Az Isztambuli Egyezmény (újabb) elkaszálása: a macsó arrogancia diadala

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam 0%

Az Isztambuli Egyezmény (újabb) elkaszálása: a macsó arrogancia diadala

február 08, 2017 - 16:33

„Az első 19 [finn] képviselőnő hatékony érdekképviseleti munkájához olyan férfiak is kellettek, akiknek nem a nők kiszorítása és a politikai elit kocsmai haveri körré züllesztése volt a fő törekvésük” – ezzel zártam . Nos, az elmúlt napok közéleti eseményei tökéletesen illusztrálják, amiről beszéltem. 

Talán nem nagyon elrugaszkodott a feltevésem, miszerint a családon belüli erőszakkal szembeni küzdelem hányatott sorsa a magyar politikában valamelyest összefügg a nők 10 százalék alatti részvételi arányával. Az elhúzódó civil nyomásra, akkor is csak kelletlenül meghozott, civil áldozatsegítő szakértőkkel nem, vagy csak formálisan egyeztetett törvények (távoltartás, zaklatás, kapcsolati erőszak) a semminél ugyan többet jelentenek, de több sebből véreznek és nem alkalmasak az áldozatok hatékony védelmére. 2014 márciusában végre történt valami, ami elvezethet e problémák megoldásához: Magyarország kormánya aláírta az Európa Tanács komplex áldozatvédelmi intézkedéseket előíró dokumentumát, az t. Az aláírás maga viszont még nem kötelez semmire; az Egyezményt ratifikálni is kellene, azaz törvénybe iktatni. Erre pedig – most már lassan három éve – csak várunk, várunk és várunk.

Szél Bernadett és Szelényi Zsuzsanna ellenzéki képviselők már nem először nyújtottak be (ezúttal külön-külön) határozati javaslatot arról, hogy a parlament szólítsa fel a kormányt az Isztambuli Egyezmény mielőbbi ratifikálására. A csak férfiakból álló Igazságügyi Bizottság szerdai ülésén a kérdést felvette a napirendi pontjai közé. Spoilerezni fogok: a javaslat nem ment át. Ezzel önmagában sajnos nem, de a pökhendi modorral, amivel a megvitatás zajlott, és az abszurd indokokkal, amivel az elutasítást az ellenző – bocsánat: tartózkodó! – politikusok indokolták, sikerült nekünk, megfigyelő aktivistáknak és újságíróknak meglepetést okozni.

A két renitens képviselőnő a napirend kihirdetésekor négy darab „Néma Tanút” hozott be az ülésterembe (ezek a NANE egyesület áldozatokat embernagyságú szimbolizáló piros sziluettjei, rajtuk egy-egy, a közelmúltban megölt nő történetével). Rubovszky György elnök (KDNP) intézkedésre szólította fel a terembiztosi szolgálatot. Répássy Róbert (Fidesz) éles szeme rögtön megakadt a sziluetteken látható „termékmegjelenítésen” (a NANE korábbi szponzorának logóján), az viszont már, úgy tűnt, kevésbé zavarja, hogy ezek a nőket partnerük vagy volt partnerük brutálisan meggyilkolta. Hozzáállásával sajnos nem volt egyedül: az urak nagy egyetértésben, harsány röhögések közepette (!) idézték meg a „konkurenciát” ("Én a konkurenciát képviselem!") – az ülésen egyébként szigorúan elnöklő Rubovszky itt nagyvonalúan eltekintett a fegyelmezéstől. A képviselőnőket annál gondosabban kioktatta a házszabályról, ahogy később a halk megjegyzést tevő szocialista Bárándy Gergelyre is jól rápirított.

