Séllei Nóra "Kulturális (ön)reflexivitás Virginia Woolf harmincas évekbeli regényeiben" c. akadémiai doktori értekezésének tézisei

Olvasási idő
37perc
Eddig olvastam

Séllei Nóra "Kulturális (ön)reflexivitás Virginia Woolf harmincas évekbeli regényeiben" c. akadémiai doktori értekezésének tézisei

április 14, 2013 - 10:56
Feminista irodalomelméletből Magyarországon ez az első magyar nyelvű nagydoktori akadémiai értekezés.

Séllei Nóra

Örömhír, mely egyben mérföldkő a hazai gendertudomány történetében: 2013. április 10-én (Debreceni Egyetem, Angol-Amerikai Intézet, Angol Irodalmi Tanszék) megvédte nagydoktori disszertációját Virginia Woolf munkásságából. Feminista irodalomelméletből Magyarországon ez az első magyar nyelvű nagydoktori akadémiai értekezés. Korábbiak, angol nyelven (S. N. korrekciója): Bollobás Enikő (2009): A Performative Theory of the Subject: Reading Discursive Constructions of the Real and the Subject in American Literature (Átdolgozott változata nemrég jelent meg "Egy képlet nyomában" címmel) és Kurdi Mária (2012) Representations of Gender and Female Subjectivity in Contemporary Irish Drama by Women. A hazai feminista irodalomkritika első úttörője volt. Acsády Judit beszámolója szerint
 
"a bírálók a feminista elméletet már mint elfogadott megközelítést kezelték, és ehhez azt hiszem, valahol mindenki hozzájárult, aki az elmúlt húsz évben tett a feminizmus bármely vonatkozásának megismertetéséért. A cím megítélése után Nóra köszönetnyilvánításában megemlítette, hogy nagyon sokban érezte ennek a közegnek a hatását, erejét a munkája mögött."
Alábbiakban a nagydoktori értekezés tézisei olvashatók.

 

I. Problémafelvetés: a harmincas évek a woolfi életműben
 
Virginia Woolfot elsősorban nagymodernistaként tartja számon az
irodalomtudomány, aki ezt az irodalomtörténeti jelentőségét – még akkor is, ha ez a
jelentőség sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű – az 1925 és 1931 között publikált
modernista „trilógiának”, a Mrs. Dallowaynek (Mrs Dalloway, 1925), a
Világítótoronynak (To the Lighthouse, 1927) és a Hullámoknak (The Waves, 1931)
köszönheti. Az alapvetően a húszas évek második feléhez köthető trilógia azonban
csak töredékét teszi ki a woolfi életműnek, hiszen összesen tíz regényt írt, van két,
külön-külön is kötet terjedelmű esszéje, négy kötetnyi összegyűjtött esszéje, egy
kötetnyi kisprózája, egy kötetnyi önéletrajzi írása, egy életrajza, valamint hat kötetnyi
levelezése és öt kötetnyi naplójegyzete. Ennek a hatalmas életműnek azonban sokáig
csak a töredéke képezte értelmezések tárgyát, és maguknak az értelmezéseknek a
megközelítései, módszerei, s ekként eredményei is alapvetően eltértek egymástól. A
Woolf-életmű recepciótörténete esettanulmányok sorát kínálja annak vizsgálatára,
hogy a különféle, sokszor nem is nyíltan megfogalmazott esztétikai-politikai
előfeltevések miképpen befolyásolják egy szöveg fogadtatását, annak megítélését és
értelmezését.
Woolf szövegei először az elvont esztétikum fogalmának – és az újító,
kísérleti irodalomnak, a modernista esztétikának – az elvárási horizontja felől
kiindulva váltak egyáltalán láthatóvá és olvashatóvá, és évtizedeken keresztül az
ekkor létrejövő első Woolf-kánon (a trilógia) igen szűkre szabott korpusza határozta
meg a Woolf-recepciót. A szövegeket ekkor elsősorban elbeszéléstechnikai
újításaikért értékelte a recepció; egyéb elemeiknek – maguknak a fiktív világoknak –
az értelmezése még váratott magára. A fordulat a nyolcvanas évek elején következett
be, amikor a feminista irodalomkritika elméleti hátterű irányzata magáévá tette (avagy
„elsajátította”) a posztstrukturalista szubjektumelméleteket és szövegértelmezési
stratégiákat, minek következtében a szövegeknek olyan rétegei nyíltak meg, melyek
nemcsak a narratív stratégiák technikai aspektusaira irányították rá a figyelmet,
hanem a fiktív szövegvilágok értelmezési lehetőségeire is.
 
Ez a megközelítés azonban alapvetően még mindig érintetlenül hagyta a
nagymodernista Woolf-kánont, hiszen továbbra is a trilógia állt a monográfiák
középpontjában, és bár fokozatosan az első kísérletező regény, a Jacob szobája
(Jacob’s Room, 1922), illetve a trilógiába ékelődő Orlando (Orlando, 1928) is kezdett
beszüremkedni a korpuszba, az előbbi esetében az tette érdekessé a szöveget az
értelmezők számára, hogy narrációtechnikai megoldásai hasonlítanak a trilógiáéhoz;
utóbbi pedig éppen a trilógiába ékelődő, narratív szempontból kakukktojás-mivolta
miatt vált értelmezések tárgyává. Ezt a kis elmozdulást tehát továbbra is a trilógiának
a Woolf-kánonban elfoglalt középponti – és a modernista esztétika szemszögéből
megkonstruált – helye motiválta. Ezzel körülbelül egy időben vált kulcsfontosságú
szöveggé a Saját szoba is (A Room of One’s Own, 1929), mely alapvető értelmezési
szempontokat szolgáltatott a feminista irodalomértésnek, azonban ennek a szövegnek
az értelmezése is jelentős átakuláson ment át, ugyanis a korai, hetvenes évekbeli
feminista irodalomkritika sokkal inkább valamiféle kompendiumként, instrukció-,
idézet- és igazsággyűjteményként kezelte a szöveget, míg a nyolcvanas évektől
kezdve magát a szöveget, annak retorikai megoldásait is elemezni kezdték, illetve a
retorikai megoldások értelmezése révén a szöveg egyre inkább alkalmassá vált arra is,
hogy az elméleti irányultságú, pszichoanalitikus és dekonstrukciós feminista
irodalomelmélet alapszövegévé váljon.
A woolfi kánon ezzel – a trilógiához képest – kétszeresére nőtt, és egyúttal a
szűken értelmezett műfaji határok is elkezdtek tágulni, átjárhatóvá válni, hiszen a
Saját szoba játékba hozta a többi szöveget is, miközben maga is szövegértelmezés
tárgyává vált. Kronológiai tekintetben azonban ez a szövegkorpusz még mindig a
húszas évekre korlátozódott, és alapvetően még mindig a modernista szövegesztétika
által kanonizált művek köré rendeződött (még akkor is, ha már nem kizárólag a
modernista esztétika szempontjából értékelte ezeket a szövegeket), és az ennek a
korszaknak a két időbeli margóján – a tízes és a harmincas években – írott regények
változatlanul kívül estek a kritikai érdeklődés fókuszán. A két korai regény közül a
Messzeséget (The Voyage Out, 1915) a feminista és a posztkoloniális kritika
határterületén mozgó értelmezések tudták legjobban felnyitni, míg az Éjre nap (Night
and Day
, 1919) mind a mai napig megmaradt abban a kategóriában, amelybe a
recepció megjelenésekor is helyezte: Woolf leginkább viktoriánus nagyregényeként
tartják számon, nemcsak terjedelme („three-decker”), hanem szerkezete, narrációs
technikája és tematikája miatt is – afféle búcsúként attól a regényparadigmától,
amelyet éppen a szöveg megjelenésekor hagyott maga mögött Woolf, részben
deklarált formában a „Modern regény” című 1919-es esszéjében, részben pedig az
ekkor írt kisprózájában, például a „Kew Gardens”-ben vagy a „Folt a falon”-ban
(„Mark on the Wall”).
A tízes évek e két regényének kánonon kívüliségét akár természetesnek is
tekinthetjük azon az alapon, hogy korai írásokról, szárnypróbálgatásokról van szó
(még ha megjelenésükkor Woolf harminhárom, illetve harminchét éves volt is),
amelyekben kereste a saját hangját, módszerét és témáját. A harmincas években írt
szövegek kánonon kívülisége viszont sokkal problematikusabb. Az a legalapvetőbb
kritikai megállapítás ezekről a szövegekről (amely meggyőződésem szerint a szerző
egyik naplóbejegyzésének a félreértelmezéséből fakad), hogy Woolf a harmincas
években nemcsak elfordult a modernista kísérletezéstől (és már e megállapításból is
nyilvánvaló, hogy ismét a trilógia szolgáltatja a referenciális keretet), hanem
egyenesen visszatért a realista, mimetikus regényhagyományhoz. Ennek az állításnak
az alátámasztására többnyire Az éveket (The Years, 1937) hozzák fel legmeggyőzőbb
példaként, amely a történelmi és családregény hagyományához fordul, és – teszem
hozzá – valóban a woolfi „viktoriánus” nagyregény, az Éjre nap egyfajta újraírásának
tekinthető.
Az évekre vonatkozó kritikai konszenzus rávetül a korszakban írt többi
regényre is, így a harmincas években írt Woolf-szövegeket többnyire afféle
hanyatlásként és a realizmushoz való visszatérésként szokták értelmezni (és a kettő a
modernista esztétika szempontjából ugyanannak is tekinthető) annak ellenére, hogy a
harmincas évek többi szövegére ez a megközelítés igen kevéssé alkalmazható, illetve
csak a szövegek alapvető vonásainak figyelmen kívül hagyásával lehet erre a
következtetésre jutni. Ha csak a kötet terjedelmű fiktív szövegeket vesszük
figyelembe ebből a korszakból, azaz a Hullámok 1931-es megjelenése és Woolf 1941-
ben bekövetkezett halála között eltelt egy évtizedből, amelyet a „harmincas évek”-nek
lehet nevezni a woolfi életműben, akkor Az éveken kívül a Flusht (Flush, 1933), a
posztumusz megjelent Felvonások közöttet (Between the Acts, 1941) és az ezekkel a
szövegekkel sok szempontból párbeszédet folytató, mi több, Az évekkel egy tőről
fakadó (mert eredetileg esszéregénynek tervezett) Három adományt (Three Guineast,
1938) kell vizsgálni. Ennek a négy szövegnek az elemzése nemcsak sokkal árnyaltabb
képet ad a harmicas évekbeli Woolfról, de belátásaik fényében megítélésem szerint az
a kritikai alapállás is cáfolhatóvá válik, miszerint a harmincas évekbeli írásokat,
beleértve Az éveket is, a realista paradigma és a mimetikus reprezentációs modellek
újjáéledésének, az ezekhez a modellekhez való visszatérésnek kell tekinteni.
 
