Dogville - A menedék. Vagy mégsem? Elemzés öt fejezetben.

## I. A rendezés

### Lars von Trier, a különc

Lars von Trier, dán rendező és forgatókönyvíró a kortárs filmipar egyik legkülönösebb figurája. Rendezési stílusát kezdetben a Dogma95 nevű avant-garde filmkészítő mozgalom és csoport határozta meg. E csoportosulás (melynek mellesleg egyik alapítója is volt) külön szabályrendszert fektettett le, melynek egyik legmeglepőbb pontja például az, hogy “kézikamerát kell használni”, „minden ebből adódó mozgás engedélyezett.” Ez a pont érvényesül többek közt a „Táncos a sötétben” című filmjében is. Azonban később már e szabályokon is túllépett: rendezése még elvontabb, művészibb és szokatlanabb lett.

A dán rendező más területen is eltér a megszokottól. Kevés olyan rendező akad, aki egész életművét tudatosan trilógiákból állítja fel, de Lars von Trier ezek egyike. Az Európa-trilógia (A bűn lélektana, Járvány, Európa) után következett az Aranyszív-trilógia (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben), majd az USA-trilógia *(Dogville, Manderlay és a készülőben lévő Washington)*.

### Dogville, avagy a brechti színdarab

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Az USA-trilógia első része a Dogville – A menedék című film. A rendező (sok más alkotásához hasonlóan) itt is elvállalta a forgatókönyvíró szerepét. Lars von Trier le sem tagadhatná e filmet: korunk egyik legmerészebb rendezése, mely még művészkörökben is sok negatív kritikát váltott ki.

A Dogville egyedisége abban jelenik meg, hogy a Dogma95 elvei mellett Bertold Brecht epikus színházának hatása is érezhető. (Érdekességként : sok hasonlóság van a film története és Brecht Háromgarasos opera című művének egyik jelenete közt.) A nézőnek legelőször szembetűnő furcsaság a díszlet hiánya. Az egész film ugyanazon, a leginkább tornateremre emlékeztető helyszínen játszódik. Körülvevő táj nincs, a napszakok változását is csak a fehér, illetve fekete végtelenség váltakozásából érzékelhetjük. Ez az üres háttér szinte azt az érzetet kelti, hogy Dogville városa valahol az égben lebeg. A sötét, PVC hatását keltő talajon mintha krétával rajzolták volna be a házak körvonalát, az ablakok, a bokrok vagy például a kutya helyét. Az ajtók néha látszanak, de általában a színészek a képzeletbeli kilincset megfogva egy képzeletbeli ajtón át jutnak be, illetve ki a házból.

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Azonban a rendezés segíti is a nézőt: hallani lehet az ajtó nyikorgását, a kutya ugatását, látni lehet az árnyékok mozgását. Máshol a rendező kissé groteszk módon feliratokkal is segít a tájékozódásban. Nemcsak az utcanevek vannak a padlóra írva, hanem például az „egres bokrok” is. Szintén a díszlethiány pótlása miatt olykor a szereplők monológja már-már romantikus tájleírásba megy át, így a néző szinte látja is a nem létező elemeket. Akár egy regény olvasásakor.

Mindez a brechti elveket tükrözi: minimális díszlet, hogy a figyelmet semmi ne vonja el a lényegről, a néző aktív részvételének megkövetelése, kényszerítése az állásfoglalásra. Az alapkoncepcióban is Brecht epikus színházának hatása érvényesül: a történet tárgya a világ alakulása, valamint az ember cselekedetei. A Dogville – a parabola határait súrolva – ezeket a kérdéseket kutatja…

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni.

## II. A történet

### Dogville és a kísérlet

Dogville első látszatra hétköznapinak tűnő kis bányaváros az Egyesült Államokban, a Sziklás-hegységben. „Jó, becsületes, városukat szerető emberek” lakják. Ennek ellenére „ez Dogville városának szomorú története” – hangzik az első mondat, ami már előre sejteti, hogy a kezdetben kedves mesének induló történet sötétebb, mint amilyennek tűnik…

Dogville városába csak egy út vezet, messze van más településektől. Lakói a külvilágtól elszigetelten élnek. Még szavazni sem járnak be a szomszédos településekre. Csak 15 felnőtt él a városban, így mindenki ismer mindenkit. A közösség mindenek felett áll.