Vas Imre, a bizottság fideszes alelnöke, miután leszögezte, hogy a kormány természetesen „elítéli az erőszak minden formáját” (persze, szóban könnyű…), cinikusan „politikai PR akciónak” titulálta a határozati javaslatot, majd arra célzott, hogy a két indítványozó talán nem is ismeri az egyezmény szövegét, mert ha olvasták volna, tisztában lennének azzal, hogy a kihirdetés milyen komoly előkészületeket igényel. (Valószínűleg erről fogalmuk sincs.) Répássy a felszólalásában még egy lapáttal rátett az arroganciára, és egyenesen azzal vádolta Szelényiéket, hogy nem hogy igyekeznek bennük „lelkiismeret-furdalást kelteni” és őket „érzelmileg zsarolni”, de még „félrevezetik a közvéleményt” is, hiszen a kormány – hát nem világosabb a napnál? – „támogatja az Isztambuli Egyezmény kihirdetését”. Ezekkel a feltűnési viszketegségben szenvedő és tájékozatlan nőkkel ellentétben (akik ugye olyan ostobák, hogy nyitott kapukat döngetnek) a kormány, Vas elmondása szerint, csakis „az emberek ügyeinek intézésével” van elfoglalva. Így mintegy két és fél éve dolgozik az Egyezmény előkészítésén, és ebben – mint Répássytól megtudtuk – kész ellenzéki politikusokkal és civil aktivistákkal is együttműködni.

Buta liba, aki mindezt az ő szent szavuk nyomán nem hiszi el. Más bizonyíték ugyanis egyelőre nem áll rendelkezésre ezekről az állítólagos előkészítő munkálatokról: a Nők elleni erőszakkal foglalkozó munkacsoport (képzeljük, van ilyen!) jegyzőkönyveit Szél Bernadett megpróbálta kikérni, de azt a választ kapta, hogy azok titkosak. Minden okunk megvan feltételezni, hogy a nemlétezésüket akarják ezzel az átlátszó manőverrel leplezni, ugyanis (amellett, hogy ugyan milyen állambiztonsági kockázatot jelentene a munkálatok nyilvánosságra hozatala?) az áldozatvédő civil szervezetek egyikéről sem tudjuk, hogy (az Egyezmény előírásainak és Répássy utalásának megfelelően) szakértőként bevonták volna őket a folyamatba. Úgy gondolom, ennél még az is korrektebb lenne, ha férfiasan bevallanák, hogy eddig nem csináltak semmit – azt mondanánk, hogy fátylat rá, ha egyúttal megragadnák az alkalmat a közös munka elindítására.

A vita hátralevő részében azonban csak infantilis mutogatásra került sor, először kifelé, majd egymásra. Répássy és Vas arra hivatkoztak, hogy a 47 tagállamból csak 22 ratifikálta eddig az egyezményt, és vannak országok, akik ezt a 2011-es aláírásuk óta nem tették még meg. A bökkenő csak az, hogy a még nem ratifikáló országok egy része (pl. Norvégia vagy az Egyesült Királyság) magától is a mienknél sokkal tudatosabb társadalmat és jobb ellátórendszert hozott létre, itthon viszont csak a kihirdetéssel járó kötelezettségek vállalásától remélhetjük e folyamat meggyorsítását. Nem éppen a lényeg megértéséről tanúskodott a komikumba hajló melldöngetés sem, mely közepette a bizottság tagjai nem győzték egymást túllicitálni abban, hogy vajon a Fidesz-, vagy az MSZP-kormány tett-e többet a nők biztonságáért. Hadd segítsek a válasszal: túl sokat nem tett egyik sem.

És akkor lapozhatnánk is: minket ugyanis e kakaskodás helyett inkább az érdekelne, hogy most és együtt mit tesznek. A közös munkának biztosan nem kedvez, ha a bizottság tagjai csak fél füllel figyelnek egymás felszólalásaira, és e fontos kérdés vitája közben e-mailt írnak, híreket olvasnak és egymással sutyorognak. Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy az előterjesztésre igennel szavazó honatyákat a bántalmazott nőkért érzett valódi felelősség motiválja-e, vagy a kormánypárttal való szembehelyezkedés kézenfekvő lehetősége. A Jobbik például nem is olyan régen még nem támogatta az Isztambuli Egyezményt, mert nem találták elég abortuszellenesnek. Örülünk, hogy ezek szerint azóta megtalálták azt a részt a szövegben, ahol a kényszerített abortusz is a nők elleni erőszak formái közt van feltüntetve, és/vagy elolvasták Morvai Krisztina Terror a családban című művét. Akárhogy is, megnyugtató lenne, ha ez a kérdés nem a kormány vs. ellenzék törésvonal mentén helyezkedne el, hanem minden politikus, pártállástól függetlenül, a különféle interpretációkkal való zsonglőrködés és a múlt elemezgetése helyett a családon belüli és kapcsolati erőszak tényleges visszaszorítását tekintené elsődleges céljának.