II. Tézis: kulturális reflektáltság a harmincas évekbeli szövegekben
A fentiekben vázolt kritikai hagyománnyal ellentétben úgy vélem, hogy bár
Woolf a harmincas években látszólag visszatért a tizenkilencedik századi nagyregény
bizonyos formáihoz – legnyilvánvalóbb módon Az években –, ez a visszatérés
korántsem az önmagát transzparensnek és mimetikusnak láttatni akaró realista
ábrázolás feltétlen és reflektálatlan átvétele és használata. Épp ellenkezőleg: a
harmincas években Woolf mintha kényszeresen tért volna újra és újra vissza az
irodalmi hagyomány bizonyos formáihoz, toposzokhoz, a műfajokban (a regény
különféle formáiban) rejlő narratív és retorikai modellekhez. Ha a visszatérésnek
(avagy vissza-visszatérésnek) ezeket a szövegeit szoros olvasással olvassuk, arra az
eredményre jutunk, hogy az irodalom különféle műfajainak (avagy diszkurzusainak)
ezen woolfi újrahasznosítása mögött két alapvető kérdés húzódik meg: egyfelől az,
hogy az irodalom a maga hagyományával miképpen íródik bele elkerülhetetlenül,
már-mindig-is írottan a kultúra diszkurzusaiba, másfelől ennek fordítottja: Woolf azt
vizsgálja, hogy maga az irodalmi diszkurzus miképpen írja maga is a kultúra
diszkurzusait, aminek következtében az irodalom a maga látszólagos
„ártatlanságával” is része annak az ideologikumtól és politikumtól sem mentes
kulturális szövetnek, amelynek révén létrejönnek az olyan legalapvetőbb kulturális
(antropológiai, szociológiai és szubjektumelméleti), az angol kulturális önazonosságot
igen nagy mértékben és specifikusan alkotó fogalmak, mint – többek között – a
nemzet, a nem, az otthon, a másik, a kint és a bent, a személyes és a nyilvános, a
város és a vidék, a hatalom és a szubjektum, kollektív trauma vagy kollektív
emlékezet.
 
Amikor tehát Woolf a harmincas években „visszatér” a tizenkilencedik
században használt műfajokhoz (életrajz, történelmi regény, családregény,
etikettregény, illetve a Felvonások közöttben szinte a teljes angol irodalomtörténeti
hagyomány), akkor meglátásom szerint ez a visszatérés a húszas évek nagymodernista
esztétikájának – és természetesen benne magának a woolfi pozíciónak – is a reflektált
újraértelmezése, amely nem jelent radikális fordulatot abban az értelemben, hogy
teljesen elvetné azt a modernista esztétikát, amelynek a kialakításához Woolf maga is
hozzájárult mind esszéivel, mind pedig szövegeivel, hanem sokkal inkább egyfajta
szintézisről van szó. Ha a húszas évek modernista – elsősorban a narrációs
technikákkal való – kísérletezését úgy fogjuk fel, hogy az egyúttal a szubjektum és a
szöveg viszonyára, a szubjektum szövegbeli reprezentációjának lehetőségére kérdez
rá (még akkor is, ha a szubjektum a szövegben is mindig be van ágyazva egy
bizonyos kultúrszemiotikai rendszerbe), akkor a harmincas évek szövegeiről azt
mondhatjuk, hogy itt megfordulnak a hangsúlyok. Bár az egyéni szubjektum és a
szöveg viszonyának kérdése nyilvánvalóan ekkor sem tűnik el, a szövegek fókuszába
elsősorban egyfajta kollektív „én” – pontosabban: „mi” – kerül, mint ahogy ezt –
szinte összegzésszerűen és reflektáltan – meg is fogalmazza a korszak utolsó
szövegének, a Felvonások közöttnek az írása előtt. Másrészt viszont a szövegek a
kísérleti narrációs technikák helyett mintha azt kérdeznék, hogy az angol irodalom
műfajai miképpen hozzák létre azt a kollektív „én”-t, amely „az” angol irodalom és
kultúra tárgyaként és alanyaként egyúttal hozzájárult annak a létrejöttéhez, amit
összefoglalóan angolságon értünk, annak kultúrszemiotikai összetettségében. Ezek a
harmincas években írott szövegek eközben – részben elbeszélői technikák
„újrahasznosításával”, részben bizonyos toposzok átértelmezésével – a woolfi életmű
korábbi szövegeire is reflektálnak, azaz az eddigi alapvető kritikai állásponttal
szemben, mely törést lát Woolf húszas évekbeli nagymodernista szövegei (elsősorban
a trilógia) és a harmincas évekbeli szövegek között, én azt állítom, hogy bár utóbbiak
valóban olvashatók transzparens realista szövegekként is, a szinte mindenütt jelen
lévő intertextuális utalások felnyitják és reflektálttá teszik őket, és ekként egyszerre
folytatnak szövegközi párbeszédet a(z elsősorban) tizenkilencedik századi
regényformákkal, melyeket Woolf elvetett pályája elején és Woolf modernista
regényeivel.
 
