Egy nő teljes élete Elizabeth Gilbert új regényében
Aki a kivitel alapján szirupos románcra számít, kellemesen csalódni fog. Még csak – pedig ettől tartottam, amikor megtudtam, hogy A lélek botanikája egy 19. századi tudósnőről szól – nem is az önmegvalósítás társadalmi korlátairól, vagy a nyomasztó „karrier vagy család” szerepkonfliktusról van szó benne: Alma Whittaker botanikusnő életútja ezeken szerencsésen túlmutat.
Dúsgazdag bevándorlók: önerőből magasra tört, fiatalon kalandos életű angol apa és pragmatikus gondolkodású, művelt holland anya egyetlen életben maradó gyermekeként látja meg a napvilágot 1800-ban. Egyetemre ugyan nőként nem járhat, de kiváló képzésben részesül, találkozhat a szülei által meghívott illusztris tudósokkal, hatalmas könyvtárat halmozhat fel, és felnőttkori kutatásaiban sem korlátozzák. Érdeklődését a mohák keltik fel, azok adaptációs képessége, és e témában – persze monogramos névvel – tudományos publikációkat jelentet meg. Előnytelen külseje hozzásegíti, hogy a munkásságát különösebben szövevényes szerelmi élet ne akadályozza – ám szexuális vágyai, rácáfolva a „hideg tudósnő” sztereotípiájára, igenis vannak, egész életén át végigkísérik és kielégülésük inkább lendületet ad az újszerű ötleteinek.
Jellegzetes, hogy a reproduktív életszakaszát, a huszas és harmincas éveit a regény egyszerűen átugorja, tagadva, hogy feltétlenül ezek lennének egy nő legértékesebb évei, vagy hogy csak szülés révén teremthet, tehet hozzá a világhoz. Alma negyvennyolc évesen köt házasságot a nála tizenöt évvel fiatalabb Ambrose-zal – tudományos munkája megszakítása nélkül, sőt, a férfi az illusztrátora –; és ötvenes éveiben sem fél hajóval nekivágni Tahitinek, majd az örökölt vagyonról lemondva, bízva abban, hogy a tudásával képes az öneltartásra, új életet kezdeni.
Örökbefogadott testvérével, Prudence-szel, aki egy prostituált lánya, kapcsolata rideg és távolságtartó, ezen fiatal korukban a bohókás szomszéd lány, Retta enyhít egy kicsit. Hármuk élete keserűen fonódik össze, és Alma csak utólag rakja össze a képet – Prudence, vélt erkölcsi kötelességből, kéretlen és felesleges áldozatot hoz, szerencsétlenné téve négy embertársát, és nem mellesleg, önmagát. A zárkózott nő az abolicionalista küzdelemben talál értelmet életének, melyben nem ritkán olyan mértékig megy el a lemondásban, amivel egyértelműen senki javát nem szolgálja. Ez az altruizmus szöget üt Alma fejébe, és mivel nem talál rá magyarázatot, nem publikálja művét, amiben tulajdonképpen az evolúció elméletét fogalmazza meg. Így, noha egyszerre három embernek jut eszébe ugyanaz, a dicsőséget Darwin aratja le. Alma azonban nem bánja – ő pontosságra és teljességre törekvő tudós, nem a nagy narratívák impresszív, itt-ott hézagos felvázolása vonzza, hanem, jó feminista etikus módjára, a partikularitásokat is figyelembe veszi.
Alma Whittaker ugyan – mint csalódottan konstatáltam – fiktív alak, ám a könyv lezárása egy Chistine de Pisan idézettel egyértelművé teszi, hogy a mű a valóban létezett, marginalizált tudósnőknek is emléket kíván állítani.
Elizabeth Gilbert. A lélek botanikája. (The Signature of All Things.) Ford. Balázs Laura és Dudás Éva.) 526 p. Budapest: Partvonal, 2014.