És a kép máris nem oly idilli, a házastársi hűség mögött a korabeli patriarchális társadalom elnyomógépezetét pillanthatjuk meg, amely arra kényszeríti a jobb sorsra hivatott Pénelopét, hogy tipikusnak tartott asszonyi tevékenysége (szövés) mögé bújva, örök várakozásra kárhoztassa magát, míg Odüsszeusz a világot járja. A szorgalmas, hasznos házimunkát végző asszony képe így rögtön más színezetet kap, mert bár Pénelopé maga kreatívnak tartja tevékenységét, valójában nincs más választása, amennyiben meg akar menekülni a kérőktől, akik természetesen csupán az anyagi javakra pályáznak.
Miközben a korántsem olyan jó fej Odüsszeusz a maga kalandjait űzi (Atwood zseniálisan dönti le piedesztáljáról az eposzi hőst, a küklopszot félszemű kocsmárosnak, Kirké szigetét luxusbordélynak minősítve), addig Pénelopé női társaságot gyűjt maga köré tizenkét fiatal lányból, akikkel éjszakánként felfejtik a leplet. Női közösséget szervez tehát, felszabadultan társalognak, finom csemegéket falatoznak, meséket mondanak: „Majdnem olyanok voltunk, mint a testvérek. Reggelenként a kialvatlanságtól karikás szemmel cinkos mosolyokat váltottunk, és lopva meg-megszorítottuk egymás kezét.” Sajnos azonban Pénelopé elköveti azt a hibát, hogy színjátékra kéri őket, hogy az Odüsszeusz távolléte alatt a házat ellepő kérők szándékait kipuhatolják. A lányokat megerőszakolják, de azok hűségesek maradnak Pénelopéhoz, így időben értesülnek a kérők merénylő szándékáról, és persze az utolsó pillanatban maga a férj is betoppan. Véres bosszúja azonban nem kíméli a tizenkét fiatal lányt sem, akiket egy hajókötéllel felakasztat Pénelopé fiával. Pénelopét még a túlvilágon, az örök aszphodéloszmezőkön is mardossa a lelkiismeret, amiért képtelen volt megmenteni szeretett barátnőit, akik szomorú, magányos életében az egyetlen örömforrást jelentették.
Mindenképp szót érdemel a könyv szerkezete és sokat kritizált, már-már pongyola stílusa. Szerintem Atwood szándékosan szubvertálta az eposzi műfajt, végig követhető az eposzi kellékek koncepciózus áthágása (például jelzők esetében egészen a trágárságig), a műfajok keveredése (a regényben betétként olvashatunk a görög drámákra jellemző kórusdalt, verset, népdal jellegű verset, tengerésznótát, balladát, drámát, kultúrantropológiai előadást, bírósági tárgyalást – ezekben nyomokban az eposzokra jellemző hexa- és pentametereket is találhatunk), a pallérozott stílusról nem is szólva. Pénelopé tehát nem kér Odüsszeusz férfinyelvéből (sem), akinek soha nem bocsátja meg a nők legyilkolását, szándékosan és határozottan szókimondó.
A regény egyértelműen feminista szellemben íródott, nyíltan megkérdőjelezi a férfiak felsőbbrendűségét, rámutat a férfiak szexuális erkölcseinek megítélésekor alkalmazott kettős mérce visszásságaira (Odüsszeusz csélcsapságát normálisnak tartják, míg Pénelopét köti házastársi esküje és halállal lakolna, ha ezt megszegné), a tizenkét lánnyal alkotott női közösség a sisterhood szép megnyilvánulása és a kultúrantropológiai értekezés még egyéb, mélyebb, az Artemisz-kultuszhoz való kapcsolódásait is felfedi a történetnek.