Ezt az állítást továbbgondolva úgy is fogalmazhatunk, hogy ebben a
korszakban Woolf – amellett, hogy valóban visszatért bizonyos tizenkilencedik
századi regényformákhoz – egy új esztétikának és belső szövegszerkezetnek és
-szerveződésnek a jegyében alkotott. A „Modern regény” (1919) és a „Mr. Bennett és
Mrs. Brown” (1924) című, modernista, az „edwardiánus” prózahagyománnyal
radikálisan szakítani akaró, szinte programszerű két esszéjében megfogalmazottakkal
ellentétben prózaírói gyakorlata a harmincas években sokkal közelebb áll mindahhoz,
amit T.S. Eliot fogalmazott meg „Hagyomány és egyéni tehetség” című esszéjében,
amely bár maga is egyfajta modernista manifesztum, alapvetően másféle viszonyt
fogalmaz meg a hagyománnyal kapcsolatban. Eliot a két tényező viszonyát nem
ellentétként fogalmazta meg, hanem kölcsönhatásként, amelynek révén minden új
szövegnek elkerülhetetlenül párbeszédbe kell lépnie minden korábbi szöveggel, és
ennek a párbeszédnek a révén nemcsak az új szöveg értelmezhető a régebbiek
fényében, hanem fordítva is: minden új szöveg újraértelmezi a szöveg létrejötte előtt
létező korpuszt.
 
Bár Eliot szerint ez minden szövegnek az alapvető jellemzője, az is
nyilvánvaló, hogy egyes szövegtípusok ezt a vonásukat inkább elfedik, mások viszont
inkább felfedik. Woolf harmincas években írt szövegeiben ennek a két tendenciának a
párhuzamos jelenléte fedezhető fel: mint ezeknek a szövegeknek a hagyományos
fogadtatása is jelzi, részben elfedik önmaguk konstruáltságát, részben viszont fel is
fedik önmaguk elkerülhetetlen intertextualitását. Azon túl, hogy ez a vonás az
elsősorban tizenkilencedik századi szövegtípusoknak, műfajoknak mint az angolság
kulturális mítoszát létrehozó diszkurzív gyakorlatoknak az újraértelmezéseként
olvasható, ezzel a megközelítéssel Woolf feladni látszik azt a pozíciót, amely
kimondva-kimondatlanul benne rejlik a modernista narratív technikákat
manifesztumszerűen szinte követelő esszéiben: azaz azt a felfogást, miszerint
lehetséges kilépni bizonyos beszédmódokból, lehetséges radikálisan új diszkurzust
teremteni. A harmincas éveknek az intertextualitást és konstruáltságot jelző,
„varratokat” felfedő szövegei sokkal inkább azt a – posztmodern és posztstrukturalista
– belátást sugallják, hogy nem lehetséges kilépni a diszkurzív térből. Kilépés helyett a
harmincas évek woolfi szövegei inkább reflektálnak erre a „térre”, az angol kulturát
és irodalmat létrehozó és az angol irodalom és kultúra által létrehozott szemiotikai
rendszerre, és egy részben külső, részben – elkerülhetetlenül – belső nézőpontból,
szinte a kritikai kultúratudomány (és persze a posztmodern) bizonyos előfeltevéseit
megelőlegezve újra „felkeresik” és újraértelemezik annak legfontosabb narratíváit,
toposzait.
Bár Woolfot éppen a harmincas években írott szövegei alapján már
posztmodern íróként is kategorizáltak (Pamela L. Caughie), amit a szövegek
intertextuális önreflexivitásának alapján el is lehet fogadni (magam is szinte
posztmodern szövegjátékokat fedeztem fel Woolf utolsó éveiben írt, befejezetlen
önéletrajzában, a „Vázlat a múltról”-ban), jelen dolgozatban ezeket a szövegtechnikai
megoldásokat inkább a harmincas évek irodalmi kontextusában fogom elhelyezni. Az
angol kritikai hagyomány ugyanis amellett, hogy nem igazán tudott mit kezdeni
Woolf harmincas évekbeli szövegeivel az életművön belül, egyúttal szinte
kibékíthetetlen ellentétet teremtett „Woolf” és a harmincas évek szépprózája között.
Pedig ha Woolf harmincas évekbeli szövegeit – a kifejezést az irodalom- és
kultúratudománytól kölcsönözve – „kulturális fordulat”-ként értelmezzük, amelynek
része az ebben a korszakban írt, „A ferde torony” című esszében megfogalmazott,
explicit módon politikai woolfi álláspont is, akkor az is láthatóvá válik, hogy Woolf
ekkor írt szövegei beleilleszkednek a harmincas évek szépprózájának bizonyos
tendenciáiba, miközben mind az irodalomtörténet által teremtett kulturális
hagyománnyal, mind pedig saját korábbi szövegeivel is beszédbe elegyednek.
Annak, hogy a harmincas évek woolfi korpuszát ekként fogjuk fel, még egy
eredménye lehet: ezzel belső logikát lehet találni az egyébként mostanáig eléggé
megfoghatatlan, eklektikusnak tűnő, ebben az évtizedben írt szövegek között. Ha nem
a modernista trilógia aspektusából értelmezzük ezeket a szövegeket, hanem
egymáshoz való viszonyukban, akkor – műfaji változatosságuk ellenére – közös
nevezőként és egy életműszakasz markáns jelölőjeként működhetnek a korszak
szövegeinek említett vonásai: az intertextualitás és a kulturális (ön)reflexivitás,
miáltal egy, korszakként mindeddig szinte nem is létező – de legalábbis marginalizált
– szövegegyüttes új értelmezést és egyúttal jelentőséget nyerhet nemcsak a woolfi
életművön belül, hanem a korszak irodalmában és az angol irodalomtörténetben is.
 
