Várakoznom kellett, nem volt nálam könyv, így gondoltam, kivételesen veszek egy magazint. Mivel úgy véltem, hogy az újságosnál elérhetőek közül még a Nők Lapja a legnormálisabb, mert nincs tele bulvárhírekkel, fogyókúrával, pornótechnikákkal és celebpletykákkal, ezt választottam.

 

Fenti tartalom valóban csak mérsékelten szerepelt benne (bár szemet szúrt, hogy a kutyás sztárokról szóló cikkben minden állatszerető színésznő kapcsán azon tűnődött az író, hogy miféle férfi- vagy gyerekhiányt "pótol" az illető ebtartással...) - a Nők Lapja valóban nem az eltárgyiasítható, celebvilág iránt érdeklődő és vastag pénztárcájú nőképre épít, hanem saját bevallása szerint is emberközeli módon szeretné a magyar nőket megszólítani. Nemes cél lenne - de a divat világától való elfordulásnak miért kell feltétlenül konzervativimusba, illetve a hímsovinizmus mentegetésébe torkollnia? A nőellenesség egyik végét, nagyon elyesen, elutasítják - miért kell megragadni a másik végét?

 

A kiemelt cikk: "Férfiak, akik sokat tudnak rólunk".  Az 5 megszólaltatott férfi közül kettő nem csak hogy hímsoviniszta, de érzelmi bántalmazó is. Az egy dolog, hogy a legtöbb szót a fodrász és a stylist kapta (legfontosabb a nők külseje) - ők még elmennek, bár én nem biztos, hogy jó néven venném, ha a fodrász (elméletben, mert nem járok) az első 10 percben a magánéletem iránt érdeklődne. Igazából ez külön cikket érdemelne, ahogy már másutt kapott is, hogy miért tekinti sok nő lelki szemetesládának a szépségszakembert... Abban a cikkben azt írták, ez zavarja a fodrászokat, kozmetikusokat - az itt megszólaltatott hajszobrász azonban a pszichológus felsőbbrendűségét látszik kreálni a szituációból. A válóperes ügyvéd viszonylag korrekt, mindkét fél hibáit megemlíti, és a közös megegyezést szorgalmazza.

 

Ugyanez nem mondható el a megszólaltatott nőgyógyászról, Dr. Szőnyi Györgyről, aki "tud hatni a nőkre" (de még hogy...) - a rá szentelt hasábban nem sok szó esik a nők egészségéről (később van egy korrekt cikk a mellrák megelőzéséről, és egy divathullámot meglovagoló az "alternatív gyógymódokról", amelyek mindenkinek kiválóan beválnak, akinek semmi baja), a cikk ezen része az abortuszra van kihegyezve. A doktor urat azzal harangozzák be, hogy fél falunyi gyerek anyját beszélte le az abortuszról, és ezzel valami jótékony alaknak tüntetik fel. Módszere azonban nem más, mint súlyos érzelmi zsarolás. Szavait olvasva émelygés fogott el, pedig magam is szörnyű dolognak tartom az abortuszt. De az érzelmi zsarolást, lelki terrorizálást, fölényes manipulációt, a kiszolgáltatott, földön fekvő emberbe még egyet belerúgást még szörnyűbbnek. Idézem:

 

 

Ezután tömjénezik a doktor urat, hogy 20 éve házas, 3 gyerek édesapja - a stabil érzelmi és a hálapénzekből összeszedett még stabilabb anyagi háttérrel könnyedén oktat ki nála kevésbé privilegizált, mondhatni kétségbeejtő helyzetbe került nőket, és mond felettük ítéletet, aminek a következményeit nem ő viseli. (Az abortusz utáni lelki traumát részben az ilyen hozzáállású emberek okozzák, mint ő.) Arról nem szól a fáma, hogy a lelki terrorja által életben tartott gyerekeknek vett-e ételt, pelenkát, gyógyszert, segített-e az anyjuknak fizetni a számlákat, vigyázott-e a gyerekekre, amikor az anyjuk dolgozott - és, ami a legfontosabb az egészben, vajon hasonlóan "kemény" szavakkal elővette-e a megfogant magzatok APJÁT is. Ha legalább egyre "igen" a válasz, akkor visszavonom az eddigi mondandómat. (Mondom mindezt úgy, hogy magam is szörnyű dolognak tartom az abortuszt, mégis úgy vélem, lehet olyan helyzet, amikor elkerülhetetlen, és az érintett nő joga ebben dönteni, és a társadalomnak kutya kötelessége ezért nem megbélyegezni. Úgy vélem, senki se szórakozásból hoz egy ilyen súlyos döntést.) 