A megszokott, rutinszerű életet egy váratlan vendég érkezése rúgja fel. Grace Mulligan (Nicole Kidman) gengszterek elől menekülve vetődik a városkába. Mikor ifjabb Tom Edison (Paul Bettany) rátalál, felveti, hogy Grace a városban húzza meg magát üldözői elől. Tom egyfajta kísérletnek veti alá a lakókat: arra kíváncsi, hogy hogyan viszonyulnak majd az új helyzethez és Grace-hez, vajon képesek-e az önzetlen segítésre és az elfogadásra…

### Az elfogadás kérdése

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. „Az emberiség alapvető problémája az elfogadás.” – állítja a film, melyet gyorsan meg is cáfolnak, hiszen Dogville lakói a városi gyűlésen bizalmat szavaznak Grace-nek. Két hétig tartó próbaidőt kap, utána végleges döntést hoznak maradásáról vagy távozásáról. E rövid idő alatt a menekülő lány próbálja elfogadtatni magát: felajánlja segítségét a lakóknak, azonban mindenhol visszautasítást kap, hiszen – mint mondják – nincs szükségük semmire. Végül Grace meggyőzi őket, és olyan feladatokat lát el, melyekre ugyan nincs szükség, de hasznosak. Így hát elkezdi a vadegres bokrok kigyomlálását. Nem kell sokat várni, és kiderül, hogy az egész városnak vannak szükségtelen feladatai a lány számára. A terv azonban bevált: a próbaidő leteltével Grace maradása mellett foglaltak állást. Ezután már munkájáért tisztességes fizetést, sőt egy saját házat is kapott.

Ez a harmónia azonban hamar megtört miután a rendőrség kitette Grace képmását Dogville városában is. A plakáton először csak eltűnt személyként jelenik meg, de hamar lecserélik: Grace-t – a gengszterek rendőrségi kapcsolatainak köszönhetően – már bankrablással gyanúsítják. Információkért cserébe pedig szép összeget ígérnek. Ez megingatta az embereket: az elfogadás kérdése helyett már a moralitás kerül a film központjába.

### Az erkölcs kérdése

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. „Jó, becsületes, városukat szerető emberek” – idéztem korábban. Hamarosan kiderül, hogy az állítás nem teljesen igaz. A lakókban felmerül, hogy az a helyes, ha feladják Grace-t, hiszen „így írja a törvény”. Azonban valójában jobban érdekli őket a nem túl erkölcsös tett anyagi következménye. Ez egy visszafordíthatatlan lavinát indít el. A menekült városban maradása „anyagi szempontból költségesebb”, így ellensúlyként több munkát kell elvállalni és kevesebb fizetésért. De a város nagyon kegyes: megígérték, hogy félóránként meghúzzák a harangot, hogy jobban követhesse új programját…

„Ez a város romlott. A velejéig. Rájöttem, az emberek mind egyformák. Kapzsi állatok. Csak a kisvárosban kevésbé sikeresek. Ha enni ad nekik az ember, pukkadásig zabálnak.” – mondja ki az egyik szereplő. A lakók igazi jelleme kezd feltárulni: kezdetben „csak” álszentek és hazugok. Később a helyzet eldurvul.

„Dogville kimutatja a foga fehérjét.” Grace-ből gyakorlatilag a város rabszolgája lesz. A megállás nélküli munkát zokszó nélkül tűri. Egy napon viszont egy helybéli megerőszakolja. A megalázott lány csak egyet akar: csendben elmenekülni a városból. Nem akar sem botrányt, sem visszavágást. Próbálja megérteni minden őt ért támadások okát. Véleménye szerint Dogville lakói nem gonoszak, csak nehéz körülmények közt élő, megtört emberek. De hol van a határ?

