Nők vagina nélkül. Van ilyen, és – noha a mottót Enslernek a transznőkről szóló monológjából („Kiverték a fiúból a lányt”) vettem – nem csak transzneműek esetében. A Transvanilla Egyesület a Facebook-oldalán ma megosztott egy (nem saját) cikket, amely egy mexikói, cisznemű, vagina nélkül született nőről szól.

„Az orgazmus hullámokban ér el.

Eddig csak rángva jött.

Olyan vagyok, mint a szomszéd lány.

Alezredes apám fizette

végül

a vaginám.”

(Eve Ensler: Vagina Monológok)

A cikkel többek közt az a gond, hogy a probléma megoldását kizárólag a tudomány feladatának tekinti, és az, hogy (azzal egyidejűleg, vagy attól függetlenül) változtassunk a társadalmi és személyes attitűdünkön az olyan emberek felé, akiknek más a teste, szóba sem jön. Ettől az érintett is magáévá teszi a meggyőződést, hogy ő csökkent értékű. „Lehet, hogy így sem [a beavatkozástól sem] leszek teljesen normális, de közelebb leszek a normális élethez” – nyilatkozza ez a mexikói nő. Rossz megközelítés. Normális vagy, és jogod van bárkit elküldeni a picsába, aki az ellenkezőjét állítja. Az a nem normális, aki nem elsősorban emberként tekint rád, és nem az emberi tulajdonságaid alapján ítél meg. Természetesen jogod van a tested megváltoztatása mellett dönteni, DE nem ezen múlik, hogy normális vagy-e.  

Ez a cikk eszembe juttatott egy korábbi találkozást, egy hasonló sorsú fiatal magyar lánnyal. Mivel a történet a Facebookon érdeklődést váltott ki, ide is megírom – és azért is, mert a jelenleg tárgyalt témánk, a testszégyenítés egy újabb aspektusát tárja fel az eset. Senki, hangsúlyozom, SENKI, egyetlen ember sem érdemel testszégyenítést, akármilyen okból, AKÁRMENNYIRE is eltér a normától, a megszokottól a teste.

Pár éve a nőgyógyászati klinikán töltöttem két napot egy kisebb beavatkozás miatt. A szomszédos ágyon egy fiatal lány feküdt, akinek iszonyú kínjai voltak, és azokra kábítószerfélét kapott, de az sem hatott sokáig, és abból sem kapott mindig. Nyöszörgött, sírt, jajgatott, ilyen szívfacsaró szenvedéssel sem előtte, sem azóta nem találkoztam, és nem, nem az akaraterő vagy az önuralom hiányáról volt szó, ezt bizton állíthatom. Édesanyja és más rokon nők szinte állandóan mellette voltak, biztatták, mosdatták, törődtek vele. Egy szobatársunk, egy nagyon undok nő, felháborodottan átkérte magát egy másik kórterembe, mert nem bírta a jajgatását – emiatt aztán a lány még inkább maga alatt lett, és már azért is sírt, hogy ő soha nem volt olyan, aki miatt mások elmennek. Hiába vigasztalta egy emberként mindenki, hogy nem vele van a baj, ez hasztalannak bizonyult.

Este, amikor már minden látogató hazament és a kórterem elcsendesedett, két roham közt, alig hallhatóan a kimerültségtől, megkérdezte, hogy abortusz miatt vagyok-e itt. Csodálkozva fordultam felé, mondtam, hogy nem. Nem tudom, hogyan folytatódott volna a történet, ha „igen” lett volna a válasz (az akkori párom napközben bent ült velem sokáig, és mint mondta, abból gondolta, hogy ilyen baleset ért minket), mert egy fura szektába nevelték bele, ahol összetartás van ugyan, el is ismertem a látottak alapján, hogy példaértékű összetartás, viszont teljes a prüdéria, nincs házasság előtti szex, stb. - mindenesetre, a lány elmesélte nekem az életét. Földre hulló gyöngyszemekként koppantak a halk szavai, visszhangokat vertek a személytelen kórterem kopár, fehér falain, és visszhangoznak az emlékeimben ma is.

Vagina nélkül született, a (szintén szektabeli) vőlegénye emiatt elhagyta. Csiklója, kérdésemre válaszolva, elmondta, van, de ha jól értettem, semmilyen kísérleti lépést nem tett a szexualitás terén, köszönhetően az ilyen szempontból elnyomó vallási háttérnek és az önbizalomhiányának is. Az orvosok neki is mondták, hogy speciális eljárással ki lehetne alakítani neki egy vaginát, de jelenleg nagyobb baj volt az a betegsége, ami a fájdalmait okozta (nem tudom, mi volt az).  Többet nem tudtam meg, mert bejött egy ápoló, és ránk szólt, hogy ne beszéljünk (volt a szobában egy harmadik beteg is, aki nem csatlakozott a társalgáshoz).

Reggel újra rátört a lányra kín, szóltam kint a nővéreknek, hogy a szobatársamnak nagy fájdalmai vannak, de elzavartak azzal, hogy valamit tűrni is kell. (Hát ez nem az a kategória volt...) Odaültem az ágya szélére, és mondtam, hogy szorítsa a kezem, ha jönnek ezek a görcsök, ne törődjön vele, hogy fáj-e nekem, a szünetekben meg itatni próbáltam, teljesen abszurd volt, de ötpercenként kérdeztem, hogy adhatok-e neki vizet, mert annyira őrjítő volt az érzés, hogy ott szenved, gyötrődik, és semmit nem tehetek érte.

Amikor én eljöttem, a lány épp ájult volt a kábítószertől, amit röpke pár óra szenvedés után végül mégiscsak bekötöttek neki. Hagytam az éjjeli szekrényén egy levelet, amiben az állt, hogy SOHA SENKINEK ne higgye el, hogy ő kevesebbet ér, mint más. Pár éve egy közös ismerősünk mondta, hogy a lány örült a levélnek, és a puszira is emlékezett, amit a homlokára adtam, csak reagálni nem tudott. Soha nem fogom őt elfelejteni, remélem, azóta jobban alakult az élete.

Ne bántsatok, és ne is sajnáljatok senkit. Minden emberre úgy tekintsetek, mint egyenrangú, azonos emberi jogokkal bíró embertársatokra. Mert mindenki az. Ennyi.