A gonosz istenítése: John William Waterhouse asszonyai

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

A gonosz istenítése: John William Waterhouse asszonyai

december 26, 2009 - 16:06

John William Waterhouse: The Lady of Shalott 1888

 
John William Waterhouse, a 19-20. század kiemelkedő angol festőjének neve kései pre-raffaelitaként vonult be a művészettörténetbe. Realisztikus ábrázolásmódja, színhasználata, s festményei túlnyomó részének mitológiai illetve irodalmi témái kötik a festőt a 19. század közepén megalakult Pre-raffaelita Testvériség művészetéhez. Azt mondhatnánk a testvériség magját alkotó Millais-Hunt-Rossetti hármasából leginkább Dante Gabriel Rossetti festészetével rokonítható Waterhouse művészete, esztétikai s tematikai szempontból egyaránt, hisz Rossetti a l’ art pour l’ art jegyében egészen új irányba vitte a „mozgalmat”, valamint nőábrázolásai teljesen új nőideált teremtettek a késő 19. századi esztétikában.

Waterhouse festményein tisztán nyomon követhető Rossetti hatása, hiszen aprólékos, minden részletre odafigyelő technikája mellett a színharmónia kiemelkedő szerepet kap. E cikk azonban sokkal inkább Waterhouse ’asszonyairól’ szól, a festményein helyet kapó irodalmi és mitológiai nőalakokról, melyek sok mindent elárulnak a festő női szubjektumról alkotott nézeteiről.
Három irodalmi nőalak különös figyelmet kapott Waterhouse életművében: Alfred Tennyson Shalott hölgye, John Keats La Belle Dame Sans Merci című versének kegyetlen asszonya, illetve Shakespeare Opheliája. Tennyson The Lady of Shalott című költeménye a toronyba zárt asszony történetét meséli el, akit egy titokzatos átok arra kárhoztat, hogy a külvilágot csak tükrén keresztül szemlélje s annak képeit vásznára hímezze. Egy nap, a nő szerelmét a tükörben megpillantva, árnyékéletébe belefáradva hímzését elhajítja, s saját szemével pillant a külvilágba. Ekkor tükre meghasad, hímzése szálakra bomlik, s a nő tudja, az átok eléri: csónakba ül hát, s hattyúdalát énekelve meghal. Mikor csónakja partot ér, Shalott hölgyének holtteste felett összegyűlik a királyi udvar népe, köztük Lancelot is, a hölgy szerelmének tárgya. Waterhouse három ízben festette meg Shalott hölgyének tragédiáját, mindannyiszor más-más momentumra fókuszálva: 1894-es képén

a nő tükrének hátat fordítva, hímzésének szétbomló szálaiba gabalyodva merészen néz a festő/néző szemébe. Dús fekete haja, piros orcái, vastag érzéki ajka Rossetti rossz lányait juttathatja eszünkbe – Waterhouse Shalott hölgye sorsával dacolva, a testét béklyóba záró fonalak ellen harcolva szembefordul a számára (a férfitársadalom által) előírt konvenciókkal, melyek a nőt passzív, engedelmes szerepre kárhoztatják. E rebellis nőalak 1888-as festményén is megjelenik, mikor Shalott hölgye csónakjában ülve, felszegett fejjel, távolba révedő szemekkel talán a halállal néz farkasszemet.

Keats gonosz asszonyát 1893-ban vetette vászonra a festő, aki a versben női vámpírként jelenik meg:

szexualitásával barlangjába csábítja a lovagot, aki az együtt töltött éjszaka után elsorvadt árnyékként kóborol a lápvidéken a kegyetlen nő után kutatva. Waterhouse a csábítás pillanatát örökíti meg, nem is akármilyen módon: a nő haját a férfi nyaka köré tekerve láncolja magához a lovagot, ezúttal ő béklyózza meg a felsőbbrendű nemet, csapdába zárja, kiszipolyozza. A pre-raffaelita nőábrázolásokról szóló tanulmányok szerint a haj dússága egyenes arányban áll a nő szexualitásával, minél több a haj, annál felfokozottabb a szexuális energia. Rossetti Lilith című versében hasonló tulajdonsággal ruházza fel a nő haját, mikor azt írja:
 
„so went
Thy spell through him, and left his straight neck bent
And round his heart one strangling golden hair”
 
A fojtogató aranyhaj körülöleli a férfi szívét, kinek nyaka engedelmesen meghajol az asszony ereje előtt, a nő csábereje áthatol a férfi testén, egyfajta szexuális aktus keretében a nemi szerepek felcserélődéséről van itt szó.