### A bűn elfogadása

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Grace az almát fuvarozó Ben segítségével akar elszökni, aki – mint mondja – nem akar hasznot húzni mások nyomorából. Ennek ellenére a szívességért pénzt fogad el, sőt azt előre kéri. Az úton „veszélyességi pótlék” gyanánt megerőszakolja a lányt, majd visszaviszi Dogville-ba. A lánynak ezért még nagyobb terroron kell keresztülmenni, hiszen „Nincs más választásunk. Meg kell védenünk a közösséget.” Nyakára vasat vernek, és harangot akasztanak, hogy hallják, merre jár. A vasra láncot is akasztanak, mely súlyos nehezékben végződik, így nem tud újra elmenekülni. Természetesen a munkát folytatnia kell, sőt a férfiak esti érkezése mindennapossá válik. Grace azonban mártírként tűri a folyamatos megaláztatást, és kitart korábbi véleménye mellet.

Ezzel a fentebb felvetett elfogadás kérdése két szintre bomlik. Kezdetben Grace elfogadásáról volt szó, most pedig a város bűneinek elfogadásáról. Meddig lehet megértőnek és önfeláldozónak lenni a bűnözőkkel szemben?

### Szembesítése és megtorlás

A megtört Grace még mindig meg próbálja javítani az embereket, ezért saját érdekükben a városi gyűlésen szembesíti őket valós arcukkal. Az igazságot azonban nem tudták elviselni: minél előbb meg akartak szabadulni a lánytól, ezért feladták őt. De nem a rendőrségnek, hogy kitudódjanak a rémtettek, hanem a gengsztereknek, akik – legalábbis a lakók szerint – majd elvégzik helyettük a piszkos munkát…

A maffia érkezése után nem várt fordulat következik: fény derül arra, hogy Grace a gengszterfőnök lánya, aki elmenekült otthonról. Hosszú és tanulságos beszélgetés után a lány ráébred, hogy Dogville – a gyilkosság szándékával – a bűnök teljes palettáján végigment. Lassan tudatosul benne, hogy a megértésnek is vannak határai. A város olyan bűnöket követett el, amit saját magának soha nem bocsátott volna meg.

Grace-nek választania kellett: Dogville-ban marad vagy az apjával tart. Véleménye megváltozott: úgy gondolta, hogy jót nem akkor tesz, ha megbocsát mindenkinek, hanem ha megpróbálja megakadályozni, hogy mások is átéljék ezeket a szenvedéseket. Az apját választotta. Megölette Dogville lakosait. Csak egynek kegyelmezett: Mózesnek, a kutyának.

## III. Összefoglalás

A film az emberi természetről mesél, a jóság és a bűn kategóriáit taglalja: kirekesztés, álszentség, kapzsiság, bűnbe esés, bosszú, jóság, önfeláldozás, mártírság. A bűnök lassú fokozódását nagyon jól érzékeltette Lars von Trier, és persze nem utolsó sorban a színészek is. Ennek a folyamatos erősödésnek a hatására a nézőben is egyre több a feszültség, így mindenki átéli Grace fájdalmát, illetve ítéletet alkot a történtekről. A brechti követelményeknek megfelelve szinte végig a szánkba rágják, tudatunkba verik a tanulságot, a helyes erkölcsi magatartás szükségét.

Nagyon éles kontrasztban áll Grace és a falu lakói. Végül a nézőben is felmerül az, ami Grace-ben a film végén: az apa vagy a falu? Hiszen Grace azért menekült el apjától, mert nem tudta elviselni a gengsztereket és azok tetteit. Azonban a végére Grace és a néző is összezavarodik. Tulajdonképpen Dogville lakosai egyáltalán nem jobb emberek, mint a gengszterek. A főhősnő egy talán sokkal bűnösebb világba került, mint ami elől korábban menekült. Ahogy a lezárás is utal rá, a városnak csak egy pozitív, értékes lakója van: Mózes, egy kutya. Az összes ember – a gyerekeket is beleértve – velejéig romlott. Dogville tulajdonképpen egyáltalán nem is volt menedék…

