A bántalmazott nők, mint pszichiátriai betegek

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

A bántalmazott nők, mint pszichiátriai betegek

március 24, 2010 - 10:21

 

Nem mondok újat azzal, hogy általában azok az emberek kerülnek pszichológushoz, akik egy adott családban, közösségben a leginkább „normálisnak” mondhatóak. Ők azok, akik felismerik, hogy nincs rendben az, ha a szülők nem támogatják érzelmileg gyerekeiket, vagy ha az apa minden este részegen megy haza munka után. (Bővebben ír erről Susan Forward: Mérgező szülők című könyvében, amit mindenkinek érdemes elolvasnia.) Talán az is ismerős lehet, hogy ha egy bántalmazó kapcsolatról van szó, még a szakemberek is gyakran az áldozatot hibáztatják, tartják betegnek. Úgy tűnik, sikerült a problémát „megoldani”: a bántalmazó férfiakkal együttélő nőket hívhatjuk ezután társfüggőknek is.

 

 

Ma reggel a Kossuth rádióban hallottam egy riportot, ami a felvezetés szerint a társfüggőségről, a nekik szervezett önsegítő csoportokról szólt. Bár a meghívottak között egy társfüggő férfi is volt (aki mindig olyan kapcsolatokba ment bele, amelyekben alárendelődött), elsősorban nőkről esett szó. Először egy olyan nő szólalt meg, aki 30 évig élt együtt bántalmazó férjével. A férfi ivott, lelki terrorban tartotta őt és a gyerekeket is, majd a fizikai bántalmazás is megjelent. Őt társfüggőként könyvelték el, és bár a pszichiátere segített neki abban, hogy a másik helyett saját igényeire, jogaira figyeljen, elsősorban mégis az ő „betegségéről” volt szó. A férfi felelőssége, vagy az, hogy a bántalmazás helytelen, fel sem merült. Ahogy arról sem esett szó, mik azok az okok, amelyek miatt nehéz, sokszor lehetetlen (mellesleg veszélyes) kilépni egy ilyen kapcsolatból. Az egyetlen „ok” a nő társfüggősége.

 

 

 

 

Dr. Kővári Edit, a megszólaló pszichiáter szerint a társfüggőség betegség, az ebben szenvedők sokszor depressziós tüneteket mutatnak, így akár bele is lehet halni. Tipikusan alkoholbetegekkel élnek együtt, de másfajta betegeket is gyakran választanak.  Vannak olyan társfüggők, akik teljesen alárendelik magukat párjuknak, vele is maradnak, és ha a másik ezt élvezi, „akkor nincs belőle nagy probléma”. A társfüggő célja a kedvesség, intimitás, odafigyelés kiváltása. Mivel ezt nem feltétlenül biztosítja a másik, gyakran csalódás lehet belőle, így „se veled, se nélküled” kapcsolat alakul ki a két ember között. A pszichiáter tapasztalatai szerint a nők között sokkal gyakoribb a társfüggőség, hiszen kevesebb férfi jelenik meg depressziós tünetekkel. Az önsegítő csoportban segítenek kilépni a kapcsolatból, de akár megtartani is (szerencsére úgy, hogy a „függő” közben felismerje saját igényeit). Figyelnek arra, hogy csak akkor létesítsen valaki új kapcsolatot, ha már „meggyógyult”. Kővári Edit szemléletes példája szerint ha „egy társfüggőt bezárnák 100 másik társfüggővel, és ha csak egy olyan ember lenne köztük, aki meg tudja keseríteni az életét, akkor őt választaná”.

 

Nem nehéz észrevenni, hogy egy régi megközelítéssel állunk szemben új formában. Sok tudományos és féltudományos elmélet ugyanis elsősorban abból indul ki, hogy az ilyen kapcsolatokba csak bizonyos emberek kerülnek bele, mert „rosszul választanak”, „negatív mintákat követnek”, „bevonzzák” az alkoholista, agresszív embereket. Vagyis megint ott vagyunk, hogy a bántalmazott fél a felelős azért, ha őt bántják, ha nem tud kilépni a kapcsolatból, mert valamilyen lelki tényező ezt determinálja benne. Most pedig már nevet is adhatunk ennek a defektusnak, ez a társfüggőség nevű betegség.

 

 Nem állítom azt, hogy ezek az önismereti csoportok teljesen károsak lennének. A félórás beszélgetésből is kiderült, hogy nagy hangsúlyt helyeznek a társfüggők önérvényesítő képességének kialakítására, és arra, hogy elsősorban saját magukért vállaljanak felelősséget, ne pedig egy olyan emberért, aki kihasználja őket. Emellett természetesen igaz, hogy a családban tanultak nagy hatással vannak a párválasztásunkra, önértékelésünkre. Összességében mégis azt gondolom, hogy egy veszélyes, inkább a bántalmazókat támogató megközelítésről van szó.  Így a bántalmazott nők egy kategóriába kerülnek az alkoholista, drogfüggő, szerencsejátékos, bántalmazó férjükkel. Talán nemsokára az incesztusáldozat gyerekeket is hívhatjuk majd „szexfüggőnek”. Ha betegnek tartjuk azokat a nőket, akiket ver a férjük, akkor persze sokkal egyszerűbb kezelni a problémát. Kapnak egy kis antidepresszánst, elmennek egy csoportba, ahonnan aztán megfelelő önismereti munka elvégzése után „gyógyultan” távoznak. Nem kell foglalkozni sem a társadalmi sztereotípiák megváltoztatásával, sem a bántalmazó viselkedés elleni küzdelemmel (sem a házastárséval, sem a szülőkével), csak az érintettek személyes fejlődésével. Ahogy a Névtelen Társ- és Kapcsolati Függő Csoportjának honlapján (http://www.tarsfuggok.hu/ ) is olvashatjuk: „Többé nincs szükséged másokra ahhoz, hogy egy rajtad kívül álló nagyobb erőt keresve rájuk támaszkodj. Ehelyett itt új erőt meríthetsz abból, amivé Isten mindig is szánt téged – a te Értékes és Szabad énedből. „

 

 

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Szerelemféltés

szeptember 27, 2010 - 06:00

A nők elleni erőszakkal foglalkozók gyakran szembesülnek azzal, hogy ha egy férfi megöli párját vagy feleségét, akkor a média „szerelemféltésből”, „féltékenységből” elkövetett gyilkosságról beszél. Erre a nagyon káros eufemizációra jó példa a szombati Fókusz Plusz adása, amit főműsoridőben, valószínűleg nagyon magas nézettséggel vetítettek, „" címmel. 

Mi a nemi erőszak kultúrája? Gyorstalpaló férfiaknak

október 25, 2018 - 00:00

Képzeld el milyen lenne, ha valaki egy szép napon tökön rúgna. Jó erősen, és ráadásul szándékosan.

Összerogysz. Érzed a fájdalmat. Épp hogy el nem ájulsz. A hányás szélén vagy.

És aztán megint tökön rúgnak. És megint.

Képzeld el, hogy először akkor történik veled mindez, amikor 12 éves vagy.

Képzeld el, hogy egy 38 éves nő teszi.

Képzeld el, hogy ez a nő az anyád barátja, akivel üzleti kapcsolatban is áll.