Elizabeth Kim: Tízezer könnycsepp

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Elizabeth Kim: Tízezer könnycsepp

július 23, 2009 - 11:52
A Tízezer könnycsepp alcíme (Egy távol-keleti nő emlékiratai) máris belehelyez bennünket a kontextusba, illetve erőteljesen befolyásolja az olvasói elvárásokat. Az alcímből megtudjuk a szöveg műfaját, az író-narrátor-főszereplő származási helyét, a cím pedig árulkodik a történetről. Ebben a rövid áttekintésben nem kívánok részletesen kitérni a könyv tartalmának leírására, inkább a könyv megírásának szempontjait és diskurzusát szeretném nagyobb kontextusban, „a Kelet” diskurzusában górcső alá venni. - Kupán Zsuzsánna írása

Ami a könyv stilisztikai-irodalmi erényeit illeti: ha már mindenképpen kanonizálni akarunk, akkor nem sorolnám az ún. „magas irodalom” kategóriába, de elsősorban nem is ezért olvastam el. Hanem azért, mert van bennem egy adag voyeurizmus: abban az illúzióban élek, mintha a könyv elolvasásával beleláthatnék mások életébe, gondolataiba. Nem gondolom, hogy egy könyv elolvasásával teljes egészében megismerhető a bemutatott kultúra, nem vagyok naiv olvasó. Néhol sekélyes a stílus, bonyolultak a mondatszerkezetek, de azt hiszem, hogy ez részben a fordításnak tudható be, ugyanis anglicizmusok is előfordulnak a szövegben.
A korán elárvult és mindenhonnan kirekesztett kislány, a bántalmazott feleség, az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó, a kiutat kereső, a lázadó és a feltétel nélküli, őszinte szeretetre vágyó nő története ez. Az egymást követő, megállíthatatlan borzalmak gyors egymásutánjának leírása, a narrátor (aki egyúttal főszereplő is) sokszor mintha kívülről mutatná be az Ént. Az olvasó várja, hogy mikor érnek véget a borzalmak, de mintha sosem lenne vége. Anyja meggyilkolása, árvaház, bigott fundamentalista nevelőszülők, bántalmazó férj: utóbbi kettő a „szabadság hazájában”, az Egyesült Államokban. A történet vége ugyan „jó”, mégsem éreztem azt a fajta katarzist, amelyet máskor. Nem az író hibája ez, hanem inkább az enyém: a megrettent olvasóé.
Meglátásom szerint a könyv betagozódik a „keleti nők történetei”  sorozatba, amelyben elsősorban a nőkkel való szélsőségesen rossz bánásmódot mutatják be. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy percre is megkérdőjelezném a történetek valódiságát (bárcsak megkérdőjelezhetném), hanem úgy tűnik, hogy a nők megalázásának, kihasználásának irodalma (sajnos) piaci szempontok szerint is működik. Magyarán: ritkán jelenik meg olyan könyv, amely egy másfajta Keletről szólna, pl. arról, hogy Tunéziában tilos a poligámia, és a hidzsáb viselése is korlátozott. A kevésbé tájékozott európai olvasó szemében „a Kelet” fogalma összefügg az elnyomással, a kivégzéssel, a megalázással. Ezt az egyoldalúságot rója fel ez a cikk is, véleményem szerint azonban átesik a ló túlsó oldalára. A cikk elsősorban a muszlim nőkre hegyezi ki a mondanivalóját, és egy Magyarországon élő, szíriai származású riporter szájába adja az ítéletet:
„Rettentő károsak ezek a szélsőséges történetek, mert nem a valót mutatják – mondja Al Ghaoui Hesna, apai vonalon szíriai származású, Magyarországon élő televíziós riporter. – Az arab hercegnőkről szóló regények többnyire a legszélsőségesebb Szaúd-Arábiában játszódnak. Ezzel egybemossák az arab világot, amelybe beletartozik a francia Code Civilt használó Tunézia, ahol tilos vallási jelképeket, így kendőt viselni, de tilos a többnejűség is. Ebbe, az innen nézve homogén masszának tartott tömbbe értik bele továbbá Jordániát, ahol mindenféle vallás elfogadott, és az öböl-államokat, ahol az üzleti érdekek sokszor felülírják a megrögzött szabályokat. Mint a sok arab államban megfordult Al-Ghaoui Hesna meséli, az ott élő nők egyáltalán nem látják ennyire nyomorúságosnak a sorsukat, miszerint nem kell férfiszerepet betölteniük, napi négy óra munka után jut elég idejük a családra, amellett, hogy saját keresettel rendelkeznek. Nem kérnek abból a sajnálatból, amit ezek a könyvek kiváltanak, sőt mi több, ők tartják szánalomra méltónak a túlhajszolt európai nőket. Talán nem is fontos, milyen a valódi kép, csak az, amit az olvasó fantáziál a mesés kelet világáról.” [Néhány apró helyesírási hibát javítottam, egyébként az idézet pontos. – K.Zs.]
Kétségtelenül igaz az, hogy az egybemosás és az egyoldalú bemutatás káros. Ez azonban még nem jelenti sem azt, hogy a történet nem esett meg: hogy ne lennének megkövezések, vízbefojtások, kényszerházasságok, házasságon belüli nemi erőszak, sem pedig azt, hogy kizárólag ilyen történetek léteznek. Bár itt nyilván a piaci szempont diktál: nagyobb az igény a koreai kislány megpróbáltatásait leíró könyvre, mint egy átfogó, több szempontot figyelembe vevő szociológiai tanulmányra. Félreértés ne essék: a kereslet ilyen irányú növekedése nem hitelteleníti a leírt történeteket, egyszerűen csak annyit jelez, hogy többen olvasnak regényt, mint orientalisztikai szakirodalmat. Igaza van Saidnek,1 amikor azt írja, hogy az európai olvasó a saját, nyugati elképzelése szerint szemléli a Keletet, bár ugyanezt fordított irányban is ki lehet jelenteni. Gondoljunk csak az iszlám országokban alkalmazott cenzúrára, vagy az európai nők erkölcseiről kialakított képre.
Talán nincs is akkora különbség a Keleten és a Nyugaton élő nők problémái között. A többnejűség nálunk ugyan tilos, a megcsalás azonban sokszor elfogadott. Emlékeztetnék azokra az érvekre, amelyek a nők megcsalását legitimálják: biztosan elhízott, nem elég házias, nem öltözik csinosan otthon, lenyúlt a melle, hisztis stb. A megkövezés (paráznaság esetén) ugyancsak tilos a civilizált nyugati országokban, ugyanakkor a verés vagy a családon belüli nemi erőszak sokszor elfogadhatónak vagy legalábbis menthetőnek minősül. Mindannyian „tudjuk”, hogy a pénz számolva, asszony verve jó; a „női hisztit” (mert mindenre rá lehet fogni, hogy hiszti) egy jó veréssel vagy „birtokbavétellel” meg lehet oldani (hogy tanulja meg, hogy ki az úr a házban). Ismerős?
Ami Tunéziát és a hidzsábot illeti: ugyanolyan korlátoltnak tartom a hidzsáb viseletének tiltását (Tunéziában, Franciaországban vagy bárhol máshol), mint a kötelezővé tételét az iszlám országokban. Van azonban az idézett szövegrészben egy olyan rész, amely szerintem jelzi, hogy valaki nagyon félreértette a feminizmus lényegét: a férfiszerepről van szó. Egy feministának nem kell férfiszerepet betöltenie, a feminizmus nem a szerepek átvállalásáról (halmozásáról) és a nők túlhajszolásáról szól. Hanem arról, hogy a nők munkavállalása (vagyis az, hogy megosztják a kenyérkeresői feladatokat) egyúttal azt is jelenti, hogy az otthoni munka („jut elég idejük a családra”) is osztódik. A „valódi kép” nem az, hogy Keleten minden nő megvetés tárgya. De nem is az, hogy „az ott élő nők” – ami általánosításnak jó, érvnek már kevésbé – mindegyike ezt az életformát kívánja követni, és semmilyen más vágyuk nincsen. Pontosan azért, mert a Keleten élő nők nem homogén massza, hogy egyszerűen „ott élő nőknek” lehessen nyilvánítani őket.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Sisterhood és a mítoszok