III. Kritikai kontextus, elmélet és módszer: recepció, kultúrszemiotika és szoros
olvasat
 
Mint a problémafelvetésből és a tézisek alapállításaiból is nyilvánvaló, a
disszertációnak számot kell vetnie a Woolf-recepcióval mint kritikai kontextussal,
azon belül különös tekintettel a harmincas évekbeli szövegek fogadtatására, azoknak a
Woolf-kánonban elfoglalt helyével (és annak történeti változásaival), a feminista
kritika révén megváltozott Woolf-képpel, valamint bizonyos mértékben általában a
„harmincas évek” irodalomtörténeti helyével. A recepciótörténet egyik fő
csomópontját a nyolcvanas évek elejében megkezdődött feminista Woolfújraértelmezés
teszi ki, aminek két oka van. Egyrészt az én olvasataimban is igen
nagy szerep jut a genderérzékeny értelmezésnek: a Woolf által újra „felkeresett”
műfajok igen nagy mértékben „nemes” műfajok, amennyiben hozzájárultak a
társadalmi nemek diszkurzusának, szemiotikájának, ikonográfiájának a
létrehozásához. Másrészt pedig azért a feminista irodalomkritikai és -elméleti
megközelítések által létrehozott „Woolf” alkotja a recepció egyik nagy fókuszát, mert
az angol nyelvű szakirodalomban ennek a megközelítésnek a hatására jött létre a
kánonban teljes jogú tagként helyet foglaló Woolf mint női modernista. Életművének
gazdagságát a feminista irodalomkritika tudta korábban elképzelhetetlen mélységben
megmutatni, miközben Woolfnak magának a szövegei is (regényei és esszéi egyaránt)
hozzájárultak nemcsak a feminista irodalomelmélethez, hanem ahhoz is, hogy a
genderérzékeny irodalomszemlélet az angol nyelvű kultúrákban teljesen elfogadottá
vált, maga is kanonizálódott.
A Woolf-recepció kontextusa mellett legalább olyan jelentősége van az
értelmezésben a Woolf-szövegek egymással való párbeszédének. Bár az értekezés
törzsét a harmincas években írt négy kötetterjedelmű szöveg (Flush, Az évek, Három
adomány, Felvonások között) értelmezése alkotja, szerepet játszanak a kisebb esszék,
az esszé és a kispróza határán álló szövegek, a levelek, a naplóbejegyzések és a többi
regény is. Ezeket a szövegeket azonban, amikor bevonom őket az értelmezésbe, nem
valamiféle autentikus szerzői intenció vagy jelentés bizonyítására használom, hanem
arra, hogy kimutassam a „Woolf” szerzői névvel ellátott szövegek közötti
kapcsolódási pontokat. Nemcsak a Woolf-szövegek kapcsolódási pontjainak, hanem a
Woolf-recepciónak a feltérképezésekor is leginkább a foucault-i értelemben vett
„szerző-funkció” értelemben használom „Woolfot”, azaz diszkurzusként és diszkurzív
tényként, amelyek az e szerzői névvel ellátott szövegek társadalmon belül létezését,
cirkulálását és működési módját alapvető módon meghatározzák.
Annak ellenére tehát, hogy a disszertáció szerzőközpontú monográfia, nem
veszi adottnak a szerző fogalmát, éppen ellenkezőleg: Foucault alapvetően diszkurzív
gyakorlatok eredőjeként, diszkurzív tényként felfogott szerzőfogalmán túl számot vet
azzal is, hogy – Elizabeth Grosz nyomán – mit jelent a szerzői, pontosabban a női
szerzői aláírás a „szerző halála” és a dekonstrukciós szubjektum- és szövegfelfogás
után. És bár nem tulajdonítok valamiféle esszenciális – avagy transzcendentális –
lényegiséget a szerzőnek, a szöveg értelmezése feletti autoritást pedig végképp,
egyetértek a szerzőnek (szerző-funkciónak) azzal a disszertációmban is alkalmazott
értelmezésével, hogy a szerzői aláírás egyszerre van a szövegen belül és kívül, és mint
olyan, nem egyszerűen Woolf tulajdonneve, hanem egyúttal ennek az
irodalomtörténeti értelmezésekkel telített névnek az idézése vagy ismétlése. Ez pedig
igen produktív felfogás a történetileg radikálisan változó „Woolfok” irodalomtörténeti
tartalmának és ezen tartalmak mögött meghúzódó esztétikai előfeltevéseknek,
valamint a Woolf-szövegek közötti párbeszédeknek a vizsgálatára egyaránt.
Az elemzésekben Catherine Belsey Critical Practice-ében megfogalmazott (és
a mögötte meghúzódó elméletírók által megalapozott) értelmezésstratégiákat
követem, mert Woolfnak a harmincas években írott szövegei – fent vázolt
szövegjellemzőik miatt – különösen alkalmasak annak az állításnak az
alátámasztására, hogy egyetlen szöveg sem tekinthető kizárólagosan állító
(„declarative”) vagy kérdező („interrogative”) szövegnek. Míg a harmincas évekbeli
Woolf-szövegek azon tulajdonságai, melyek a felé az értelmezés felé vitték az
olvasókat, hogy Woolf ekkor visszatért a realizmushoz, inkább „állító” szövegként
tételezik a szövegeket, az én olvasatom a „kérdező” szövegekre jellemző
tulajdonságaira összpontosít: a szövegek réseire, elhallgatásaira, felfejtetlen
előfeltevéseire, (ön)reflexív mozzanataira. Ezen az alapvető értelmezési stratégián túl
azonban olvasataim nem nélkülözik sem a genderérzékeny, feminista értelmezések
tanulságait és belátásait, sem pedig az irodalomértelmezés kulturális fordulatának
eredményeképp megnyíló értelmezési lehetőségeket.
A feminista és kritikai kultúratudományi szempontok, elméletek és módszerek
bevonása az elemzésekbe ugyanakkor – akárcsak a „szerző-funkció” esetében – nem
jelenti azt, hogy reflektálatlanul vonom be az elemzésbe a „valóságot”. Ellenkezőleg:
az elemzésekben azt vizsgálom, hogy a szövegekbe beszüremkedő, azok határán
mozgó kulturális konstrukciók miképpen eredői és eredményei egyszerre azoknak a
szövegtípusoknak, melyeket Woolf újra „felkeres”, és melyek alapvetően
hozzájárultak az angol irodalmi hagyományról alkotott fogalmakhoz. Ezzel a
megközelítéssel vizsgálom a szövegek toposzait, és az ezek következtében létrejövő, a
szövegekben hangsúlyosan megjelenő kulturális ikonográfiát. Ezen belül kiemelt
helyet kap a Benedict Anderson-i elképzelt közösség és a Jan Assmann-i kulturális
emlékezet fogalma, melyeknek segítségével részben értelmezni lehet a woolfi
„kulturális fordulatnak” a tartalmát, mely a harmincas években lezajlott. Woolfnak ezt
a kulturális reflexiókkal telített korszakát ugyanis kísérletnek lehet tekinteni, melynek
során a woolfi szövegek a múlt (különféle diszkurzív formáinak az) értelmezése révén
maguk is a hozzájárulnak a történelem – az irodalom- és kultúrtörténet –
szemiotizációjához, azaz részévé (és jelen esetben reflektáltan tudatos részévé) válnak
annak a folyamatnak, amely az emlékezés révén megteremti a múltat. Ebben az
értelmezési, hermeneutikai folyamatban Woolf esetében azonban éppen az az érdekes,
hogy a harmincas évek szövegei egyszerre teremtik újra a megidézés révén – ha az
assmanni logikát követjük: elkerülhetetlenül – az irodalmi-kulturális múlt mítoszát,
miközben ki is kezdik azt, éppen a reflektált megidézés révén.
Woolf szövegei (köztük a harmincas években írottak is) azonban nemcsak
kultúrszemiotikai elemzésre adnak általában lehetőséget, hanem – a megidézett
diszkurzusok „neme” révén – a Toril Moi-i értelemben vett textuál-szexuálpolitikai
elemzésre is. Mindegyik woolfi szövegnek az az egyik középponti kérdése, hogy
miképpen jönnek a szövegek belső működése és intertextuális utalások révén a
nemkonstrukciók, azon belül is hangsúlyozottan, Alice Jardine fogalmával, a günézis,
„a nő” mint diszkurzus. Az ő felfogásában a günéma az olvasás, értelmezés
eredményeképp jön létre mint rögzítetlen és végső identitás nélküli effektus, ami az ő
értelmezésében összefügg a legitimációs válságban lévő narratívákkal is, márpedig
Woolf éppen az angol irodalmi hagyomány „legitim” narratíváit vonja kérdőre. Bár
ennek a folyamatnak az is kétségtelen alkotóeleme, hogy a kulturális környezet
(önmaga is mint diszkurzív konstrukció) kétségtelenül beszüremkedik a szövegekbe,
az elemzésekben a hangsúly áttevődik a kontextusról az irodalmi szövegek belső
mechanizmusaira, egymás közötti dialógusára és a kulturális jelölőgyakorlatokra,
melyeknek szoros olvasása révén feltárhatók a látszólag öltés nélküli szövegek
hasadásai, rései, önellentmondásai és a kulturális gyakorlatok eredményeként létrejött,
de rejtett előfeltevései.

Woolf szövegeinek a megidézett múlttal folytatott párbeszédét elemezve pedig
arra is rámutatok, hogy irodalomtörténeti szempontból Woolf harmincas évekbeli
szövegei az által a kettős gesztus által, hogy egyszerre idézik meg és nyitják is fel
reflexíven a múltat, bele is illeszkednek egy, a harmincas években megjelenő
tendenciába. A harmincas évek néhány regényére való kitekintés és a woolfi életmű
korábbi szövegeinek a felvillantása révén nemcsak Woolf harmincas évekbeli
szövegei válnak értelmezhetőbé, hanem ennek a woolfi periódusnak a korszakhoz
való viszonya, valamint felvázolható egy olyan Woolf-életmű is, melynek az abszolút
hangsúlyai nem feltétlenül esnek egybe a modernista trilógiával.