Az egyértelmű erkölcsi mondanivaló ellenére a film lezárása többféle módon is értelmezhető. Egyrészt elképzelhető, hogy Grace is Dogville hatása alá került, és nem tudta megállapítani, hogy hol van a határ. Azonban véleményem szerint Dogville inkább szimbolikus jelentőségű. Egyértelmű, hogy fiktív város, a bűnök különböző fokozatait példázatként mutatják be a nézőnek. Így a város elpusztítása is jelképes. Szerintem inkább arra utal, hogy társainkból és bizony saját magunkból kell kiölni a rosszindulatot. Hiszen Dogville ugyan más mértékben, de mindenkiben ott lapul…

## IV. Grace mint nő

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. A fentebb leírtak inkább erkölcsi oldalról közelítették meg a filmet, de fontos Grace alakja mint nő. A házimunka, a megerőszakolás – és finom utalással a rabszolgasors – mind olyan elemek, melyek a női társadalomhoz köthetőek. Tulajdonképpen a megértés és tűrés is inkább a női tulajdonságok közé sorolható be. Mielőtt bárki is felháborodnak az előző mondaton, egy egyszerű kérdést vessen fel magának: el tudnám képzelni (a történet megváltoztatása nélkül), hogy a főhős férfi, azaz ugyanúgy reagált volna egy férfi hasonló helyzetben, mint ahogy Grace tette? Ugye hogy nem. Igaz, sok nő sem, és talán pont ez is az egyik mondanivaló. Grace szembefordulása azzal, amit korábban olyan szépnek látott és annyira szeretett egyben üzenet a nőknek is. Hisz nemcsak a filmvásznon, hanem a való életben is tudni kell hogy meddig tart a megbocsátás, és hol kezdődik az a pont, ahol azt kell mondani, hogy állj.

A másik szál Grace és Tom kapcsolata. Kétséges, hogy Tom valóban a lányt szereti-e vagy ő is – a városi férfiakhoz hasonlóan – csak a testét. Erre több utalás is van a filmben. A férfi-női kapcsolat más problémái is felmerülnek itt: „A hatalom érzése járta át. Tom még sohasem érzett ilyet nővel szemben, és ez felszabadította rügyező szerelme legjavát.” – hangzik el a filmben…

Igaz, hogy Tom volt az egyetlen férfi a városban, aki végül nem kapta meg Grace testét, de mikor a lány Tomot jellemzik, a férfi úgy érzi, hogy átlátnak rajta. Bosszúság fogta el, nem akarta gyengének érezni magát, a lány ellen fordult. Végül pedig ő volt az is, aki Grace halálát kívánva hívta a gengsztereket.

## V. A Dogville után

A Dogville – merész rendezése miatt – sok negatív kritikát kapott, de tagadhatatlan, hogy mindenkire nagy hatást gyakorol, aki megnézi. Jelentősége nemcsak a rendezés megújításában, hanem témájában is rejlik.

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Sikerét bizonyítja, hogy rengeteg országban a színházak műsorára is került (többek közt Magyarországon is), hiszen kiválóan megállja a helyét színdarabként. Tulajdonképpen az egész film olyan, mintha eredetileg színpadra írták volna. Ezt igazolja a szerkezet is: a film kilenc fejezetre és egy előjátékra tagolt. A film menetét – persze nem negatív értelemben – megtörik a fejezetcímek, a narrátor felolvasása.

Lars von Trier a sikeren felbuzdulva és a kritikára nem adva 2005-ben elkészítette az USA-trilógia második darabját, a Manderlay-t. Ez tulajdonképpen a Dogville folytatása, hiszen Grace történetét meséli tovább, azonban a főszereplőnőt Nicole Kidman helyett már Bryce Dallas Howard játssza. A történet Alabama államban játszódik, a feketék és a rabszolgatartás témájával foglalkozik, azonban a végső mondanivaló és a film célja hasonló a Dogvilléhoz.

Az USA-trilógia befejező részének, a Washingtonnak pedig idén van a tervezett megjelenése. Nos, kíváncsian várjuk.