E két nőalak esetében a normálistól való elszakadás, a konvenciózus visszautasítása figyelhető meg, csakúgy, mint a harmadik nő esetében, ki egészen más úton éri el az abnormalitás síkját: Ophelia őrületében lépi át az asszonyi szerep határát. Elnyomva egy férfiak által irányított világban, apja s szerelme akaratától vakon éppen őrületében nyeri el identitását. Waterhouse

1905-ös olajfestményén

a normális és az abnormális ütközik: az előtérben álló Ophelia vad tekintete, hófehér bőre, s szabadjára engedett haja éles kontrasztban áll a háttérben ülő nők konszolidált kinézetével, akik elképedve nézik az őrült asszony ámokfutását. A jó és a rossz nő kontrasztja bizonyos fokig tradíciót nyert a pre-raffaelitáknál, Edward Burne-Jones 1860-ban készült Sidonia von Bork című festményén az előtérben álló varázslónő kihívó pillantása, meztelen nyaka szimbolikusan is dominál a háttérben meghúzódó nyakig beöltözött Clara von Bork figurája felett.

A társadalmi szerepek elhagyása, a határok áthágása jóval kikristályosodottabb formában jelentkezik Waterhouse olyan képeinél, mint A hableány (A mermaid)vagy  az Odüsszeusz és a szirének (Ulysses and the Sirens). A hableány és a szirének e két festményen a transzgressziót fizikai síkra helyezik át: a kevert fajok ábrázolása (halfarkú nő, illetve madár-asszony) olyan abnormalitások a férfitársadalom szemében, melyek gyakorlatilag ellehetetlenítik a két nem közti hagyományos kapcsolatteremtést. A hableány halfarka egyaránt szimbolizálhatja a kígyót, mely a csábítás illetve a rossz szimbólumaként is értelmezhető, ugyanakkor a halfarok a férfi nemi szervet is helyettesíti. Továbbá a hableány halfarka nem teszi lehetővé a behatolást, védi a női testet, annak integritását, ezáltal frusztrációt ébreszt a férfiban. Számos legenda és mítosz beszél az emberférfi és hableány közti házasságról – a legismertebb talán a Melusina-mítosz, mely A.S. Byatt Possession (magyar fordításban Mindenem) című regénye alapjául szolgál – s ezekben a történetekben a hableány gyakran bosszút áll a hűtlen vagy hazug férjen. Waterhouse festményén a hableány hosszú haját fésüli (amely akár maszturbációként is interpretálható), saját gondolataiba zárkózva önmagával foglakozik, tudomást sem véve az őt figyelő (férfi) szemekről.

Byatt egy másik regénye (A Whistling Woman – A fütyülő nő) a madárasszonyok legendájával indít, akiktől minden férfi retteg, holott ők csak arra várnak, hogy valaki végre meghallja hangjukat, értse szavukat. Waterhouse szirénjei egyértelműen félelmetes jelenségek, karmaikkal, kiterjesztett szárnyaikkal fenyegetik a hajósokat, akik teljesen ki vannak szolgáltatva az asszonyok agressziójának.
Waterhouse életművében számos példáját láthatjuk az egyedülálló, független, erős, sokszor veszélyes asszony archetípusának, kinek erőteljes szexuális kisugárzása, a férfitársadalom szabályainak felrúgása, átlépése, kitágítása szükségszerűen félelmet kelt az ellenkező nemben. Waterhouse a viktoriánus kor nőképének kettősségét (az ideális háziasszony, családanya vs. rossz lány, bukott nő) használja fel, azzal a fontos különbséggel, hogy képein nyoma sincs a bukott asszonyt megbélyegző stigmának. Nőalakjai szinte kizárólag az utóbbi kategóriába sorolhatók, vélhetően ezzel erősítve preferenciáját: Waterhouse kiáll a kegyetlennek látszó, valójában azonban csak függetlenségre, autonómiára törekvő asszonyok mellett.
 