 
IV. Szövegelemzések: másság és azonosság
A disszertáció által elemzett négy nagy szöveg (Flush, Az évek, Három
adomány, Felvonások között
) mind Woolf utolsó évtizedében, a Hullámok és Woolf
halála között keletkezett. A négy szöveg között mind tematikailag, mind narratív,
szövegszerkezeti megoldásaikban hasonlóságokat és párhuzamokat lehet felfedezni,
de olykor még az is előfordul, hogy egy regényt egy másik szöveg részletének
kifejtéseként is lehet értelmezni: a Felvonások közöttet például ott találjuk csírájában
Az évek egyik, szinte kivételesen nem Londonban játszódó jelenetében. És ugyan
kérdéses lehet, hogy a Három adomány, Woolf legnyíltabban politikai, antifasiszta és
pacifista nagyesszéje miképp kerül az elemzett szövegek közé, azonban tudván, hogy
a végül Az évek és a Három adomány címen kiadott két szöveg eredetileg a The
Pargiters
munkacímet viselő, kísérleti esszéregénynek indult, amelyben a narratív
szakaszok közé illesztett esszérészek reflektálnak az előbbiekre, és csak több évnyi
munka után vált szét a két szöveg, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a Három
adomány
nak helye van ebben a sorban. Eközben a Három adomány – antifasiszta
polémia lévén – igen szorosan köthető a Felvonások közötthöz is, ugyanakkor a
Flushnak a viktoriánus korszakot megidéző fiktív világára is reflektál, mint ahogy Az
évek is, amely szintén az 1880-as években indul és a „jelenig” vezeti az olvasót.
Szintén a „jelen” a narratív ideje a Felvonások közöttnek, melynek jellegzetesen
woolfi, egy nap alatt lejátszódó cselekménye egy a reneszánszig visszamenő kultúrés
irodalomtörténetet idéz meg egy birodalomnapi falusi színjáték jeleneteiben, de
csak azért, hogy – az egész korszak mise-en-abyme-jaként – a zárójelenetben a nézők
a jelenben legyenek kénytelenek belenézni a shakespeare-i dráma-mint-tükör
metaforaként funkcionáló, de ez esetben darabjaira töredezett és groteszk képet
mutató tükörbe.

Azon túl, hogy a maga módján tematikusan is megidézi mindegyik szöveg a
kulturális-irodalmi múltat, mindegyik szöveg olyan módon is referenciális szöveg,
hogy a narratív hang, a beszélő pozíciója minden esetben reflektál önmagára, vagy
explicit módon, szinte posztmodern önpozicionálással, vagy pedig egy bizonyos
diszkurzív-narratív hagyományra és beszédmódra való utalásokkkal. A Flushban a
narrátor egyszerre játszik az austeni etikettregénnyel és a (már részben Lytton
Strachey által is szubverzíven átírt, és az ő átírására is utaló) életrajzzal mint műfajjal,
miközben – Flushnak, Elizabeth Barrett Browning kutyájának a „tudatfolyamán”
keresztül – a leghíresebb woolfi modernista narratív technikára is reflektál. Az évek,
melyben – a kritikai hagyomány szerint – Woolf visszatérni látszik a realista
hagyományhoz, végleges formájában ugyan kevésbé formabontó, mint ha az
eredetileg tervezett esszéregényt írta volna meg Woolf, azonban kísértetiesen jelen
van benne a a Hullámoknak az a megoldása, hogy „közjátékok” szabdalják a
szöveget. A Hullámok esetében az egynapos időkeret előrehaladtával a tenger
hullámainak és a nap állásának a változása, Az évek esetében pedig – és mi lehetne
ennél „angolabb” – pillanatnyi „időjárásjelentések”, utcaképek, térmontázsok állítják
meg a narratívát és merevítenek ki egy pillanatot.

A Három adományban szinte posztmodern nyilvánvalósággal reflektál
önmagára a narrátor, aminek során nemcsak az esszé mint – az angol kultúrában
szintén nagy hagyományra visszatekintő – műfaj beszélőjeként pozicionálja magát,
hanem hangsúlyosan olyan női beszélőként, aki (mind elvont, mind konkrét
értelemben) eddig nem hallgattatott meg, és aki újként értelmezett pozíciójában, teljes
jogú politikai szubjektumként épp azt a történelmi örökséget problematizálja, mely
ezt a politikai megszólalási pozíciót mindeddig lehetetlenné tette a női szubjektum
számára. Ez a női szubjektum ugyanakkor nem egyéni, hanem kollektív női
szubjektum, ami kapcsolódási pontot teremt az esszé és az utolsó regény között,
hiszen a Felvonások között egy közösségi eseményt idéz meg, de a jellegzetes woolfi
egynapos keretben, amelyben paradox módon nemcsak az egyéni szubjektumok,
hanem a közösség mint szubjektum is visszafordíthatatlanul fragmentálódik, annak
ellenére, hogy emblematikus közösségteremtő napon zajlik a cselekmény: a
birodalom napján. A közösségi szubjektumnak ebbe az egynapos narratív keretbe zárt
széttöredezése pedig részben megidézi a modernista woolfi regényeket, melyek –
egyféle olvasatban – a szubjektum konstruálódásának kérdése körül forognak, részben
pedig annak átírása is azáltal, hogy a közösségi szubjektum (ki)alakulásának kérdését
hangsúlyosan a kulturális-irodalmi hagyomány kontextusába – avagy tükrébe –
helyezi és performatív konstrukcióként veti fel a műfaja révén a tizenharmadik
századig visszamenő falusi színjáték és a nézőközönség kapcsolatának
problematizálása révén.
A Flush, Az évek, a Három adomány és a Felvonások között a tematikus és
narratív megoldásokhoz köthető kapcsolódási pontokon (s ekként hasonlóságokon) túl
azonban természetesen önmagukban is rendkívül érdekes szövegek, melyek a maguk
egyedi módján teremtenek fiktív világokat és szemiotizálják a kulturális-irodalmi
hagyományt. Ennek az emlékezés-értelmezés révén megteremtett múltnak a Flush az
első példája a harmincas években, melynek deklarált (alcímben megjelenő) formája –
„életrajz” – önmaga is az emlékezés értelmező tevékenysége révén létrejövő múlt
egyik paradigmatikus műfaja. A szöveg egyszerre veszi magát komolyan és reflektál
parodisztikusan nemcsak az életrajzra, hanem a tizenkilencedik századi diszkurzusok
egész rendszerére, amelybe beletartozik az austeni etikettregény lerontott-megidézett
változata, a tudományos-értekező próza szoros logikai kapcsolatokra épülő,
argumentatív műfaja (és annak kifordítása), a viktoriánus tudománytörténetre való
reflektálás a jelen szemszögéből, de a viktoriánus – és ebből következően,
elkerülhetetlenül a kortárs – lakásbelső és bizonyos külső terek politikuma és
térszemiotikája is, mint ahogy olyan kétosztatúságok játékba hozása (és gyakran
szubverzív átértelmezése) is, mint az „anyaország” és a birodalom. Ez a becsapósan
rövid és kedves szöveg gazdag tárháza a narratív megoldások sokféleségének,
melyekben ugyanolyan fontos szerepet játszanak az explicit módon kimondott és
problematizált kulturális konstrukciók, mint az elhallgatások és a rések. Ezeknek az
elemeknek a vizsgálatával fel lehet nyitni a szöveg textuálpolitikumát, amelyet a
Flush nyilvánvaló cselekménye annyira elfedett, hogy a szöveg mindmáig a Woolfkorpusz
legmarginalizáltabb szövege, pedig szoros olvasás eredményeként akár azt is
lehet mondani: egyik középponti, és meglehetősen szubverzív kapszulája.
 
