Szeretünk, míg nem vagy feminista

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Szeretünk, míg nem vagy feminista

november 21, 2010 - 13:23
Írtam egy posztot arról, mit tettek velem az egészségügyi dolgozók két hónap alatt, aláírtam (mert egyenes ember vagyok, elég merev gerinccel, ami nem hajlik, inkább törik...), és beküldtem a Praxis blogra. És jöttek a kommentek.

Az egész egy hete kezdődött, mikor irtóra kiakadtam a magyar egészségügyön. (Egy igazolásra lett volna szüksége Vikának a tanfolyamhoz, amit végez, és nagyon udvariatlanul bántak vele - a szerk.) Ha érdekel az egész történet, itt elolvashatod. Meg a rá érkezett reakciókat is...

praxis.blog.hu/2010/11/13/takarodjon_innen_mig_szepen_vagyok

Már a blogposztban leírtakra is azt mondtam, hogy ilyen otthon nem fordulhatna elő. Amit pedig egy-két kommentelőtől a történet után kaptam, végképp nem...
Mert mi történt azóta, hogy pár hete töröltem magam szinte az összes fórumról, kiléptem az egyesületemből, pusztán csak azért, mert annyi nettó bántást és támadást kellett elviselnem, amit úgy érzem, nem érdemlek?
 
Azt hittem, kezdenek lenyugodni az istenek. Azt hittem, hogy végre tiszta lappal indulhatok megint. Írtam egy posztot arról, mit tettek velem az egészségügyi dolgozók két hónap alatt, aláírtam (mert egyenes ember vagyok, elég merev gerinccel, ami nem hajlik, inkább törik...), és beküldtem a Praxis blogra. Előtte persze átolvastattam G.-vel, ő is rendben találta az írást...

És jöttek a kommentek. Orvosoktól, gyógyszerészektől, egyéb egészségügyi dolgozóktól... Csupa-csupa állítólag értelmes, okos embertől. Dicsértek orrba-szájba, hogy milyen fantasztikus dolog az, ha valaki meri vállalni a nevét. Hogy milyen kedves, milyen jófej, milyen kulturált, milyen intelligens ember vagyok, ellenben a csúnya- gonosz egészségügyi dolgozók, ugyebár...

Aztán jöttek a kritikák. Hogy nyuszi vagyok, hogy valójában magamnak kerestem a bajt, mikor úgy gondoltam, hogy nem akarok többet fizetni egy papír aláírásáért, mint amennyit muszáj. Kommentek arról, hogy igazából én voltam a hülye, amiért elvártam, hogy intelligens, és bizonyos fokig elfoglalt emberként kezeljenek. Hogy az orvos rendelési időben a rendelőben legyen, és ne máshol. Hogy az asszisztens ne úgy beszéljen velem, ahogy kutyákkal sem szokás. Lúzer lettem, amiért nem álltam le ordibálni én is, amiért megőriztem a méltóságomat, hidegvéremet minden helyzetben.

Aztán még érdekesebb kommentek érkeztek, miután egy idegbeteg egészségügyis rákeresett a nevemre, és hogy-hogy nem, a google kidobta a nevemet a Nőkért.hu szerkesztőgárdája között. Egy olyan honlap szerkesztőgárdája között, mely feminista aktivisták és a tudományos életben is elismert kutatók összefogásából jött létre azért, hogy megmutassa: a nőknek NEM arra van szükségük, amit az agybutító média a torkunkon lenyom. Hogy minden egyes cikkével kifejezze, hogy férfiak és nők egyenrangúak. Hogy nem kell megelégednünk félmegoldásokkal, hogy nőként nem kell lenyelnünk azt a tengernyi diszkriminációt, amit a társadalom ránk zúdít nap mint nap. Hogy igenis lehet jobban is nőként élni, nem kell beletörödnünk a mostani áldatlan helyzetbe...

A kommentek ekkor egészen érdekesen kezdtek transzformálódni. Azok a kommentelők - ismét hangsúlyozom, hogy egyetemet végzett, komoly szakemberekről van szó nagy általánosságban -, akik az elején "jó csajnak", büszke, karakán, intelligens, kedves, blablablabla embernek tartottak, hirtelen elkezdtek gyalázkodni... "Emancipunci", "hogyisírjukattogy szüfrázsett", "a kékharisnyának persze, hogy minden értelmes ember beszól, én is ezt tenném, mert nehogy már...".

Érvek, indokok sorolása nélkül, az adekvát válaszokat mellőzve hirtelen a "feminista" megint ellenség lett. Megint ellenség lettem, pusztán csak azért, mert merem vállalni azt, aki vagyok.

A mai nap tanulsága az, hogy a magyar társadalom úgy gondolkodik, hogy "csak addig vagy jófej, amíg az én normáim szerint jófej vagy". "Wow, milyen jó, hogy valakiben még van annyi gerinc, hogy vállalja a nevét... Persze ha az illető feminista, akkor egy undorító féreg, akinek egy szavát sem szabad komolyan venni." Pozitív vélemény visszaszívva...

Ilyenkor eszembe jutnak a finn ügyintézők, akik nem átallottak metálpulcsiban ülni a hivatalban, meg a bank, ahol metál szólt a rádióból... Mert ez a nagy különbség Finnország és Magyarország között: hogy Finnországban lehetsz te te. Magyarországon csak akkor lehetsz te te, ha illeszkedsz a "hivatalos" emberképhez. Ha beleillesz abba az emberképbe, amit mindig is undorítónak találtam...

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



A feminista nő Jókai Anna szerint

május 17, 2010 - 07:14

Jókai Anna (1932 - ) a kortárs magyar irodalom egyik jeles alakja, Kossuth-díjas írónő, mégsem ajánlanám szívesen (nő)társaimnak A feladat c. könyvét. A könyv fülszövege szerint a nők pszichikai és társadalmi lehetőségeiről és korlátairól fog beszélni, a nők munkavállalás és magánélet közti ellenmondásos helyzetét fogja bemutatni, az önmegvalósítás nehézségeit.

Létezik-e egyáltalán társfüggőség?

július 31, 2009 - 20:52

Társfüggőnek olyan embereket, elsősorban nőket szokás nevezni, akik teljesen kiszolgáltatják magukat szerelmi partnerüknek, és egyetlen vágyuk, hogy örömöt szerezzenek neki. Nem foglalkoznak saját igényeikkel, vágyaikkal, hiszen csak annyi a céljuk, hogy megtalálják a „nagy ő”-t, és ha már sikerült összejönniük vele, egy életre megtartsák. A jelenség – ahogy az elnevezésből is sejthető – hasonlít a drogfüggőséghez, vagy az alkoholizmushoz.