Egyszerű vélemény volna a szexizmus?
Már áldozata is van a Google berkeiben zajló gendervitának – ezzel a nem kissé hatásvadász felvezetéssel jött nemrégiben szembe velem a közösségi médiában a hír, miszerint az óriáscég kirúgta egy alkalmazottját szexista, azaz nemi sztereotípiákat előmozdító véleménye miatt. Tízoldalas, eredetileg belső használatra szánt jegyzetében James Damore amellett érvelt, hogy a nők alulreprezentáltsága a műszaki pályákon és a vezető pozíciókban biológiai okokra vezethető vissza. Elbocsátani őt – és egy mártírral megajándékozni az alt-right médiát – valószínűleg túlzás. Képmutató is: a cég ellen jelenleg vizsgálat zajlik nemek közti keresetkülönbség vádjával, vállalati szintű igazságtalanságot pedig aligha lehet egy bűnbaknak megtett egyén eltávolításával elfedni. Csakhogy a felháborodottak népes tábora nem az ebben rejlő következetlenséget nehezményezi, hanem, 1984-et vizionálva, a „cenzúrát” és a „véleményszabadság hiányát”. Kérdés, hogy a szexizmus vajon egyszerű vélemény-e.
A Google a „pszichológiai biztonságot” úgy garantálja, hogy tiltja a munkatársak megsértését, ám Damore szerint emiatt neki mint konzervatívnak sérül a pszichológiai biztonsága. Ahogyan fogalmaz, a balra húzó vállalati kultúra megszégyeníti és elhallgattatja őt, mert az autoriter módon létrehozott szélsőséges ideológiai térben bizonyos elveket (például a nemi és faji egyenlőséget) vitatni sem lehet. (Egyszerűbben is ki lehet ezt fejezni: megsértődött, mert nem sértegethet másokat.) Ő az áldozat, mert nem hangoztathatja szabadon az előítéleteit. Köztük azt, hogy a nők velük született tulajdonságaiknál fogva kisebb arányban alkalmasak mérnöki pályára és vezető pozícióra. Ha ezt elfogadjuk, mindjárt nem lesz probléma, hogy a Google-alkalmazottak csak 31 százaléka nő, és a mérnökök, illetve a vezetők közt még kisebb, 25 és 20 százalék az arány. Bármilyen törekvés ezeknek az arányoknak a megváltoztatására a diszkriminációval lesz egyenlő. Ismerjük a gondolatmenetet a politikai kvóta vitáiból: mintha a status quo alapvetően igazságos lenne, és mintha alkalmatlan nők beemelése lenne a tét, nem pedig az alkalmas nőknek adott esély.
Damore annyit azért tud: 2017-ben már nem írhatja le egyenesen, hogy a nők buták a műszaki tudományokhoz, és alkalmatlanok a vezetésre. Ezért a nemi különbözőség eszméjét hívja segítségül. Az esszencializmust. Vagyis a princípiumot, ha úgy tetszik. Elsőként arra hivatkozik, hogy a nők nyitottabbak az emocionalitás és az esztétikum, mint az eszmék felé. Inkább érdeklik őket az emberek, mint a tárgyak, továbbá inkább empatikusak, mintsem rendszerező elmék. Mindez máris megmagyarázza többségüket a szociális és bölcsészeti területeken. Másodsorban inkább hajlamosak a kooperációra, mint az asszertív, hatékonyan önérvényesítő kommunikációra, és ez megnehezíti a helyzetüket a bértárgyalások alkalmával és az előmenetel során. Harmadik érve, hogy a nők rosszabbul tűrik a stresszt, ezért kevesebben vállalnak nagyfokú pszichés nyomással járó beosztásokat.
Ezek az érvek legalább három különböző irányból cáfolhatók. Először is az, hogy egy adott kutatásban ezek az eredmények jöttek ki, önmagában nem igazolja ezeknek a tulajdonságoknak a velük született jellegét, biológiai eredetét – akkor sem, ha a vizsgálat kultúrákon átívelő. Elvégre a patriarchátus is az. Másodszor, az említett tulajdonságok megléte nem okoz hátrányt a mérnöki pályán vagy a vezetésben. Harmadszor, ezekkel az eredményekkel nem igazolható az esélyegyenlőségi programok fölösleges vagy téves volta.
