Látszólag kimeríthetetlenek, a valóságban azonban szánalmasan egyszerű sémákba illeszkednek és egy perc alatt megcáfolhatók azok a koholt vádak, gyenge lábakon álló érvek és átlátszó stratégiák, melyekkel megkísérlik a feminizmust elmarasztalni, és a feminista nőket lejáratni. Ezúttal a férfiidentifikáció vádját, és a boldogtalanság feltételezését vesszük górcső alá.
"Ne akarjatok azok lenni, amik nem vagytok" - kapjuk például a kioktatást a feminizmus ellenlábasaitól. Azon túl, hogy azt, hogy mi vagyok, és mi akarok, akarhatok lenni, a leghitelesebben én magam dönthetem el, fontos hangsúlyozni, hogy a "lenni" a mi olvasatunkban nem örökérvényű meghatározottságként, hanem társadalmi konstrukcióként értendő. "A feministák férfiak akarnak lenni" - hangzik ezzel összefüggésben az abnormalitás mezsgyéjére száműző vád, mely igencsak összemossa a biologikumot és az ideologikumot. Attól, hogy valaki autentikusan kíván élni, élete minden területén autonóm döntéseket kíván hozni, és, Sándor Klára megfogalmazásában, "nem hajlandó ", még nem "férfi akar lenni", legfeljebb megkérdőjelezi azt a társadalmi tévhitet, hogy az autonómia, az önmegvalósítás, a művészet vagy éppen a vezetői szerep 1. csak a férfiak osztályrésze lenne, 2. kizárja az interperszonális kapcsolatokat. A feminista nem férfi akar lenni, hanem kiterjeszti vagy újradefiniálja a nőiséget, és megkérdőjelezi a társadalom által "nőiesnek" ítélt szerepek, tulajdonságok, törekvések természetes és az egyén számára kielégítő mivoltát.
"Férfinak születtem" - jelentette ki barátjának , később azonban úgy fogalmazott, hogy "maszkulin álmaim vannak" - ami pusztán annyit tett, hogy nem vonzotta nőieségnek az 50-es évek, háború utáni Amerikájában előírt megélési módja (melyhez kísértetiesen hasonlítanak a "család védelme" érdekében ma, Magyarországon sulykolni kívánt minták!), és művészi önmegvalósításra vágyott. "Fiús" karaktereiről mind elmondható, valójában nem férfiak akartak lenni, hanem szabadok.
Beauvoir is leírja pszichoanalízis-kritikájában, hogy a "péniszirigység", ha létezik is, nem a konkrét szervre, hanem az apa privilegizált státuszára irányul. (Ugyanígy az állítólagos Öidipusz-komplexus is betudható ennek.) Nekünk, feministáknak a tévhitekkel ellentétben semmi bajunk azzal, hogy nők vagyunk. Úgy véljük, egy adott nemhez tartozni tény, állapot, önmagában sem pozitív, sem negatív. Azzal van bajunk, amit a társadalom, közgondolkodás, média, politika a "nőiséghez" kapcsol.
Nagyon átlátszó volt egyébként mindig is a (hegemón) férfiuralmú berendezkedés, ugyanis a nők hátrányos helyzetét a férfiak imáikban, megkönnyebbült hálálkodásaikban ők maguk elismerték:
"A férfiak mindig s mindenütt fennen hirdették, hogy ők a teremtés koronái. "Áldassék az Örökkévaló, a mi urunk és minden világok ura, hogy nem teremtett asszonynak" - így imádkoznak reggelente a zsidó férfiak, miközben hitveseik megadással mormolják: "Áldassék az Úr, hogy megteremtett, akarata szerint." Amikor Platón hálát adott az isteneknek jótéteményeikért, első helyen azt említette, hogy szabadnak teremtették, nem rabszolgának, második helyen, hogy férfinak, nem nőnek."