 

Az ötödik megkérdezett egy magát - legalább őszinte - szexistának és írónak valló alak, aki leírja, hogy társkereső oldalakra regisztrált, sok nővel találkozott, és - ebben persze már kevésbé volt őszinte - kihasználva a helyzetet, mindet ágyba vitte, majd odébbállt. Leírja, hogy ezek a sokszor kétségbeesett nők tartós kapcsolat reményében feküdtek le vele, és ő már előtte tudta, hogy nem ez a szándéka. (Oké, nem ígérgetett, de gondolom, azt se hangsúlyozta, hogy na, gyere már, csak egyszer akarlak megdugni.) A szakállas mítosz jegyében az a nő kezdte érdekelni, akit "nehéz megszerezni" - hát remélem, az érintett bottal se fog megpiszkálni egy ilyen múltú és hozzáállású figurát.

Hasonló átvágást boncolgat a lapban Tóth Krisztina Bejgli c. rövid prózája is, Schaffer Erzsébet írása pedig egy házas férfi félrelépését romantizálja "szerelmi történetként."

 

És még mindig nem elég a hímsovinizmus mentegetéséből: lapozok tovább, Gerevich József pszichiáterhez egy kétségbeesett terhes nő fordul, akivel a férje nem akar szexuális életet élni, mert perverznek tartja a terhesszexet. Korábban viszont csak akkor volt hajlandó a nőhöz nyúlni, ha az csipkébe, mindenféle szexi fehérneműbe beöltözött, mivel állítása szerint csak a kamaszfiúknak izgató egy sima meztelen női test. Gerevich doktor válasza nem szimpatikus: utal rá, hogy itt mélyebb problémák vannak, és kéri a kérdezőt, hogy a harmónia felépítésére koncentráljon. Egy szó sem esik arról, hogy a férj hozzáállásával van a baj. A doktor úr elfelejti leírni, hogy az egyszerűen NEM NORMÁLIS, ha valaki nem jó a párjának úgy, ahogy van, csak és kizárólag mesterséges kellékekkel feldíszítve!!!!!!!! Nem az ellen beszélek, hogy alkalomadtán ne szórakoztassuk magunkat és párunkat extrákkal, kinek mihez van kedve - de ha CSAK ezekkel megy a szex, ott igenis baj van, ott nincs meg a másik maradéktalan elfogadása, ami a felszabadult és élvezhető szexhez elengedhetetlen.

 

Molnár Gabriella állítólag - bár én ebben kételkedek - feminista főszerkesztő a bevezetőben amellett emel szót, hogy a nőkkel foglalkozó férfiak tudásukat a nők érdekében használják, ne éljenek ezzel vissza. Ehhez képest - tőle ugyan mit várjunk - a csiklóorgazmus mételye ellen küzdő "aktivista", a Playboyba is írogató - jaj! - pszichológusnőnek, Oravecz Éva Csillának és szerzőtársainak 2 esetben is sikerült olyan interjúalanyokat választani, akik ezt véletlenül sem tartják be.

 

Nagyobb öröm volt ugyanebben a lapban olvasni a kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok úszóról, a 17 éves Kapás Boglárkáról, illetve a Dr. Bakos Tóth Márta pszichológus által létrehozott, bakonyszücsi, rákbetegeket és szüleiket segítő központról, illetve a két hegedűs lányról, Pusker Júliáról és Pusker Ágnesről. Vekerdy Tamás is, szokásához híven, korrekten ír a magatartászavaros gyerekekről - a máskor szimaptikusakat író D. Tóth Kriszta kislányának, Lolának viszont állítólag megtiszteltetés, hogy az óvodában a fiúk hívják rendőröset játszani, igaz, ő a házőrző kutya, "de ez pontosan egy házőrző kutyányi szereppel több, mint amit a többi lánynak felajánlottak." (Ugye időben tanulja meg a kislány, hol a helye, és a környezetnek ezzel semmi problémája nincs.) 

 

Összességében úgy veszem észre, ez a magazin mondanivalóját tekintve egyre romlik. Régen nem szabadult el ennyire a hímsovinizmus mentegetésének irányába, voltak kiemelkedő újságírók, akik felemelték szavukat a nők elleni erőszak ellen, pl. Mörk Leonóra, és V. Kulcsár Ildikó pedig a hagyományos nemi szerepek határait feszegette, a gyesen levő apukák mellett állt ki. Ezek a hangok a 2 millió ember által olvasott Nők Lapja mai számaiban elhalkulni látszanak, és ez rendkívül sajnálatos.