július 23, 2009 - 11:43

És a kép máris nem oly idilli, a házastársi hűség mögött a korabeli patriarchális társadalom elnyomógépezetét pillanthatjuk meg, amely arra kényszeríti a jobb sorsra hivatott Pénelopét, hogy tipikusnak tartott asszonyi tevékenysége (szövés) mögé bújva, örök várakozásra kárhoztassa magát, míg Odüsszeusz a világot járja. A szorgalmas, hasznos házimunkát végző asszony képe így rögtön más színezetet kap, mert bár Pénelopé maga kreatívnak tartja tevékenységét, valójában nincs más választása, amennyiben meg akar menekülni a kérőktől, akik természetesen csupán az anyagi javakra pályáznak.

Felforgatás és hímsovinizmus Ken Kesey "Száll a kakukk fészkére" c. regényében

szeptember 29, 2009 - 10:19

 Ken Kesey „Száll a kakukk fészkére” c. 1962-es regénye alapmű, Milos Forman meg is filmesítette, de „szégyenszemre” csak most olvastam el először. Újabb nonkonformista, „árral szemben úszó” narratíva ez számomra, egy elnyomó intézményben megjelenik egy felszabadító figura, kinek ténykedése felbolygatja a lakókra kényszerített rendet, és visszafordíthatatlan következményeket von maga után,

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

szeptember 08, 2009 - 18:12

Karen Blixen (1885-1962) Dánia talán legismertebb írónője (eredeti nevén: Karen Christentze Dinesen) állítása szerint nem akart író lenni. Utazni, táncolni, élni, festeni – ez jelentette számára az élet teljességét. „Minden embernek joga van meghatározni a saját sorsát, függetlenül a mások által ráerőltetett szabályoktól…” – ez volt jelmondata és életfilozófiája, melyhez még hányattatásai és kudarcai közt is tartotta magát.