A tánc megújítója: Isadora Duncan
Ír-skót felmenők leszármazottja, San Franciscóban született, költői hajlamú, üzleteléssel próbálkozó apa és zongoratanárnő anya negyedik gyermekeként. Szülei kapcsolata az apa hűtlensége miatt megromlott, de a válás nehéz volt. A kislány innentől fogva nem tudta a házasságot az elvárt idealizált fényben szemlélni, és szabadsága megőrzését mindig fontosnak tartotta. Az iskolát börtönnek érezte, az órák után rendszeresen lement a tengerpartra, ahol a hullámok mozgása táncra inspirálta. Miután észrevették a tehetségét, anyja balettiskolába iratta. Isadora szabad szelleme azonban tiltakozott a természetellenes mozdulatok ellen: ki látott már embert lábujjhegyen járni, háborgott például. Kimaradt az iskolából és saját meggyőződése szerint elkezdte tanítani a környékbeli gyerekeket, amiben olyan sikeres volt, hogy pénzzel is jutalmazták. A művészi hajlamú család végül egy egész koreográfiát épített fel, amivel sikeresen turnéztak a környező városokban.
1895-ben úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak New Yorkban. Ott egy kisebb színház szerződtette Isadorát, akit ugyanakkor nyomasztott a középszerű színvonal. Néhány év után felmondott. Felfedezte magának Ethelbert Nevin kortárs zeneszerző műveit, majd rávette a férfit, hogy dolgozzanak együtt. Nagy sikerrel léptek fel a Carnegie Hallban.
A nézőtéren hétpróbás sznobok tolonganak, és extázisba esve méltatják ezt a vakmerő ifjú barbár nőt, aki sutba dobta a tüllszoknyát és a balettcipőt, hogy egyszerű görög tunikában, meztelen lábán görögös szandált viselve, haját szabadon vállára eresztve táncoljon.”
Ezek után sorra kapták a meghívásokat az elegáns New York-i szalonokba. Isadora azonban itt is csalódott, érdekes látványosságnak tekintették, de nem részesült igazi erkölcsi és anyagi elismerésben. Úgy vélte, hogy a tánc feladata testvéri kapcsolatokat teremteni az emberek között, egyúttal felszabadítani őket, különös tekintettel a nőkre.
A család ezután Európába költözött, 1898-ban Londonban kötöttek ki. Isadora lelkesen tanulmányozta a British Museumban az ókori görög vázákon ábrázolt alakokat, ezekből merített inspirációt művészetéhez. 1900-ban Párizsban járt, megcsodálta a Világkiállítást. 1902-től Loie Fullerrel turnézott szerte Európában.1902-ben Budapesten, az Uránia Színházban is fellépett, zajos sikert aratva. (Szerelmi viszonyba bonyolodott Beregi Oszkár színésszel, de a korabeli feleségszerep kilátásait riasztónak tartotta, így végül megegyeztek, hogy elválnak útjaik.) Végre felfelé ívelt a karrierje.
Egyik franciaországi fellépésre az írónő, Colette így emlékezett vissza:
Amikor táncolni kezd, egész valójából táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig (…) Táncol, fáradhatatlanul. A közönség őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain… Amikor ránézek az Isadora Duncant tapssal ünneplő nőkre, a női természet furcsasága jár a fejemben. Ahogy félig felemelkedve kiáltják világgá lelkesedésüket, összepréselve, befűzve, sisak alatt görnyedve, jóformán felismerhetetlenül hajolnak a fátylaiban jóformán meztelen kis teremtés felé, aki ott áll könnyed, érintetlen lábán, szabadon leomló sima hajjal… De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! Tapsolnak, de cseppet sem irigylik. Messziről köszöntik, és érdeklődve szemlélik, de nem mint felszabadítójukat, hanem mint szökevényt.”
Hamarosan azonban háttérbe szorította a fellépéseket a tanítás érdekében, amit fontosabbnak tartott. Első iskoláját 1904-ben nyitotta Berlinben: ide járt a későbbi „Isadorables” csoport, a hat táncművész, akik folytatták örökségét. 1914-ben visszatért az USA-ba, ám ott nem aratott nagy sikert. Nem sokon múlt, hogy 1915-ben felszálljon a Lusitania hajóra... Baloldali szimpátiája miatt 1921-ben a Szovjetúnióba költözött, ott is iskolát nyitott, azonban nem kapta meg az ígért támogatást, így elhagyta az országot.
Magánéletében is fittyet hányt a hagyományokra, sokáig nem ment férjhez, és párhuzamos kapcsolatai voltak. (Maurice Lever diszkréten kifelejti a könyvéből, de a számos férfi mellett szerelme volt Mercedes de Acosta költőnő is.) 1906-ban és 1910-ben házasságon kívüli gyerekeket szült, akik azonban 1913-ban nevelőnőjükkel együtt autóbalesetben meghaltak. 1921-ben hozzáment a nála 17 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyinhez (elmondása szerint azért, hogy a költő el tudja hagyni Oroszországot). A házasság azonban nem sikerült, a költő ivott és erőszakoskodott, így hamarosan különváltak.
1927-ben kiadta emlékiratait. Még ugyanebben az évben balesetben meghalt: az autó kerekébe akadó sálja megfojtotta.
Filmfelvétel sajnos nem maradt róla (csak egy töredék).
1968-ban életéről film készült Vanessa Redgrave főszereplésével.
Forrás: