Sophie Calle világhírű francia író és fotós, különös installációival és egyedi tematikájú kiállításaival bizonyítja, hogy az írói készségek és a művészi látásmód milyen csodálatos módon kiegészíthetik egymást. A művésznő egyik leggyakoribb témája az emberi kiszolgáltatottság konceptuális ábrázolása.

Sajátos módszere, hogy a tiszta és emberközeli élmény érdekében, maga is beépül a tragikus sorsú kiválasztottainak életébe. A tönkrement és sokszor igen bizarr formában újjáépült életek intim pillanatainak szöveges és képi megörökítését követően, önálló installációin keresztül szemléltet, amelyeket egy témára felfűzve, végül egyetlen történetként tár a közönsége elé.

Az olykor szó szerint is megszólaló képeivel és a kiszolgáltatottság egyéb interpretációival, Sophie Calle olyan erős hatású galériákat állít össze, hogy a szívünk mélyén megrekedt, vagy az odarejtett empátiát is képes könnyűszerrel feltörni belőlünk.

Sophie Calle modern művész, klasszikus művészi életrajzzal. 1953-ban született Franciaországban, a 80-as évektől könyveivel, a 90'-es évektől már filmjeivel, az ezredforduló óta pedig látványos kiállításaival is hódit. 2005 óta Svájcban tanít filmet és fotográfiát, gyakori vendégelőadó Kaliforniában a San-diego-i és az oaklandi egyetem vizuális művészetekkel kapcsolatos előadásain. Kiállításai Párizs, London, Brüsszel, Tilburg és Szentpétervár mellett, New York és São Paulo patinás galériáiban is sikert arattak. Nekem idén a barcelonai kiállítását volt szerencsém meglátogatni.

Barcelona legforgalmasabb sétáló utcáján a Rambla-n, hatalmas sötét plakátok sorakoztak, amelyek Sophie Calle fotográfus kiállítására hívják fel a járókelők figyelmét. A kiállításnak a La Virreina biztosított és biztosít május 7-ig helyet. Reménykedtem abban, hogy a galéria témája ellenére látványos lesz, de sosem gondoltam volna hogy a látványnak lehet egészen másmilyen értelmezése is. Pedig van, nem is egyféle és nem is akármilyenek.

A Modus vivendi két részből állt. Az első egyben a legnagyobb rész témája az egyént és környezetét érhető egyik legnagyobb emberi tragédiájáról a vakságról szólt, míg a második Sophie Calle sajátos kitárulkozásának adott helyet, izgalmas önéletrajzának bemutatásán keresztül.

Vakító sötétségben is van világosság

Sophie Calle Barcelonában a vakságra fókuszált és tette a sötétséget, egyedi módon láthatóvá, hallhatóvá és érezhetővé, születésüktől fogva, vagy egyéb tragikus körülmények miatt megvakult emberek sorsának bemutatásán keresztül. A vakság azonban itt nemcsak a látásukat vesztett emberi portrékon keresztül tekintett a látogatók szemébe, hanem a vakok által megtapasztalt és valósággal is látott világ ábrázolásán keresztül elevenedett meg. A kiállítás így a vakságot is tematizálta, ahol külön termekben tapasztalhattuk meg például, hogy mi a különbség a születésétől fogva vak, vagy egyik pillanatról a másikra megvakult ember sötétsége között.

Calle installációi precízen játszottak az egészséges ember természetes érzékeivel és benyomásaival. A"megvakultak" teremben például az első ránézésre hétköznapinak, sőt jelentéktelennek tűnő képek mellé kapcsolt szövegek, nyers egyszerűséggel közölték, hogy a számunkra semmitmondó felvételek a megvakulás előtti utolsó emlékeket őrzik. Egy megvakult ember utoljára látott képe, az örök sötétség árnyékában, ezzel egycsapásra olyan élessé és részletgazdaggá tették a unalmasan ásító fotókat, hogy az asztal sarkán hintázó porszem is izgalmasabbá vált, bármelyik NatGeo-s címlapfotónál. Sophie Calle a napjaink képi világával kapcsolatos ingerküszöböt, már a galériája első installációjával, egyetlen képpel és mondattal a padlóig ejtette. Erre szükség is volt, mert igazából csak ekkor indultam el, heves pislogással a galéria ösvényén.

