Ha a férj főz, a feleség boszorkány

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Ha a férj főz, a feleség boszorkány

március 28, 2015 - 00:00
„Nők a harmadik világban” címmel rendeztek beszélgetést csütörtökön az Európa Pontban. A fejlesztés európai évének magyarországi nagykövete, Al Ghaoui Hesna vendégei voltak a Kongóban a nők elleni erőszak ellen küzdő Sasvári Adél, a nigeri bozótfaluban óvónői állást betöltő Láng Júlia, és az indiai nők számára mikrohitel-projekteket tervező Krishnan-Somos Anna.

A beszélgetés nagy érdeklődést váltott ki, több mint száz fő zsúfolódott össze a meglehetősen szűkösnek bizonyuló helyszínen. A téma aktualitását az adta, hogy 2015 a fejlesztés európai éve, melynek célja a figyelemfelhívás az EU nemzetközi fejlesztésben vállalt szerepére. Mindhárom meghívott dolgozott már globális segélyszervezeteknél, amelyekhez részben kritikusan viszonyulnak – számos történet hangzott el arról, hogy kellő körültekintés nélkül a jó szándékkal ártani is lehet. Al Ghaoui Hesna elsősorban arra volt kíváncsi, hogyan fogadták a szakembereket: fehér, európai nőket az új környezetben, és miként lehetséges a kulturális különbségek tiszteletben tartásával segíteni, egyáltalán, hol a határ jogos és jogtalan beavatkozás között.

Sasvári Adél tudatosan készült a humanitárius segítő pályára: a nyugat-európai egyetemeken már létező Béke és Konfliktus-, valamint Fejlesztési Tanulmányok szakokat végzett. Szakdolgozatát a kulturális sokféleség tiszteletben tartása és az érvényesítése között húzódó dilemmából írta; szerinte a következményeket mérlegelve kell megállapítani a határt. A nőinemiszerv-csonkítás vagy a gyermeklányok kényszerű kiházasítása például okoz annyi kárt az érintett egyéneknek, hogy az már indolja a külső beavatkozást, ahogy a feleségverés mellett sem lehet közönyösen elmenni csak azért, mert az adott közösségben elfogadott szokás. barátnője például azt mesélte neki, hogy ha hazájában egy férj nem veri a feleségét, az elkezd aggódni, hogy esetleg nem tart-e szeretőt. Adél megkérdezte a nőt, hogy ettől függetlenül helyesnek tartja-e a házasságon belüli bántalmazást. „A fájdalom az fájdalom”, hangzott a válasz.

Mind ő, mind Láng Júlia úgy látta, hogy a férfiak és nők közötti ház körüli munkamegosztás is egyenlőtlen az asszonyok hátrányára, akik az otthoni feladatok háromnegyedét végzik el, ám, mivel pénzt ezzel nem keresnek és az ingyenmunkáért nem jár megbecsülés, nincs szavuk a családban. Láng elmesélte, hogy férfiakkal többet volt alkalma társalogni, egyrészt, mert ők több szabadidővel rendelkeztek, másrészt, a nők iskolázatlanságuk miatt nem beszéltek idegen nyelveket. Sasvári a közösségek tagjaival beszélgetve azt tapasztalta, hogy épp úgy, mint bármelyik európai országban, maguk a férfiak itt is nagyobbnak vélik az otthoni feladatokhoz való hozzájárulásuk mértékét a valósnál, ugyanakkor – csak úgy, mint nálunk is a nők egy része –, az afrikai feleségek is vonakodnak e feladatok többségét „átadni.” Ebben azonban esetükben olyan okok is közrejátszanak, amikre mi aligha gondolnánk: például az asszonyok azért nem engedik a férjüket főzni, mert erre az ő közegükben olyannyira elképzelhetetlen a férfiak hajlandósága, hogy a feleséget boszorkánysággal vádolnák meg, aminek kivégzés is lehet a vége. Mint kiderült, azok a feladatok, amelyekben a nők is elfogad(hat)nák a közreműködést és amelyeket a megkérdezett férfiak is szívesen végeznének gyakrabban, a gyerekfürdetés, valamint a fa- és vízhordás.