Az évek – bár szintén „londoni” szöveg, és szintén a viktoriánus korhoz nyúlik
vissza, még ha annak kései szakaszához is – a Flushsal ellentétben komolyan veszi
önmagát (nem paródia), és alapvetően két, a tizenkilencedik század elején és végén
megjelenő regénytípust „keres fel”: a családregényt és a történelmi regényt, de ebben
is jelen van az austeni etikettregény és a woolfi modernista regény is. A szöveg
mintha tudatosan akarná szemléltetni azt az assmanni tételt, mely szerint a múlt az
emlékezés értelmező aktusa révén jön létre: az 1880-ban kezdődő cselekmény a
jelenbe vezet, és a múlt a jelen perspektívájából jön létre, míg a jelen a múlt egyfajta
eredője. Ez a fragmentált cselekményű és időszerkezetű, valamint főszereplő – és
narratív fókusz – nélküli szöveg Woolfnál a történelem egyik diszkurzusának, a
történelmi (család)regénynek az „elsajátítása”, ami már önmagában is fontos narratív
gesztus. Az években Woolf elmozdul a történelmi (család)regény megszokott
elbeszélői módszereitől, sokszorosan széttördeli és ezáltal el is bizonytalanítja azt.
Azon túl, hogy feladja a mindentudó narrátor pozíciójából fakadó bizonyosságot (nem
tér vissza hozzá), a regény szinte rendszerszerűen számba veszi a tizenkilencedik
századi regények ikonikussá vált helyeit, többek között és hangsúlyosan az angol
klubot éa a polgári otthon nappaliját, de Az években ezek a regényterek – ellentétben a
tizenkilencedik századi szövegekkel – már nem tudják a magától értetődő
természetesség és otthonosság látszatát kelteni.
A hagyományos regényterek kikezdése mellett azonban a regény új tereket is
kérdőre von, amelyek közül a legfontosabb a városi utca, ez a nemi szempontból
aszimmetrikusan konstruált tér, mely a regény elején a nők számára belakhatatlan. Az
évek – paradox módon – azokat a műfajokat egyesíti ebben a történelmi
(család)regényben, amelyek az angol irodalomtörténetben hagyományosan leginkább
teret adtak a női narratíváknak, és míg történelmi (család)regényként megnyit
bizonyos tereket a női narratívák előtt, megkérdőjelezi a hagyományosan női
narratívaterek magától értetődő mivoltát, „lakhatóságát”. Ekképpen pedig nemcsak
saját modernizmusára reflektál Woolf, hanem az angol regényhagyomány több
műfajára és azok nemi kódjaira is, és hoz létre ezáltal Az években egy olyan szöveget
– és műfaji szövetet – melynek intertextuális sűrűsége egyúttal jelzi az akár
kimondatlan, akár elmondott, akár elmondhatatlan, akár elmondható női narratívák
kulturális szövevényét.
Esszé lévén, műfaja miatt a Három adomány helye ebben a dolgozatban akár
meg is kérdőjeleződhet, azonban Woolfnál a műfaji határok, különösen a széppróza és
az esszé között sokszor nehezen vonhatók meg. Példa erre, hogy a „Mr. Bennett és
Mrs. Brown”, amelyet esszének szokás tartani, gyakorlatilag ugyanazokat a
kérdéseket veti fel, mint az „An Unwritten Novel” („Megíratlan regény”), ráadásul
szinte ugyanabba a narratív szituációba helyezve a narrátort, illetve a beszélőt: a
vonatfülkében, ismeretlenekkel együtt utazás váltja ki mindkét esetben a
cselekménybe ágyazott reflexiókat. A műfajok átjárhatóságára példa az
esszéregénynek tervezett The Pargiters is. Ennek az „esszéfeléből” lett a Három
adomány
, mely magán hordozza nemcsak Az évekkel rokon tematikát, hanem a
narrativizáltságot is. Az esszének van egy narratív kerete, de azon túl is sok,
retorikailag gondosan felépített mininarratívából épül fel, melyek mindegyike
hozzájárul az esszé alapkérdésének megválaszolásához: „Az Ön véleménye szerint
miképp lehet megakadályozni a háborút?” Ehhez viszont számot kell vetni azzal,
hogy miképp függ össze a háború a teljes angol társadalmi intézményrendszerrel, a
haza, a nemzet fogalmával és mindennek nemi kódoltságával. Woolfnak ez a mind a
narratív önreflexivitás, mind pedig kultúraértelmezés szempontjából talán
legradikálisabb szövege azonban nem ad biztos fogódzókat az olvasónak, illetve
olyan sok rétegét érinti a társadalmi intézményrendszernek, és olyan érzékenységeket
sért, merthogy a legalapvetőbb – és ezért adottnak vett, sokak szerint meg sem
kérdőjelezhető – társadalmi és kulturális fogalmak és mítoszok újragondolására
kényszerít, hogy az olvasó egy kibillentett, meglehetősen otthontalan és hazátlan
világban találja magát, amelynek a belakása időbe telik.
A woolfi hattyúdal, a Felvonások között is az angol kultúra egyik otthonos
terét, az ikonikussá vált angol vidéket, a természetközeli – természetes? – falusi és
szinte premodern létmódot teszi meg az egynapos cselekmény színhelyévé. A szöveg
azonban éppen a „természetes” fogalmát dekonstruálja, legyen bár szó a természetről
vagy a természetesnek tekintett történelmi-irodalmi hagyományról. Bár a szöveg – a
Flushhoz hasonlóan – még most is sokszor képes elhitetni olvasóival, hogy
nosztalgikusan egy bukolikus-idilli (s ekként talán soha nem is létező) világba nyúlik
vissza, melyet a jelenbe helyez ugyan, de a szöveg éppen a vidéki Anglia történetikulturális
ártatlanságának mítoszát idézi meg. Az én értelmezésemben azonban a
szöveg a legelső mondattal széttöri ezt a „természetes” (azaz konstruált) ártatlanságot,
amennyiben egy szinte erőszakos képpel, a régi római út és a reneszánsz nemesi kúria
nyomaira építendő szennyvíztárolóval felnyitja a történelmi múlt – a „természet” által
szinte öltésmentesen elfedett – traumáit. A szöveget ebből a perspektívából
értelmezve azt látjuk, hogy mind a falusi, birodalomnapi népünnepély
színielőadásának a jelenetei, mind pedig a keretet adó narratíva: az előadásra való
készülődés és az előadás kommentálása a szünetekben és utána egyaránt a
traumatikus – önmagában is traumák következtében kialakuló tünetek nyomait
hordozó, de egyúttal traumatizáló – kulturális-irodalmi-történelmi narratívák és
diszkurzusok összességeként is értelmezhető. Ekként pedig a második világháború
kitörését előrevetítő, az utolsó „békebeli” birodalom napján játszódó cselekmény
radikálisan átírja az idilli angol vidék toposzát, és ártatlanságát a kulturális
diszkurzusok általi elkerülhetetlen – és elkerülhetetlenül traumatikus – írottsággal
helyettesíti.
 
V. Összegzés és nyitás: új vonalak a woolfi életműben
E négy kötet terjedelmű, kulcsfontosságú szöveg elemzései arra kívánnak
rámutatni, hogy Woolf mindeddig kevésbé kanonizált harmincas évekbeli szövegei
nemcsak a kronologikus – és így esetleges – kapcsolat miatt tartoznak egybe, hanem
tematikai fókuszuk, szövegszerkesztési, narrációs megoldásaik és önreflexív
mivoltuknak köszönhetően is. Anélkül, hogy tagadnám a szövegek eltérő
jellegzetességeit, úgy vélem, az elemzések révén kibontakozik egy olyan korszak a
woolfi életműben, amelynek összetartó eleme a kulturális (ön)reflexivitás; ez az
önreflexivitás – amellett, hogy új elemet jelent ennek a korszaknak az értelmezésében
– visszamenőleg is átértelmezi a korábbi korszakok egyes Woolf-szövegeit is. Ha
elfogadjuk középponti fogalomként a kulturális (ön)reflexivitást, akkor ebből a
perspektívából visszatekintve nem elsősorban az irodalomtörténetileg
kulcsfontosságúnak és kanonikusnak tekintett „trilógia” értelmeződik át, hanem a
trilógiát kanonizáló esztétikába nem beleillő szövegek, s ekképp létrejön egy olyan
korpusz, amely a kanonizált Woolf „másikja”, s amelynek darabjai eddig inkább
egyesével, elkülönülve, a trilógiához képest kakukktojásként konstruálódtak az
életműben.
A legnyilvánvalóbb ilyen szöveg az Orlando, mely egyrészt – akárcsak a
Flush – az életrajz műfajának paródiája, másrészt viszont a Felvonások közötthöz
hasonlóan az angol kultúrtörténet több évszázadnyi rétegét megidézve szemiotizálja a
múltat. Erre alapozva a woolfi életműnek ezt a korszakát „hosszú harmincas
évekként” akár ki is lehet terjeszteni az Orlando megjelenésének idejére (1928), még
akkor is, ha ez a modernista trilógia korszakának szinte a közepére esik. Ez a
korszakkiterjesztés azért is indokolt lehet, mert ahogy Az éveket és a Három adományt
társszövegként kezelhetjük, úgy az Orlandót és a Saját szobát (1929) is tekinthetjük
hasonló párként, miáltal újabb kapcsolódási pontok jönnek létre, hiszen ez utóbbi –
nemcsak műfajbeli és tematikai tényezők, hanem a beszélő önreflexív
önpozicionálása miatt is – a Három adománynak is párja, testvérszövege. És
továbbmenve, s egyúttal az életműben a korai szövegekig is visszanyúlva: Az évek
éppen mivel a viktoriánus nagyregény több műfaját is újraírja – az Éjre nappal, Woolf
korai, „viktoriánus” regényével is párbeszédet folytat azáltal, hogy az Éjre nap
legikonikusabb terét, a polgári otthon nappaliját vonja kérdőre. Az évek – a „klub”
narratívájában – a birodalmiság témáját helyezi középpontba, amely fontos elemként
mindvégig jelen van a woolfi szövegekben, kezdve a dél-amerikai helyszínen játszódó
első regénnyel, a Messzeséggel (1915), de jelen van még a legelvontabbnak tartott
Hullámokban is, melynek középponti alakja, Percival Indiában hal meg, épp olyan
véletlen sorsszerűséggel, mint ahogy Rachel Vinrace, a Messzeség főszereplője Dél-
Amerikában. A birodalmi – és burkoltan a birodalmiságot problematizáló – tematika
pedig, szinte az első szöveg tükreként, az utolsónak írt Felvonások közöttben kap
ismét központi szerepet, egyúttal teljesen meg- és – a birodalmiság kulturális
konstrukciójának toposzai szempontjából talán még ki is – fordítva a teret. A
Felvonások között ugyanis nem pusztán visszatelepíti Angliába azt a kérdést, hogy
miképp hat a szubjektumra a birodalmi találkozás (ellentétben a Messzeséggel, amely
nem pusztán eltávolítja, hanem még a brit birodalomnak is a határain kívülre teszi a
problémát), hanem Anglián belül is vidékre, a „romlatlan ártatlanság” színhelyére,
szinte bukolikus idillbe helyezi a gyarmatosítás egyébként inkább világvárosokba
kódolt diszkurzusát, és azt (is) vizsgálja, hogy a látszólag távoli (eltávolított)
birodalmiság vajon létrehoz-e ebben a környezetben is „birodalmi találkozásokat”.
 