 
 
Irodalom:
Bullen, J. B. The pre-Raphaelite body : fear and desire in painting, poetry, and criticism. New York: OUP, 1998.
Byatt, A. S. Possession: a romance. London: Vintage, 2003.
Byatt, A. S. A Whistling Woman. London : Chatto and Windus, 2002
J.A. George. ’From King Arthur to Sidonia, the Sorceress: the Dual Nature of Pre-Raphaelite Medievalism’ in Victorian Gothic: literary and cultural manifestations in the nineteenth century. Ed. Ruth Robbins and Julian Wolfreys. Houndmills: Palgrave, 2000.
 

 

 

Csak a nő holttestén át - Ferdinand Hodler látomása

december 26, 2009 - 16:03
Ferdinand Hodler: Valentine Godé-Darel a betegágyon 1914
A Szépművészeti Múzeum Ferdinand Hodler – Egy szimbolista látomás című kiállítását 2008 szeptemberében volt szerencsém megtekinteni. Bevallom, korábban nem sokat foglalkoztam Hodler művészetével, ám nőiséggel kapcsolatos festményei igen nagy hatást gyakoroltak rám. Ferdinand Hodler egy 19.-20. századi svájci festő, aki főként tájképeket és portrékat készített, de életművében szép számmal megtalálhatók a szimbolikus témájú festmények is. Amiről azonban szólni kívánok e cikkben, az nem más, mint a festő szeretőjének, Valentine Godé- Darelnek haldoklását és halálát megörökítő festmények és rajzok sorozata, melyek sokkoló momentumai Hodler életművének.

"Kísérteties kísértetek és a nőiség kulturális mítoszai az angol irodalomban" - beszámoló Séllei Nóra előadásáról

március 12, 2010 - 10:40
Alfred Kubin: Madame - modern csillárdísz

 Mielőtt valakit elragad az egyre inkább elharapozó ideológiai divathullám, és a hagyományos, veretes értékek nevében elkezdi romantizálni az otthonmaradó, "karrierjének" (általánosító szitokszó) átszellemült mosollyal búcsút intő, önalárendelő családanya képét, esetleg a mindennapi güriként megtapasztalt (valószínűleg rosszul megválasztott) munkától megfáradva nőként kívánatosnak tartaná ezt az életformát, a házasság és az anyaság efféle kizárólagos megélését; nem csak Beauvoir A második nem c.

Női karakterek és science-fiction 3.

március 22, 2010 - 09:34

Vajon miért van az, hogy a science-fictionben megjósolt jövőképek zöme az időben távoli Földet vagy pusztulásra, vagy sanyarú sorsra ítéli? Ha körülnézünk, akkor talán elég egyértelművé válik a válasz: amennyiben a jelenleg is munkálkodó társadalmi erők irányát követjük, nem sok pozitív végkifejlet várható szülőbolygónkra nézve.

A feminista nő Jókai Anna szerint

május 17, 2010 - 07:14

Jókai Anna (1932 - ) a kortárs magyar irodalom egyik jeles alakja, Kossuth-díjas írónő, mégsem ajánlanám szívesen (nő)társaimnak A feladat c. könyvét. A könyv fülszövege szerint a nők pszichikai és társadalmi lehetőségeiről és korlátairól fog beszélni, a nők munkavállalás és magánélet közti ellenmondásos helyzetét fogja bemutatni, az önmegvalósítás nehézségeit.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya (1938) Ford. Ruzitska Mária, Európa, Femina sorozat, 1986

június 12, 2012 - 14:35
Jelenet Alfred Hitchcock Rebecca című filmjéből

Daphne du Maurier Rebecca c. vaskos (545 oldal), ám gördülékenyen olvasható regénye 1938-ban íródott az ún. „női gótika” tradíciójában, és – ami nem ritka a műfajban – tartalmazza a krimi és a szerelmes regény elemeit is. A borító a csókolózó pár által az utóbbit emeli ki, a látszat szintjén némileg csökkentve a mű komolyságát (ami női szerzők műveivel a kiadói gyakorlatban rendszeresen megesik). A filmváltozatot sem kell ismerni ahhoz, hogy belássuk: ez nem szirup.