/Megjelent A Nő és a Társadalom 1907/10-11. számaiban/

Forró napsütésben jártam az afrikai sivatagon. Lovamat egy mimózafa alá vezettem, levettem róla a nyerget és szabadjára bocsátottam, hadd keressen magának a száraz bokrok között valami legelni valót. A hőség szinte elviselhetetlen volt. Leültem a fa alá. Lassanként elalmosodtam, fejemet a nyeregre hajtottam és elaludtam. Furcsa álmom volt:

Egy nagy sivatag szélén álltam, porfelhők között. Két csodálatos alakot láttam; teherhordó állatokhoz hasonlítottak. Az egyik előrehajtott nyakkal feküdt a homokban, a másik mellette állt. Csodálkozással néztem a földön fekvő alakot. Óriási terhet cipelt a hátán és vastag homokréteg bontotta be. Olyan magas volt ez a réteg, mintha évszázadok hordtak volna össze. Érdeklődéssel néztem rá. Éreztem, hogy valaki mellettem all és megfigyel. Megkérdeztem tőle:

,,Mi az a csodálatos lény ott a porban ?”

,,A nő”, felelte, ,,az emberiséget viszi.”

„Miért fekszik ott olyan mozdulatlanul egészen homokkal bontva ?”

,,Figyelj reám, megmondom. Sok száz év óta fekszik itt, a szél telehordta homokkal. A legeslegöregebb élő ember sem látta soha mozdulni. A legeslegrégibb könyv szerint valamikor éppen úgy feküdt itt, a mélységes homokban, mint most. De figyelj! A legrégibb könyvnél is öregebb, a legősibb hagyománynál is régibb szokások immár elporladt talajában meg lehet találni a lába nyomát. Szorosan annak a nyomai melleit, aki most mellette áll és akivel valamikor ez az asszony, aki most itt fekszik, szabadon járt kelt a sziklák fölött.”

,,Hát most miért fekszik itt?” kérdeztem, mire társam így válaszolt:

,,Évszázadok előtt az izomerő uralmának korszaka lehajolva találta őt, mert éppen kicsinyeit szoptatta. Háta széles volt, hát rátették a szolgaság terhét és hozzáerősítették a kérlelhetetlen szükség erős kötelékével. A földön, majd az égen keresett segítséget, de végre is látta, hogy számára nincs több remény és súlyos terhével, amelyet nem tudott letenni, belefeküdt a homokba. Azóta itt fekszik. Egymásután múlnak a századok, de a kérlelhetetlen szükség kötelékeit még nem oldották fel.”

Ránéztem a csodálatos alakra. Szemében évszázadok rettenetes türelmét láttam, a föld körülötte könnyektől volt nedves, lehelete szertefújta a homokot.

,,Sohsem igyekezett megmozdulni?”

„Néha meg-megrándult egy-egy tagja”, felelt a szomszédom.

„De ő bölcs; tudja, hogy a súlyos teherrel nem kelhetne fel.”

„Hát az, aki mellette áll, miért nem hagyja őt ott ?”

,,Nem képes rá, nézz csak jobban oda.”

És láttam, hogy egy hosszú kötelék feküdt köztük, amely egymásba fűzte őket.

,,Míg a nő itt fekszik” szólt az útitársam, ,,addig a másiknak itt kell mellette állnia és a sivatagba tekinteni.” ,

,Εz az álló lény tudja, hogy miért nem képes megmozdulni ?”

„Nem.”

Valami dörrenésszerű zajt hallottam és láttam, hogy a kötelék, mely a terhet a nő hátához szorította, szétrepedt és a teher a földre esett.

„Mit jelent ez?” kérdeztem. mire a szomszédom így válaszolt:

„A tiszta izomerő korszaka letűnt. A szellemi erő korszaka azzal a késsel ölte meg, amelyet még mindig a kezében tart. Csendesen, láthatatlanul közeledett a nőhöz és a mechanikai találékonyság késével szétvágta a köteléket, amely a súlyos terhet a nő hátához kötözte. A kérlelhetetlen szükség megszűnt. A nő most már képes rá, hogy felkeljen.”

De még mindig mozdulatlanul feküdt a földön tágra nyitott szemekkel és előrenyújtott nyakkal. Mintha kémlelt. kutatott volna a sivatag szélén valamit. ami nem jött. Nem tudtam, alszik-e. vagy ébren van. de a szemében különös fény csillámlott fel. mint a sötét szobába nyomuló napsugár.

„Mit jelent ez?” kérdeztem.

„Csend”, súgta a mellettem álló férfi…éppen most gondolkozik azon, vajjon fel tudna-e kelni.”

A homokban fekvő nő felemelte a fejét. látta a mélyedést, amelyben a nyaka oly soká feküdt. A földre, majd az égre tekintett és végül a mellette álló lényre. Ennek a tekintete azonban a sivatagba mélyedt. A nő teste remegett; térdeit a földhöz szorította, oly erővel, hogy az erei kidagadtak. Örömmel kiáltottam.