A normák ugyanakkor akár falunként is eltérők: abban a közösségben, ahol Láng Júlia járt, a férfiak a legmegalázóbb munkának tartják a vízhordást, és a lehető legkevésbé lehetne őket rávenni, hogy éppen ebből vállaljanak többet. A börtönbüntetésüket töltő férfiak is – akiket pedig esténként hazaengednek a feleségükhöz – igen sanyarúnak tartották helyzetüket, és ezt azzal indokolták, hogy ezt a hagyományosan női munkát kell végezniük. A tapasztalatait könyvekben is megosztó írónő, aki ötvenéves elmúlt, amikor egy francia újság apróhirdetésén felbuzdulva nekivágott Afrikának, nem akart kis mértékben sem beavatkozni a helyi szokásokba, még azt sem merte idegenként szóvá tenni, hogy a kút kötele szamárvizeletbe lóg. Sasvári is csak úgy definiálta a szerepét, hogy külső szemlélőként reflektál a nők helyzetére. Mind ő, mind Láng úgy tapasztalták, hogy az afrikaiak nagyon elzárkózók az újításokkal szemben („ami a nagyapáinknak jó volt, jó lesz nekünk is”, vélik), így a fenntarthatósági szemléletet, melynek lényege „a szegényeknek nem halat kell adni, hanem hálót” közmondásban ragadható meg, nehéz ezen a kontinensen átadni.

A fejlesztés terén Krishnan-Somos Anna pozitívabb tapasztalatokat szerzett: hét évig vezetett Indiában egy tanácsadó céget, amely női önsegélyező csoportok és mikrohiteleket nyújtó projektek fejlesztésén dolgozott. A kedvezményezettek a mikrohiteleket például zöldségtermesztésre vagy rizsföld bérlésére fordítják, de a helyi igények szerint előfordul, hogy ékszerkészítésbe fognak, vagy szabóságot nyitnak. Az indiaiak (akik nem is értik a „harmadik világ” kifejezést) nyitottak az innovációra, mely lehetőséget jelent számukra a szegénységből való kitörésre. A nőket a helyi hierarchikus, ám a szakértő által befogadónak látott társadalomban a férjük személye határozza meg, ezzel együtt relatíve jobb helyzetben vannak, mint afrikai társaik.

Krishnan-Somos Anna fogalmazta meg a legmarkánsabb kritikát a nemzetközi segélyezésben résztvevő vállalatokkal szemben: a projektköltségnek jó, ha egyharmada jut el a célcsoporthoz, és az ötcsillagos szállodából golyóálló autóval érkező vezérigazgató nem képes a helyzet átlátására. Ebből következő nagy hiba, hogy ha sokallja a fejlesztés árát, az előzetes terepfelmérő és az utólagos eredményvizsgáló kutatások az elsők, amiket kihúz a költségvetésből. Pedig a helyiek bevonásának és a tanulságok levonásának fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni: Al Ghaoui Hesna például felidézett egy esetet, amikor egy nemzetközi szervezet kutat épített a faluban, és ez azzal a nem kívánatos következménnyel járt, hogy a helyi nők elestek az egyetlen, az adott közösségben elfogadott októl, hogy kimozdulhassanak otthonról és beszélgessenek egymással. Krishnan-Somos hozzátette, hogy a piaci tevékenységhez segítésnek is lehetnek nem várt hatásai: például ha több kecskéhez juttatjuk hozzá az indiai gazdát, fennáll a veszély, hogy kiveszi az egyik gyerekét az iskolából az állatok őrzésére. A tervezésnél ezeket a kockázatokat fel kell térképezni, és meg kell találni a kivédésük módját. (A , amiről ez alkalommal sajnos nem esett szó, ezért is különleges globális szervezet: Eve Ensler személyesen ment el a legeldugottabb afrikai faluba, és kérdezte meg a nemiszerv-csonkítás ellen küzdő helyi asszonyt, hogy mire van szüksége a munkájához, ráadásul náluk az adományok több mint 90 százaléka ér el közvetlenül a segélyezettekhez.)

Ami viszont, szögezte le Krishnan-Somos, a kulturális stb. különbségek ellenére biztosan közös: az anyák, minden hagyománytiszteletükkel együtt is, mindig azt akarják, hogy , mint nekik volt, legyen lakhatása, ágya, tiszta vize, tanulási lehetősége, egészségügyi ellátása – ez nem különbözik Afrikában vagy egy magyarországi szegregált nyomortelepen, így a helyi tényezők figyelembe vétele mellett is érdemes tanulni egymástól a különböző terepeken bevált jó gyakorlatokról.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Éva büntetése - globális kitekintés

január 25, 2011 - 11:31

Miközben a klímaváltozás és a túlnépesedés problémájától hangos a „zöld sajtó”, arról már lényegesen kevesebb szó esik, hogy ezt a túlnépesedést úgy produkálja az emberiség, hogy közben demográfiailag 200 millió nő hiányzik a bolygóról. Az egészséges arány alapján 100 nőre 103 férfi születik, tehát lényegesen több nőnek kellene élnie a Földön, mint jelenleg. Ezek az adatok az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeket sejtetik.