Ezeket a woolfi életművön belül felfedezhető intertextuális párbeszédeket
figyelembe véve akár azt is ki lehet jelenteni, hogy a kulturális (ön)reflexivitás mint
kulcsszó láthatóvá teszi és összeköti az eddig marginalizált Woolf-szövegeket is,
miáltal létrejön egy „másik” Woolf, amelynek éppen a kanonizált „Woolf”, a
modernista esztétika által létrehozott trilógia alkotja a legkevésbé hangsúlyos részét.
Woolfnál azonban a határok meghúzása – legyen az a szubjektum, a jelen és a múlt
avagy a szöveg vagy a korpusz határa – sosem egyértelmű, hiszen arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy a harmincas évek regényei számtalan ponton idézik meg a
modernista Woolfot is, szinte lehetetlenné téve az életmű egyértelmű felosztását és
szakaszolását. A kulturális (ön)reflexivitás mint összekötő kapocs azonban
egyértelműen kimutatható a harmincas évekbeli szövegekben, azok múltteremtésében,
a műfajok felnyitásában és problematizálásában csakúgy, mint ezeknek a
szövegeknek az egymással – és a korábbi (woolfi és irodalomtörténeti) szövegekkel –
folytatott párbeszédében.
 
 
VI. A témával kapcsolatos publikációk és előadások
Publikációk (összesen: 25)
Monográfia:
1. Katherine Mansfield and Virginia Woolf – A Personal and Professional Bond.
Frankfurt: Peter Lang Verlag, 1996. 167 o.
 
Tanulmány:
1. „The First Memory – or Why is Virginia Woolf’s Moments of Being Left
Unfinished”. British and American Studies. 2.1 (1997): 106–116. o.
2. „Virginia Woolf’s Subversion of (Literary) History”. English Studies and the
Curriculum. Proceedings of the Second TEMPUS–JEN Mini Conference.

Debrecen: Kossuth University, 1997. 65–76. o.
3. „Virginia Woolf and the Problem of Autobiography”. The Anachronist. A
Collection of Papers.
Budapest: Dept. of English Studies, 1997. 71–92. o.
4. „The Snail and The Times: Three Stories »Dancing in Unity«”. Hungarian
Journal of English and American Studies
. 3.2 (1997): 189–198. o.
Újraközlés, a szerkesztők válogatása és kérése alapján: Short Story Criticism. SSC
79. Detroit: Thomson Gale, 2005. 205–11.
5. „Virginia Woolf és az önéletírás (lehetetlensége)”. Alföld. 52.9 (2001): 47–71. o.
6. „Az önéletírás (lehetetlensége) – Virginia Woolf: »Vázlat a múltról«”. Tükröm,
tükröm … – Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről.
Orbis Litterarum. Debrecen:
Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001. 53–97. o. (az előző cikk átírt, kibővített változata)
7. „A levelező nő mint diszkurzív szubjektum Virginia Woolf Három adomány című
esszéjében”. A nő mint szubjektum, a női szubjektum. Szerk. Séllei Nóra. Orbis
Litterarum. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007. 315–324. o.
8. „Egy anyafarkas – Virginia Woolf: Saját szoba”. Mért félünk a farkastól? –
Feminista irodalomszemlélet itt és most. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó,
2007. 36–54. o.
9. „The Problem of Englishness, Modernism and Gender: The Critical Reception of
Virginia Woolf in Hungary”. Focus (2008): 55–78.
10. „Control, Creativity and the Body in Virginia Woolf’s »A Sketch of the Past«”.
Christopher J. Stuart, Stephanie Todd, szerk. New Essays on Life Writing and the
Body.
Cambridge: Cambridge Scholars Publishing, 2009. 38–57.
11. „Narratíva és retorika mint kultúrakritika Virginia Woolf kései korszakában”.
Thomka-symposion. Thomka Beáta köszöntésére. Szerk. Kisantal Tamás, Mekis
D. János, P. Müller Péter, Szolláth Dávid. Pozsony: Kalligram, 2009. 244–250.
12. „A közönség szubjektumkonstrukciója Virginia Woolf Felvonások között című
regényében – avagy Woolf »magyarul«”. Frank Tibor, Károly Krisztina, szerk.
Anglisztika és amerikanisztika: Magyar kutatások az ezredfordulón. Budapest:
Tinta, 2009. 203–212.
13. „»Hazátlan gondolatok szigete«: Orwell kontra Virginia Woolf Három
adománya”. Bényei Tamás, Bollobás Enikő, Rácz István (szerk.), A mondat
becsülete: Írások a hetvenéves Abádi Nagy Zoltán tiszteletére.
Debrecen:
Debrecen University Press, 2010. 172–185.
14. „The Ambiguous Presence of the Empire and the Nation in Virginia Woolf’s Late
Novels”. Does It Really Mean That? Interpreting the Literary Ambiguous. Szerk.
Kathleen Dubs, Janka Kascáková. Newcastle upon Tyne: Cambridge Scholars,
2011. 121–139.
15. „Nőiesség a woolfi modernizmusban – nőiesség és modernizmus Az években”.
Mesél(het)ő női történetek?! Női narratívák irodalomban, tudományokban és
művészetekben.
Szerk. Czibula Katalin, Kordics Noémi. Nagyvárad – Budapest:
Partium Kiadó – Protea Kulturális Egyesület, 2011, 119–132.
16. „Sokszoros ajándék: Virginia Woolf: Flush”. Ritka művészet: Írások Péter Ágnes
tiszteletére / Rare device: Writings in Honour of Ágnes Péter.
Szerk. Gárdos
Bálint, Ruttkay Veronika, Timár Andrea. Budapest: ELTE BTK Angol–Amerikai
Intézet, Anglisztika Tanszék, 2011. 215–226.
 
Hozzászólás:
 
1. „Szedett és vetett – avagy szedett-vedett – betűk: Egy tanulmány ürügyén”.
Jelenkor 51.6 (2008. június): 727–733.
 
Elő- és utószó:
1. „Bevezetés”. Virginia Woolf. Egy jó házból való angol úrilány: Önéletrajzi
írások.
Ford. Séllei Nóra. Debrecen: Csokonai, 1999. 7–22. o.
2. „Utószó”. Virginia Woolf. Három adomány. Budapest: Európa, 2006. 369–77.
 
Recenzióesszé:
1. „Az utolsó felvonás – Virginia Woolf: Felvonások között”. Jelenkor 49.5 (2006
május): 561–68.
 