„Felkel”, de máris visszaesett és ugyanott feküdt, ahol azelőtt. Csak a fejét tartotta magasan, azt nem hajtotta ismét a porba.

„Nagyon gyenge”, mondta a kísérőm. „Lábait oly soká nyomta testének a súlya.”

Hogy erőlködött a szerencsétlen; szinte verejtékezett bele!

„A mellette álló férfi bizonyára segít majd neki”, mondtam, de a kísérőm a fejét csóválta;

„Nem segíthet neki. Az asszonynak magamagának kell segíteni. Küzdenie kell, mindaddig, amíg megerősödik.”

„De hátráltatni csak nem fogja”, kiáltottam.

„Nézd eltávolodik tőle, szorosabbra fogja a kötelet és lehúzza vele.”

„Nem tudja, mit tesz”, szólt a kísérőm. „Ha megmozdul, szorosabbra húzza a kettőjüket összefűző köteléket. A férfit ez sérti és messzebbre megy tőle. De eljön az a nap, amikor meg fogja érteni, mit cselekszik a nő. Ezen a napon támogatni fogja és szánakozással néz majd a szemébe.”

A nő kinyújtotta a nyakát; verejtékének csöppjei könnyekként hullottak a földre. Felemelkedett egy arasznyira a földtől, de visszaroskadt.

„Túlságosan gyenge!” kiáltottam. „Nem tud járni, a hosszú századok elpusztították az erejét. Sohsem tud majd megmozdulni?”

„Nézd a szemeiben égő tüzet”, szólt az útitársam. Odanéztem. A nő lassan-lassan megmozdult és térdre emelkedett.

Felébredtem. Keletre és nyugatra tőlem csupa pusztaság, kiszáradt bokrokkal. A vörös homokban hangyák mászkáltak, a hőség rettenetes volt. A vékony faágakon keresztül a kék égre néztem és gondolkozni kezdtem álmom felett.

Csakhamar újra elaludtam és újra álmodtam: sivatagot láttam, melyben egy nő közeledett. Egy sötét folyó magas, meredek partjához ért. Egy fehérszakállú aggastyán jött vele szembe, kezében bottal, melyen a „Megértés” szó állott. Megkérdezte a nőtől, mi járatban van, mire az így szólt :

„Én vagyok a nő és a szabadság földjét keresem.”

„Itt van előtted”, monda a férfi.

„Nem látok egyebet”, felelt a nő, „mint egy sötét, rohanó folyót, magas, meredek partot és itt-ott mély bevágásokat.”

A férfi: „És odaát?”

A nő: „Semmit sem látok. Csak ha szememet a kezemmel beárnyékolom, rémlik előttem úgy, mintha fákat és napsütötte dombokat látnék odaát.”

A férfi: „Az a szabadság országa.”

A nő: „Hogyan juthatok oda?”

A férfi: „Csak egyetlen-egy út vezet oda a munka partjain és a szenvedések vízén keresztül.”

A nő: „Híd nincs?”

A férfi: „Nincs.”

A nő: „Mély a víz?”

A férfi: „Nagyon mély.”

A nő: „A talaj csúszós?”

A férfi: „Bizony az; ha megcsúszik lábad, veszve vagy.”

A nő: „Átmentek már mások is ?” A férfi: „Néhányan megpróbálták.”

A nő: „Nincs egy csapás, ahol legjobban át lehet gázolni?”

A férfi: „Azt magadnak kell megcsinálnod.”

Szemét beárnyékolva így szólt a nő: „Át akarok menni.”

„Le kell vetned azt a ruhát, melyet a sivatagban viseltél”, így a férfi.

Örömmel dobta le magáról a nő a régi előítéletek köpenyét, mely már lyukas volt, leoldotta derekáról az övet és a molyok felhő gyanánt röpködtek a régi holmiból.

„Húzd le lábaidról a függés cipőit”, mondta a férfi.

Csaknem meztelenül állt a nő immár előtte, csak egy fehér lepelbe burkolva.

„Azt megtarthatod”, szólt a férfi. „Ilyen ruhákat viselnek a szabadság földjén. Ez a ruha a vízben felemelkedik és úszik.”

Az „Igazság” szót láttam a ruhadarab mellén. A nap még nem sokszor süthetett rá, mert a többi ruha eltakarta.

A férfi a nőnek nyújtotta a botját és így szólt: „Fogd ezt a botot és tartsd erősen. Azon a napon, amelyen kiesik a kezedből, véged van. Ezzel keresd az utadat lépésről-lépésre. Ahol nem éri a földet, oda egy lépést se tégy.”

„Készen vagyok”, szólt a nő, „engedj utamra.”