Fel lehetne hozni ellenérvként, hogy A második nem 1949-ben íródott, ráadásul a kiemelt rész az ókorra vonatkozik, DE amikor nyelviskolás csoportomat egy tankönyvi feladat kapcsán megkérdeztem, szívesen lennének-e a akár egy napra a másik nem tagjai, a férfiak kevésbé lelkesedtek, azt mondták, nem szeretnének nők lenni (egyikük a sok szenvedéssel indolkolta...), míg a nők szinte mind azt válaszolták, hogy szívesen kipróbálnák, milyen lehet férfinak lenni. Egyikük meg is indokolta: a státuszban foglalt szabadság vonzza, akár a testhez való fesztelenebb hozzáállás, akár a lehetőségek, illetve a kapcsolatokban való domináns(abb) pozíció terén.
Tehát akár azt is mondhatjuk, hogy azt, hogy (az aktuális társadalomban) nőnek lenni rossz, nem a nők találták ki, hanem a férfiak. (Főleg, hogy a nőket ritkán kérdezték meg, a férfiak sokszor gondolták úgy, hogy joguk van a nők nevében beszélni, a nők helyett nyilatkozni.) Így egyértelművé válik, hogy a "ne akarjatok lenni azok, amik nem vagytok" nem más, mint álságos kísérlet a nők (férfiak által kijelölt) helyükön tartására.
A nőket ritkán kérdezték meg, mondtuk az imént, és helyettük válaszoltak, válaszolnak, olyan magánjellegű és szubjektív dologról is, mint a boldogság. A konzervatívoktól, antifeministáktól gyakran halljuk az "érvet", miszerint a hagyományos nemi szerepek korában milyen boldogok voltak a nők, ma pedig milyen boldogtalanok. És a csúnya, gonosz, "karrierrista", önmegvalósító, bla-bla-bla nőnél mennyivel "boldogabb" az otthonmaradó háziasszony (hiába az igyekezet, szerintem nem lesz ebből újra divat...), a szervilis, "mosolygó" keleti nő, vagy akár a "vidám prostituált". Esetleg előrángatják a 40 éves nőt, aki "sír", hogy szülne, de nincs kinek. Érdekes, én nem ismerek olyan nőt, aki megbánta volna, hogy fiatalon autentikus döntést hozott, és akkor vállalt gyereket, amikor valóban szeretett volna, illetőleg ha nem akart, nem vállalt. Olyan esetről viszont jóval többet hallottam, hogy az adott nő a konzervatív szellemben hozott döntését később megbánta: azt, hogy a társadalmi elvárásokat saját igényeihez, hajlamaihoz, személyiségéhez képest előtérbe helyezte... De mivel erre rá lehet fogni, hogy esetleges egyéni tapasztalat, nézzük, hogyan vélekedik néhány feminista szerző, pl. Beauvoir: "A boldogság" szó jelentése homályos, nem tudni, miféle autentikus értékeket takar; nincs módunk mások boldogságát felmérni, mi sem könnyebb tehát, mint kijelenteni, hogy az az állapot boldogítja őket, amelyet rájuk akarunk kényszeríteni, példának okáért a stagnálás, azon az ürügyön, hogy a boldogság a változatlanság" (A második nem, 26.) Susan Faludi kommentárja is megfontolandó (in Backlash) - a kérdőíves felmérés sem mindig megbízható, hiszen a konformizmus, az elnyomó normák internalizálása is megakadályozhatja az egyént, hogy bevallja, valójában a rákényszerített állapot nem teszi boldoggá. Mint Betty Friedan feltárja, az elszigeteltség is az okok közt szerepel: a középosztálybeli háziasszonyok, miután megtudták, hogy másokat sem tesz boldoggá ez az állapot, tömegesen vallották be, hogy őket sem ("the problem with no name"), de féltek elmondani, mert egyéni defektnek vélték, hiszen a médiából stb. mindenhonnan az ömlött rájuk, hogy így kell boldognak lenniük.(Betty Friedan: The Feminine Mystique, bevezetés)
És az a legszomorúbb, hogy nem mondhatjuk 100 százalékos bizonyossággal, hogy mindez milyen távol van.
