A dán meseíró, Hans Christian Andersen (1805-75) életéről készült filmben - melynek a 2. részét tegnap éjjel adta le az m2 - reménytelen szerelme, a gyönyörű operaénekesnő a zsúfolásig megtelt teremben, többek közt a királyi pár előtt a következőt jelenti ki: "Ma énekelek utoljára. Visszavonulásomnak boldog oka van: férjhez megyek. A jövendő életemet alázatosan és örömmel a férjemnek szentelem." A művésznő a korábbi, dívához illő elegáns ruhák helyett nyakig zárt, sötétbarna, puritán öltözéket visel. Zord tekintetű, ellenszenves, a filmben végig paternálisan felette őrködő zongorakísérője felé lép, aki kezet csókol neki. (Ennyit a formális gesztusok és a nők tisztelete közti feltétlen összefüggésről...) "Az élet nem tündérmese" - mondta egy nappal korábban visszautasított kérőjének, a meseírónak, aki most, a hüledezést, feszültséget megtörve, tapsolni kezd.

 
A feminizmus arról (is) szól, hogy tehetséges, munkájukban örömüket lelő nőknek ne kelljen ilyen bejelentéseket tenniük, és tudjanak, merjenek nemet mondani, ha valaki - az egyszeri és megismételhetetlen Embert nem tisztelve bennük - ilyen választás elé állítja őket. Nem csak pl. Maria Anna Mozart vagy Clara Schumann a fájó példák a zene világából - sajnos a 21. századból is tudok olyan esetet, hogy a gyönyörű hangú lány - úgy tűnt, párkapcsolata miatt - feladta az énekesi ambícióit. A napokban (!) jelentette ki egy szenilis politikusunk, hogy a nők a munkahelyükön nem nélkülözhetetlenek, csak a szülőszobán. Pedig anélkül a produktív/művészi munka nélkül, amit a nőknek a társadalmi elvárásokkal dacolcva sikerült véghezvinniük, a világ sokkal kevesebb lenne.
 
A művésznőknek gyakorta sikerült kibújniuk a korlátozások alól, bár ezzel gyakran a társadalom perifériájára is szorultak, rossz erkölcsökkel társították őket. A színésznők, festőnők, stb. házasságkötésük után sokszor kénytelenek voltak felhagyni művészi tevékenységükkel. Az operaénekesi pálya azonban mindig egy többé-kevésbé elfogadott, tiszteletben tartott kitörési formának számított (a teheteséges keveseknek) az elnyomó szerepelvárások alól - de csak mert a szükséges biológiai adottságoknál fogva ezt nemigen lehetett volna férfiakkal megoldani. Ennek ellenére házasságkötése után valóban nélkülöznie kellett a zene világának Jenny Lindet, merült fel bennem a kérdés. A művésznő életrajzának utánanézve, a válasz nem egyértelmű.
 
Jenny Lind Stockholmban született, egyes feltételezések szerint egy tanítónő törvénytelen gyereke volt, emiatt nem tisztázott, anyja házasságkötése után, 1820-ban, vagy annál korábban jött-e világra. Kivételes hangját korán felfedezték, már gyerekként tehetségének megfelelő képzésben részesült. 10 éves korától a színpadon állt, 17 évesen már a svéd opera ünnepelt csillaga. Európa-szerte üdvrivalgással fogadták, fellépései előtt mégis lámpaláz gyötörte. Két évet Franciaországban tanult, de magányosnak érezte magát. Illusztris kérői közt Andersen mellett - "A rút kiskacsa" c. mesét állítólag ő inspirálta, és az író másik meséje nyomán nevezték el "a svéd fülemülének" - Mendelssohn - aki a Lorelei c. operát és az Elijah szoprán szerepét is neki írta - és Chopin szerepelt.
 
Turnéi nyomán jelentős vagyonra tett szert, melyből - kiemelkedő szociális érzékenysége folytán - bőkezűen adakozott kulturális célokra és a rászorulók, pl. beteg gyerekek megsegítésére. Amerikai turnéja során (1851-2) e nagylelkűségét reklámfogásnak is felhasználták, noha nem volt szüksége további népszerűsítésre: amikor partot ért, 40 ezer főnyi üdvrivalgó tömeg fogadta. Majdnem 100 koncertet adott az Egyesült Államokban, és itt ment hozzá Otto Goldsmith zongorakísérőhöz, akitől három gyermeke született. Európába visszatérve az életrajz szerint hivatásos karrierjét feladta (tehát, még ha nem is olyan sokkoló módon, de volt igazság a filmben) viszont ambivalens a leírás, mert ennek ellenére zeneművészeti főiskolai oktatásról illetve számos további fellépésről van még adat. 1870-ben szerepelt utoljára, a férje által szerzett "Ruth" c. műben. (Tehát a film karakterábrázolása nem tűnik hitelesnek, és a visszavonulás annyira nem lehetett drasztikus.)  Részt vett Chopin emlékének ápolásában, Frederick Niecks íróval együtt készítette a zeneszerző életrajzát. Különösen kedvelte Bach zenéjét is. Egész életében elkötelezett volt a társadalom jobbításának lehetőségei iránt, és emellett végrendeletében is kitartott: vagyonának jelentős részét hátrányos helyzetú svéd fiatalok továbbtanulását segítő alapítványra hagyta.
 
Hajókat, parkokat, városrészt, utcákat, szállodát, vendéglőt, operaénekesnőknek megítélt díjat és gyermekkórházat neveztek el róla. Az Andresen-életrajzhoz hasonló fiktív módon egy másik film is megemlékezik róla: "A Lady's Morals" címmel (1930). 1941-ben egy német film készült róla, az általam említett film pedig 2001-es. 2005-ben Elvis Costello operát kezdett írni róla.
 
Látható tehát, hogy életének, munkásságának utánanézve a film hideg, egysíkú, butácska, elnyomott szereplőjénél jóval összetettebb, gazdagabb kép bontakozik ki róla.