A férfi: „Nem, maradj még. Mi van a melleden?”

A nő hallgatott.

A férfi: „Bontsd fel a ruhádat, hadd lássam!”

A nő felbontotta fehér leplét. Egy nyomorult kis teremtés szívta a mellét. Sovány térdeit felhúzta és anyja mellét a kezecskéivel markolázta.

„Ki ez?” kérdezte a férfi, „és mit csinál itt?”

„Nézd a szárnyacskáit,” szólt a nő.

A férfi: „Fektesd le.”

A nő: „Alszik és álmában szopik. Magammal viszem a szabadság földjére. Amíg karjaimban hordtam, gyermek volt. A szabadság földjén férfivá fog fejlődni. Együtt vándorlunk majd ott, és nagy fehér szárnyai árnyékot adnak nekem. A pusztában csak azt az egy szót suttogta, „szenvedély”. Abban az országban megtanulja a „barátság” szót is kiejteni.”

„Fektesd le”, ismételte a férfi.

„Az egyik karomon viszem majd”, válaszolt a nő, „a másikkal pedig a víz ellen küzdök.”

„Ha a vízben leszel”, mondta a férfi, őrá fogsz gondolni, és megfeledkezel a habokról. Fektesd ide le, nem fog meghalni. Ha észreveszi, hogy magára hagytad, kibontja a szárnyait és elrepül; még előbb a szabadság földjére ér, mint te. Az első segítő kéz, amely a szabadság földjére érkezők felé nyúl, a szeretet keze lesz. Akkor ez a csöppség férfi lesz, nem gyermek. A te kebleden nem tud gyarapodni. Fektesd le, hadd nőjjön.”

Az asszony levette kebléről a gyermeket, de az véresre harapta. Letette a földre és betakarta friss sebét. Lehajolt és megsimogatta a szárnyait; láttam, hogy közben a haja hófehérre vált, ifjúsága öregséggé változott. Messze lent állt a folyó partján és így szólt:

„Miért megyek ebbe az országba, melyet még senki sem ért el ? Oh, milyen elhagyatott vagyok.”

„Figyelj”, szólt az öreg ember, „mit hallasz most ?” „Lépteket hallok”, szólt az asszony figyelmesen hallgatózva, „ezerszer tízezret és még sok-sok ezret és valamennyi ezen az úton hallatszik.”

„Azoknak a léptei ezek, mondja az öreg ember, „akik téged követnek”. Vezesd őket! Csináld meg a csapást! Azt a talajt, amelyen most állsz, tízezerszer tízezer láb fogja simára taposni. Megfigyelted, hogyan mennek át a sáskák a folyamon? Előbb a víz szélére jön egy, azt az ár magával ragadja. Azután jön egy másik és még egy és még egy és így végül a testeikből felépítik a hidat, amelyen azután a többi átmehet.”

„És az elsők, amelyeket az ár magukkal ragad? Azokról többé semmit sem lehet hallani?” kérdezte a nő, „Testeikből még csak híd sem épül?”

„Magával ragadja őket az ár”, válaszolt a férfi és semmit sem hallunk többé felőlük, de hiszen ez nem fontos.”

„Nem fontos”, ismételte a nő.

„Csapást csinálnak a víz szélén«„

„Igen csapást csinálnak a víz szélén”, mondta a nő, „és ki megy keresztül a mi testeinkből épült hídon?”

„Az egész emberiség”, felelt férfi.

A nő erre szó nélkül megragadta a botot és nekivágott a folyóhoz vezető sötét ösvénynek.

Újra fölébredtem. Sápadt délutáni napfény vett körül, A hanyatló nap bearanyozta a bokrokat. Lovam nyugodtan abrakolva állt mellettem. Körülnéztem és a vörös homokban hangyák ezreit láttam sürögni-forogni. Folytatni akartam az utamat, mert az idő hűvösebbre vált. De megint csak elnyomott a fáradtság, hátra hajtottam a fejemet és elaludtam.

Álmot láttam újra: Láttam egy országot, melyben bátor férfiak és nők kéz a kézben együtt vándoroltak. A szemébe néztek egymásnak és nem ismerték a félelmet. Asszonyokat is láttam; kézenfogva jártak együtt. Mellettem állt valaki; megkérdeztem tőle:

„Mi ez a hely?”

„A mennyország”, válaszolt.

„És hol van ez a mennyország?”

„A földön.”

„Mikor lesz ez így a valóságban ?” kérdeztem tovább.

„A jövőben”, volt a válasz.

Felébredtem. A búcsúzó nap az alacsony dombokat csókolgatta, az egész természetet üdítő hűvösség öntötte el. A hangyák lassanként haza vonultak. Lovam felé közeledtem. Egyszerre eltűnt a nap a dombok mögött, de tudtam, hogy másnap újra felkel.

Fordította: –n. –a.