A percepciók különös átalakulásába botlottam, amikor az "örök vakság" termébe értem. Apró tárgyak fotói mellett portréképek és szövegek sorakoztak egy egyszerű kérdésre adott válasszal. Mit szeretsz a legjobban? A látás képességével rendelkező embernek, ilyenkor könnyedén előkaphatnak válaszokat. Nekem személy szerint a tenger az egyik kedvencem, de szeretem a lávalámpát is. Egy vak számára az érzékelés spektruma azonban átkódolódik, így sajátos látásmódja lesz a világ dolgairól is. Sophie Calle mesterien mutatta be, hogy a vakok kifinomult képességeihez képest, szinte már mi vagyunk a vakok. Az érzékelhető világnak ugyanis csak egy nüansznyi részletét tapasztalhatjuk meg, a vizuális érzékelés szinte minden más funkciónkat elnyomja, így sok-sok szép dologtól örökre elzárjuk önmagunkat.

Egy vak fiú például rajong a halakért, amit csak egy üvegfalon keresztül "tapinthat". A bizarr meglátásokra szép példa a fiú miértre adott válasza is: "azért szeretem őket, mert némák".

A "vakulás" terem gazdagabb képi világgal a látás elvesztésének évekig tartó tragikus folyamatába nyújtott betekintést. A retinát, vagy a látóideg-központot fokozatosan elsorvasztó betegségek áldozatainak története a fénytől a teljes sötétségig tartó hosszú utazás asszociációjában került terítékre. A szürke és homályos torziókká fakult világ szomorúsága, a legegyszerűbb emberi érzések kommentárjával vált azonban igazán szívhez szólóvá. Egyszerre gyönyörű és hátborzongató az, hogy a megvakult anyák és apák számára a legnagyobb hiány (csupán) a gyermekeik mosolygó arcának látványa lesz. A képeket nézve és történeteiket olvasva, bennem ekkorra már szinte semmivé foszlott minden hétköznapi vágy.

A kiállítás a klasszikus formák mellett multimédiás kiegészítésekkel próbálta a látogatók szemét teljesen tágra nyitni, például a "vak képek" hangjával. A megörökített képek pillanatai egy vak ember emlékezetében sokféleképpen lehetnek jelen, de ha képként kéne lefestenie, akkor pont azt látnánk a vásznon, mint amit ők: semmit. A tajtékoktól morajló fehér vásznon azonban lassan elkezdett egy tengerpart kirajzolódni, végül egy alak jelent meg, aki a hullámokat figyelte. Még a bejáratnál belémkódolódott részleteket kereső tekintetemet szinte kiugrasztotta a képből, amikor a mozdulatlanul bámészkodó hirtelen megfordul és mélyen a szemedbe nézett. Nem úgy ismerem önmagamat, mint "szenzitív típus", de tényleg ijesztő volt azt látni, hogy milyen élettel teli pillantások vetültek rám, éppen egy vak szeméből.

Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | Vak bámészkodás (Fotó: untappedcities.com)

Calle a látás és szem metaforikus megelevenedését, több ugyancsak ijesztő relikvia bemutatásával tetőzte. A "gyűlölt tárgyak" termében képek és szobrok, korábbi tulajdonosaik által megcsonkított, kiszúrt és kivésett szemű, lekapart tekintetű torziói sorakoztak. A végletekig letisztult sorozat egyszerűen mutatta be, hogy egy személyhez kapcsolódó pusztító emberi érzés hogyan és milyen formában értelmezi a legsúlyosabb büntetést. Természetesen a megvakítással.

Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | Gyűlölt képek és tárgyak fotói (Fotó: piktify.com)

Hasonlóan bizarr interpretáció fogadott a "lőtéren" is, ahol az emberi identitás elrejtésének ősidők óta elterjedt formájában, a szemek eltakarásával, fiatal bűnözők fotóiban gyönyörködhettem. Ez összelyuggatott képek azonban rendőrségi lőterek gyakorlópályáiról származtak. Ki sem találná senki, hogy az arc melyik részének találata adta a legmagasabb pontot?

Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | Identitás és vakság (Fotó: Jánosi-Mózes Tibor)

Ez csak pár példa volt a vakság konceptuális művészeti ábrázolására, a kiállítás ugyanis még tartogat meglepetéseket. A vakságon túl a kiállíításon Sophie Calle saját életébe is bele pillanthattunk, aminek élvezetéhez nem kell feltétlenül ismerni a művésznő teljes élettörténetét sem. A kiállított tárgyak önmagukért beszélnek.

A helyszínről távozva a hétköznapok problémái hirtelen olyan aprókká zsugorodtak bennem, hogy minden addig nyomasztó teendőm szertefoszlott. Nagyon régen éreztem azt, hogy egy kiállítás után egyszerűen máshogy látom a világot. Most mégis ez történt.

Eredeti megjelenés: SciArt.eu