Részt vettem már néhány demonstráción, tüntetésen, és feministaként fontosnak is tartom a véleménynyilvánítás ilyen formáját is; vasárnap is ott leszek a Kossuth téren. Ennek ellenére napok óta gyanakvással és kétkedéssel figyelem az eseményeket, hozzászólásokat. Elsőre pozitívnak tűnhet, hogy ilyen sok ember háborodott fel Varga István nőgyűlölő kijelentésén és a többi képviselő cinikus viselkedésén, de nem hiszem, hogy ez a rengeteg nő és férfi tényleg tisztában lenne azzal, miről is van szó.

Nem gondolom, hogy mindenkinek bántalmazott nőket, családokat kellene befogadnia vagy lelkileg támogatni, ez ebben a társadalomban elsősorban különböző intézmények, szervezetek, illetve a pszichológusok dolga, vagyis nem egyéni feladat. Viszont vannak dolgok, amiket mindenkinek meg kellene tennie ahhoz, hogy a bántalmazás megszűnjön:

Mivel a legtöbb ember valamilyen szinten érintett a családon belüli erőszakban (bántották gyerekkorában vagy életében legalább egyszer bántalmazó kapcsolatban élt), a legfontosabb, hogy feldolgozza ezt a traumát, amennyire csak lehet. Aki nem tud empatizálni saját gyerekkori „énjével”, és nem érzi át saját szomorúságát, dühét amiatt, hogy szülei rendszeresen megalázták, lerombolták az önbizalmát, magára hagyták, esetleg verték vagy megerőszakolták, az más bántalmazottakkal sem fog tudni együtt érezni. Bizonyított az is, hogy az ilyen ember saját gyerekeit is nagy eséllyel bántja majd, és így adódik tovább generációról generációra a bántalmazás.

Az interneten és a könyvtárakban ma már több szakirodalom is rendelkezésre áll magyarul is a témában (lásd pl. http://www.nane.hu/kiadvanyok/kezikonyvek.html), érdemes ezekből tájékozódni, mielőtt valaki akár hibáztatja az áldozatokat, akár látszólag támogatóan áll hozzájuk, miközben nincs tisztában a bántalmazás természetével és hatásaival.

Tudatosítani kell, hogy a családon belüli erőszak az ún. „hétköznapi hímsovinizmussal” kezdődik (http://www.stop-ferfieroszak.hu/hetkoznapi-himsovinizmus), vagyis olyan magatartásformákkal, amiket a társadalom nagy része elfogad és támogat. Ezzel összefüggésben a természetesnek vett hierarchiák, nemi és egyéb szerepek is támogatják a „gyengébb” csoportok (nők és gyerekek) megkülönböztetését, elnyomását. Vagyis a probléma nem egyes képviselőkkel, a kormánnyal vagy a parlamenttel van, hanem az egész rendszerrel, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az előző kormányok sem tettek semmit. A rendszer ellen persze egyénileg nem sokat tehetünk, de minél inkább átlátjuk, annál kevésbé dőlünk be a hatalmon levőknek.

Egy ideális társadalomban nem a törvénytől való félelem tartja vissza a bántalmazókat, hanem az, hogy nem tehetik meg, nem érdekük, hogy bántalmazzanak. A gyerek nincs kiszolgáltatva a szülőnek csak azért, mert gyengébb nála és függ tőle. A felnőttek felelősséget vállalnak a tetteikért, és nem hivatkoznak arra, hogy azért bántanak valakit, mert „nincs más eszköz”, mert „fegyelmezni kell” vagy mert nem tudják máshogy „levezetni” a dühüket. Ha mégis ezt teszik (bántalmaznak vagy igazolják a bántalmazást), a többség elfogadhatatlannak tartja a viselkedésüket és kiközösíti őket ahelyett, hogy mentegetné őket, megbocsátana nekik. Ha valaki tényleg meg akar változni és tesz is ezért, akkor visszatérhet a társadalomba.
 
Mivel nem ebben az ideális társadalomban élünk, szükség van tüntetésekre, törvényre, de önmagában mindegyik nagyon kevés. Örülnék annak, ha nem egy napra korlátozódna ez a „lázadás”, hanem valódi egyéni és társadalmi változást hozna magával. Sajnos nem hiszem, hogy ez meg fog történni.