Recenzió:
1. „Egy férfi terei – Más szemszögből”. (Virginia Woolf. Jacob szobája). Élet és
Irodalom
50.03. (2006. január 20.): 26. o.
2. „Ötven év morzsái. Virginia Woolf: Az évek”. Élet és Irodalom 50. 24 (2006.
június 16.): 26. o.
 
Műfordítás:
 
1. Virginia Woolf. Egy jó házból való angol úrilány: Önéletrajzi írások. Artemisz
Könyvek.
Debrecen: Csokonai, 1999. 215 o.
2. Virginia Woolf: Három adomány. Budapest: Európa, 2006. 368 o.
Előadások (összesen: 24)
Meghívott plenáris konferencia-előadás:
1. 2009. június: Ambiguity (Katolikus Egyetem, Ružomberok, Szlovákia): „The
Ambiguous Presence of the Empire and the Nation in Virginia Woolf’s Late
Novels”.
Meghívott konferencia-előadás:
1. 2007. december: Kultusz, kultúra, erőszak (Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA
Irodalomtudományi Intézete, Budapest): „Politikum és retorika mint kultúrakritika
Virginia Woolf kései korszakában”.
2. 2008. április: Propaganda, esztétikum, identitás: művészetek és a második
világháború (Eszterházy Károly Főiskola, Churchill-gyűjtemény, Eger): „A
birodalom trópusa Virginia Woolf Három adományában és a Felvonások
közöttben”.
3. 2010. június: Mesél(het)ő női történetek?! Női narratívák irodalomban,
tudományokban és művészetekben (Partiumi Egyetem, Nagyvárad, Románia):
„Változatok a nőiességre Virginia Woolf: Az évek című regényében”.
 
Egyéb meghívott előadás:
 
1. 1994. október: „Who’s Afraid of Virginia Woolf: Modernism and the Woman
Question” – ELTE, Angol Irodalmi Tanszék.
2. 2007. március: „The (Im)possibility of Life Writing in Virginia Woolf's
Autobiographical Texts” – Senior English Research Seminar, University of Hull,
U.K.
3. 2007. március: „Moments of Being, or Patterns of Self-Creation in Virginia
Woolf’s Autobiographical Texts” – Life Writing Seminars, Institute for Advanced
Studies in the Humanities, University of Edinburgh, U.K.
4. 2008. április: „Textual Politics in Virginia Woolf’s Late Writings: Three Guineas
and Between the Acts” – Angol Tanszék, Katolikus Egyetem, Ružomberok,
Szlovákia
5. 2009. március: „Mi a pálya? Nők az irodalom(tudomány)ban” – Corvinus
Egyetem (Budapest): Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központ
6. 2010 May: „A Room of One's Own as Virginia Woolf's (Post)feminist Text” –
Comenius Egyetem, Filozófia Tanszék, Genderkutatási Központ, Pozsony,
Szlovákia
7. 2010. október 29.: „The Empire in Between the Acts” – MA szeminárium, Pécsi
Tudományegyetem
8. 2010. november 17.: „Culture and Memory in Virginia Woolf's Between the Acts”
– Cultures in Contact Research Forum: Posztgraduális és oktatói
kutatószeminárium, Angol Tanszék, Surreyi Egyetem, Anglia
 
Konferencia-előadás:
1. 1993. január: HUSSE 1 (Hungarian Society for the Study of English) Conference
(Debrecen): „Katherine Mansfield and Virginia Woolf’s »Kew Gardens«”.
2. 1995. szeptember: ESSE (European Society for the Study of English) /3
Conference (Glasgow, U.K.): „»Taking hands and dancing in unity«: Virginia
Woolf’s Early Shorter Fiction”.
3. 1996. május: A Conference in English and American Studies (Temesvár,
Románia): „Virginia Woolf and the Problem of Autobiography”.
4. 1996. december: TEMPUS/II. Mini-Conference (Debrecen, KLTE): „Virginia
Woolf’s Subversion of (Literary) History in A Room of One’s Own”.
5. 2006. április: A nő mint szubjektum, a női szubjektum (Angol Irodalmi Tanszék,
Debreceni Egyetem): „A levelező nő mint diszkurzív szubjektum Virginia Woolf
Három adomány című esszéjében”.
6. 2006. május: A Conference in English and American Studies (Timisoara,
Románia): „The Female Subject in Virginia Woolf’s Three Guineas”.
7. 2009 január: HUSSE 9 (Hungarian Association for the Study of English)
Conference (Pécs PTE): „Cultural Texts as Symptoms of Traumatic Memory in
Virginia Woolf’s Between the Acts”.
8. 2010 február: 9th International Brno Conference (Csehország): „A Writer’s
Holiday, or Something More Serious? A Reading of Virginia Woolf’s Flush”.
9. 2010. május: Crossroads in Education: Literature and Culture, Theory and
Methodology (Katolikus Egyetem, Ružomberok, Szlovákia): „Sniffing around
English Language, Literature and Culture – Or What can Flush Teach Us?”
10. 2010 november: HAAS (Hungarian Association for American Studies) 8
Conference (Debreceni Egyetem): „Woolf et Co.: A Crosscultural and
Transmedial Dialogue of, and in, The Hours”.
11. 2011 január: HUSSE 10 (Hungarian Association for the Study of English)
Conference (Pázmány Péter Katolikus Egyetem): „The Function of Multiplicity in
Undoing History in Virginia Woolf’s Three Guineas”.
12. 2011. augusztus: Presence/Absence (Katolikus Egyetem, Ružomberok,
Szlovákia): „Intertextuality in the Opening Scenes of Virginia Woolf’s The
Years”.

 

 

Nők, társadalmi nem, női öntudatnövelés - 7. rész: Szakirodalom, tudományágak szerint csoportosítva (frissítve 2014. április 27.)

január 23, 2012 - 23:00

FIGYELEM! Ezt szakirodalmi listát 2015. jan. 1.-től nem bővítjük. A feminizmus, Gender Studies, nemi esélyegyenlőség átfogó, témák, kulcsszavak, nevek szerint is kereshető, folyamatosan frissülő bibliográfiája a noverteka.noierdek.hu oldalon található Nővértéka.

 

Tartalom:

A nők kirekesztése a kánonból - egy nyugdíjas magyartanár eszmefuttatása

november 11, 2012 - 14:06
Illusztráció (Fotó: Pixabay)

Aktív pályafutásom mintegy felében magyar-történelemszakos tanárként dolgoztam. E tevékenységem során mindig végigkísért a kötelező olvasmányok problémája – most nem arról van szó, hogy egyes „kötelezőkkel” világnézeti okokból nem értettem egyet – hanem mert ugye a tanítványaim jó fele lány volt. És egyébként is felmerül akérdés: miért maradtak ki az iskolai oktatásból az írónők és költőnők? (Leszámítva Kaffka Margitot.) Így nagyon is egyetértettem Péntek Orsolyának a eszmefuttatásával:

"Kísérteties kísértetek és a nőiség kulturális mítoszai az angol irodalomban" - beszámoló Séllei Nóra előadásáról

március 12, 2010 - 10:40
Alfred Kubin: Madame - modern csillárdísz

 Mielőtt valakit elragad az egyre inkább elharapozó ideológiai divathullám, és a hagyományos, veretes értékek nevében elkezdi romantizálni az otthonmaradó, "karrierjének" (általánosító szitokszó) átszellemült mosollyal búcsút intő, önalárendelő családanya képét, esetleg a mindennapi güriként megtapasztalt (valószínűleg rosszul megválasztott) munkától megfáradva nőként kívánatosnak tartaná ezt az életformát, a házasság és az anyaság efféle kizárólagos megélését; nem csak Beauvoir A második nem c.

Kaffka Margit – Miért éppen ő? Hová tűntek a nők az irodalomból?

november 06, 2010 - 14:25

A Rózsaszín szemüveg címet viselő beszélgetéssorozat válaszokat keres arra a kérdésre, hogy hová tűntek a nők az irodalomból? Az írás a férfiak feladata? Nők tollából csak lányregények és lektűrök születnek?  Ki volt Kaffka Margit a magyar irodalomban? Mire volt képes? Miért ő az egyetlen kanonizált nőíró?