A nemi sztereotípiák alátámasztására nem nehéz tudományos szakirodalmat találni – csakhogy ezeknek cáfolataik is vannak. Cordelia Fine kanadai származású brit pszichológus több írásában (pl. a 2010-ben megjelent, Delusions of gender című könyvében) cáfolja az általa neuroszexizmusnak nevezett részrehajlást, és rámutat, hogy a biológiai nemi különbségeket bizonyítani igyekvő kísérleteknek sokszor hibás a módszertana. Simon Baron-Cohen angol pszichológus elhíresült vizsgálatában (2003) például az derült ki, hogy a pár napos lánycsecsemők nagyobb érdeklődést mutatnak az emberi arcok, míg az ugyanennyi idős fiúcsecsemők a mobiltelefonok, azaz a tárgyak iránt. Ez alátámasztani látszik Damore egyik érvét – ám a kísérlet lebonyolításában segédkező felnőttek a kék, illetve rózsaszín kezeslábasok alapján be tudták azonosítani a csecsemők nemét, ennek megfelelően viszonyultak hozzájuk, és ez valószínűleg befolyásolta az eredményt. Ugyanis amikor Fine és társai egyformán fehérbe öltöztetett csecsemőkkel megismételték a kísérletet, az „elemi különbség” nem igazolódott be.
Persze ezek után is joggal mondható: attól, hogy az említett nemi eltérések nem biológiai eredetűek, empirikusan adott esetben kimutathatók. Csakhogy – mutat rá Yonatan Zunger, a Google korábbi mérnöke a Medium.com-on közzétett @yonatanzunger/so-about-this-googlers-manifesto-1e3773ed1788">írásában – nemhogy nem jelentenek hátrányt a mérnöki hivatás gyakorlásában, de egyenesen szükségesek hozzá. A mérnöki tevékenység lényegében problémák megoldása, amihez elengedhetetlen az empátia – mondja a szakember. Központi szerepet kap benne a másokkal való együttműködés; a magányos munkavégzés legföljebb a pálya korai szakaszaiban jellemző. Így ha a Damore által hivatkozott nemi különbségek (akár csak a szocializáció eredményeképp) igazak, az azt jelenti, hogy a nők alkalmasabbak a férfiaknál a mérnöki pályára.
Ekkora öngól után már csak hab a tortán, hogy még a Damore által idézett egyik kutató, David P. Schmitt is kritizálta a jegyzetet a Psychology Today oldalon. Schmitt nem cáfolta a nemek közti esszenciális különbségeket, és szerinte (a megfelelő formában és céllal) fontos is beszélni róluk, afelől viszont erős kételyeket fogalmaz meg, hogy olyan nagy relevanciájuk volna egy, a Google-höz hasonlatos munkahelyi környezetben. Ráadásul – mondta –
az eredményként kapott nemi különbségek csekély mértékűek, és két mereven elválasztott kategória helyett inkább fokozatokban érdemes őket elgondolni.
Végül felhívta a figyelmet a társadalmi tényezők jelentőségére, melyek folytán ő maga is támogatja az esélyegyenlőségi intézkedéseket.
Mindez többszörösen cáfolja Damore-t. Így annak inkább kulturális, mintsem tudományos szempontját (és nagy hiba volt a Google részéről csak erre fókuszálni!), hogy a szexizmus mennyire szalonképes a XXI. században, a végére hagytam. Képzeljük csak el, hogy állna most a vita – na meg a kirúgott mérnök mártírstátusa –, ha a jegyzet a fekete bőrűek biológiai alacsonyabbrendűségéről szólt volna. Pedig ehhez sem kellett volna sokáig keresni a „tudományos” igazolást – még 1994-ben is jelent meg olyan könyv Amerikában (The Bell Curve), amely amellett kardoskodik, hogy a feketék kevésbé intelligensek, és hátrányos helyzetüknek ez az oka. Általánosságban viszont ez a nézet napjainkban már szélsőségesnek számít, és a többséget felháborítja – ahogy a rabszolgatartás helyeslését is aligha lehetne egyszerű véleményként szentesíteni. A nők „másságának” elképzelésétől, úgy tűnik, nehezebben szabadulunk. Pedig ha kognitív sajátosságokról van szó, ez, nyíltan vagy közvetve, de a háztartás és a nagyvállalat szintjén is egyet jelent: kiszolgálószerepet. Ha hagyjuk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.29.