérések alapján, hanem saját megfigyelésekre hagyatkozva mondom), sokkal több a nő. A zenei médiában, rádiónál, zenei tévéknél sem kevés a nők száma.

De az, hogy a zenei menedzserek, promóterek és koncertszervezők közt kevesebb a nő, szerintem négy fő okra vezethető vissza. Idehaza sok ismert menedzser, szervező vagy zeneipari szereplő egykor zenész volt – az pedig egy férfias világ. (Hogy miért, arra hálistennek a popular music studies-nak kell válaszolnia, nem nekem.)

A másik ok, azt hiszem, az egzisztenciális bizonytalanság vállalása illetve a hagyományos nemi szerepek: egy nő talán szívesebben megy dolgozni egy biztos fizetéssel járó munkakörbe, minthogy porondmester (azaz színpadmester) vagy idomár (azaz menedzser) legyen egy vad világban. Nemhiába idézik annyiszor – tévesen [http://urbanlegends.about.com/od/dubiousquotes/a/hunter_thompson.htm] – Hunter S. Thompson eredetileg a médiaiparra vonatkozó mondását: „The music business is a cruel and shallow money trench, a long plastic hallway where thieves and pimps run free, and good men die like dogs. There's also a negative side.”

A harmadik ok, azt hiszem, az utóbbi három évig a zeneipari képzések hiánya. Most, ahogy különböző iskolákban látom, egyre több nő tanul zenei menedzsmentet, ami aztán valószínűleg a női zenei menedzserek és egyéb női zeneipari szakemberek számát is növelni fogja. 

A negyedik ok valószínűleg a nemi különbségekből fakadó pálya- és életmodell. Egy nő, ha szeretne családot, tudatosan is úgy tervezi az életét, bizonyos életkor után gyerekeket vállal, ami mellett nem tud éjszakai munkát végezni, gyerekeket nevelni reggel.

Nekem csak az a saját érvem, hogy nem biztos, hogy negyvenöt évesen, éjszakázástól leszakadt arccal is jól mutatnék egy zenekari öltöző félhomályában. De lehet, addigra eleget fogok keresni ahhoz, hogy felkeressek egy jó plasztikai sebészt…

Éltél Angliában is – melyek a hasonlóságok és melyek a különbségek e téren a két ország között?

Más zeneipari szakmákban Angliában is ritka a női dolgozó. Sosem felejtem el, mennyire örültem annak, mikor egy magyar együttes nagyszínpados beállása után megjelent a színpadon következő zenekar, azaz a Franz Ferdinand stábja és megláttam annak egyik tagját. Női dobtechnikusuk volt, akit a mellettem álló férfi roadokkal igyekeztünk, amennyire megdöbbenésünk és csodálatunk engedte, visszafogottan bámulni. Ezek a munkakörök még a külföldi zenekarok közt is férfimunkának számítanak, nyilván elsősorban hagyományok és fizikai kritériumok miatt. De például még mindig kuriózum Lenny Kravitz női dobosa – bár idehaza nekünk is van női dobosunk. Azonban az egész világon kevesebb női DJ van, ahogy hangmérnökök közt sincs nőuralom, bár Londonban, mikor a World Circuit stábjának köszönhetően Omou Sangare-val BBC2 stúdiójában jártam, egy hangtechnikus nő volt a folyamat fő technikai levezénylője.

Arra mint nő és mint magyar is nagyon büszke vagyok, hogy van Magyarországon (azt hiszem, összesen egy) női fénytechnikus: Gorjanácz Ilona, aki többek a Punnany Massiffal is dolgozik.

Biztos számtalan különbség van még, de ehhez sok évtizeden keresztül kellett volna élnem Angliában, hogy bölcsen megválaszolhassam ezt a kérdést és alaposan felsoroljak minden különbséget.

Lehet olyat olvasni, hogy menedzseri szerepben más zeneipari szakmához képest még mindig viszonylag több nő tevékenykedik. Ezt te is így látod, tapasztaltad-e – illetve ismét csak, mi a helyzet Magyarországon, mi Angliában? És ha így van, miért van, lehet így?

Szerintem pont zenei menedzserből van egyre több. Az angol képzésemet vezető tanárnő például civilben a Gotan Project menedzsere volt, az Agency Groupnál egy nő volt az egyik booking agent, akinek mint szakmai gyakorlatos segítettem. Zeneipari szakmai vásárokon és konferenciákon láthatóan még mindig több a férfi, de ez talán a szakma sajátosságainak köszönhető, de ez nem csak a zeneiparra igaz: nem tudom, lesz-e valaha olyan, hogy több női építész vagy építészmérnök lesz, mint férfi.

Valahol azért (nyilván mindenféle berögzült sémák és hiedelmek miatt) nagyobb tekintélye van férfi zenészek közt egy férfi menedzsernek, míg egy nőt inkább tisztelnek, és a két szó jelentése közötti különbség azt is megmagyarázza, miért inkább férfimunka a menedzsment. Férfiak egészen máshogy vitatkoznak, kommunikálnak egymás között, és például máshogy működik az agya egy férfinak (lineáris gondolkodás) és egy nőnek (laterális gondolkodás). Ez mind a férfiaknál, mind a nőknél lehet természetesen előny, sőt, de jól kell tudni az erősségekre koncentrálni és a gyengeségeket leküzdeni.