Ehhez persze túl kellene lépni a férfi (macsó) jogosultságtudaton, ami arra indítja őket, hogy többségben ilyen lekezelő modorban közelítsenek kolléganőikhez és az ő javaslataikhoz, és amivel megengedik maguknak, hogy ilyen szinten ostobának nézzék őket és a civil nőjogi aktivistákat. Közvéleményre sajnos kevéssé hivatkozhatok, mert (bár minden erőmmel igyekszek tenni az ellenkezőjéért) még mindig nem közismert hazánkban az Isztambuli Egyezmény léte és célja. Ennek ellenére a döntéshozóknak nem kellene visszaélni azzal, hogy a családon belüli erőszak nem egy trendi téma, és nem visz tízezreket az utcára (legalábbis Magyarországon nem - igen): egy politikus felelőssége az állampolgárok iránt nem annak függvénye, hogy hányan döngetik a Parlament kapuját.  Úgyhogy – és szólok, hogy van itt szó – , lássunk végre érdemi lépéseket az ügyben. 

Csatolva lásd a bizottsági ülés jegyzőkönyvét.

Aki szeretne teljes hosszában gyönyörködni a bizottsági ülés felvételében, megteheti: 

 


Ha kedveled honlapunkat, illetve fontosnak tartod a Nőkért Egyesület tevékenységét,

10102842-34752000-01003007, Budapest Bank

 

CsatolmányMéret
PDF ikon 2017.02.01.pdf458.63 KB

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



"A pártok (mind!) szűrjék ki maguk közül a bántalmazókat!" - Dr. Wirth Judit beszéde

május 24, 2013 - 18:48
Wirth Judit (Fotó: Kati Holland)
Magyarországon a nők és gyerekek elleni családon belüli erőszak szégyenteljesen van szabályozva. Nincsen ellátórendszer az áldozatoknak, nincsenek ismeretek a jogalkalmazók fejében, a hatóságok legtöbbször a józan észt és bármely jóérzésű laikust megszégyenítő tudatlansággal és rosszindulattal állnak az áldozatokkal szemben, és megértéssel és megengedéssel az elkövetők oldalán.
 
Magyarországon 10 éve igyekeznek elodázni, hogy valóban működő jogszabályok szülessenek, és az áldozatokat valóban segítő intézmények jöjjenek létre.

Miért nem jó a "családon belüli erőszak" kifejezés?

szeptember 17, 2012 - 23:07
Állítólag a cselekmény ilyetén megnevezése negatív dolgot társít a magasztos család fogalomhoz. Értehetetlen  szemforgatásnak látom ezt:
elkövetni nem annyira ciki, de nevén nevezni, azt igen. Olyasvalaminek érzem, mint a kliens háttérben maradását. Habár ő a főbűnös, mégsem szabad róla beszélni.
 

Az asszony verve jó?

szeptember 13, 2012 - 16:43
Varga István (Fotó: 168 óra)

A címben jelzett kérdés sok magyar nő számára létkérdés - nem így a parlamentben! Hétfő ÉJSZAKA kezdődött a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállássá emeléséről szóló vita.

Egyes honatyáknak sikerült tovább öregbíteni a Magyar Parlament hímsoviniszta hírnevét. Kezdve azzal, hogy este 10 órára időzítették a Halász Pálma által megkezdett és 100 ezer aláírást eredményező népi kezdeményezés megvitatását, amelyen mindösszesen 7 kormánypárti képviselő vett részt.

Folytatva a hozzászólásaikkal: