A szingli: egyedülálló nő, aki élvezi a helyzetét – vagy csak úgy tesz, mintha élvezné? Sosem tudjuk, hányadán állunk vele. A „szakirodalom” általában önző, független némberként ábrázolja, ám éles szemű politikusunk néhány évvel ezelőtt hordában észlelte. Élete a tévésorozatokban maga a csillogás, ám a magyar lélek neves kutatója szerint egészségtelenebb, mint a dohányzás, a humorista-blogger szerint pedig „végül is nyomorultság”. A szingli hol olyan erős, hogy egy egész nemzet fennmaradását veszélyezteti, hol meg olyan gyenge, hogy Bagdy Emőke rendelőjében sír – méghozzá annyira keservesen, hogy nevető társait is megfosztja szavahihetőségüktől.

A szingli: mesehős. Az egyik változatban bevásárlóközpontokban lebzsel, pezsgőben fürdik, használt papírzsebkendőként elhajított férfiakon tapos tűsarkú cipőben, és a külsőségeken kívül semmi sem foglalkoztatja. Retteg az elköteleződéstől, utálja a gyerekeket, és mélységesen megveti házas, családos ismerőseit. Állítólag a Szex és New York közvetítése alatt lépett le a képernyőről, egyenesen a gyanútlan fiatalok fejébe.

A mese másik változatában egy kétségbeesett, összetört nő a főszereplő, akire lassan ráomlik az otthona négy fala, amelyek közt csak a macskája várja. Kerüli a nyilvános helyeket, mert nem bírja elviselni a párok látványát. Bánatát süteményekbe vagy meggylikőrbe fojtja. Már egy ideje nagyothall a ketyegő biológiai órájától, zokogásban tör ki a gyerekruhaboltok kirakatai előtt, és boldogan mosna a lavór fölé görnyedve kézzel alsógatyát, amelynek a tulajdonosától már annyit sem várna el, hogy egy fokkal szebb legyen az ördögnél.

De hát – már hallom is! – nincs itt semmiféle ellentmondás, ez egy és ugyanaz a történet: a huszonévesen boldogan bulizó, az ajtaja előtt tömött sorokban tolongó, komoly szándékú, vonzó, független férfiak seregét könnyelműen visszautasító fiatal nőből harminc után ifjonti léhaságát keservesen megbánó pária lesz.

Rossz hírem van: ez tényleg mese. A valóságban egyetlen nő sem szokta megbánni, hogy nem ment feleségül Hufnágel Pistihez. Azt annál gyakrabban, hogy hozzáment. Ugyanis még a szerelem sem garancia arra, hogy a kapcsolat sikerülni fog és tartós marad, de a belátásból, megfelelési vágyból kötött érdekfrigy szinte biztos, hogy halálra van ítélve. Olyan partnerrel szemben, akire igazi vonzódás hiányában csak rábeszéljük magunkat, jóval kevésbé vagyunk türelmesek, toleránsak – míg a szerelmünkkel sokszor többszörösen is a kelleténél.

A valóságban a „szingliség” csak az esetek kis részében választott és mindenképpen fenntartani kívánt életforma. Többnyire inkább egy élethelyzet, amibe az ember inkább belekerül, mintsem tudatosan belemegy. Az, hogy találunk-e megfelelő partnert, inkább szerencse kérdése. Az akarat a tartós együtt maradásnál válik fontossá, de még ott is elkerülhetetlenül szükséges, hogy mindkét fél egyformán tudatosan dolgozzon a kapcsolaton. Ha az egyik fél inkább szakít, a másik hiába akar asszertív kommunikációt tanulni vagy párterápiára menni.

Akaratán kívül kerül tehát bele, de nem feltétlenül akarata ellenére – érdemes figyelembe venni a fekete-fehéren túlmutató árnyalatokat. Attól, hogy ez nem kifejezetten vágyott státus, nem a lehető legrosszabb (mert az a rossz kapcsolat!). Se glamúr, se sírás; csak egy állapot, amiről egy frissen elvált anya, akinek a férje a válás előtti években plusz egy ellátandó „gyerekként” funkcionált a családban, mást fog mondani, mint egy huszonéves lány, akinek akarata ellenére még nem volt kapcsolata. Szintén mást fog mondani a harmincas több kudarcba fulladt együttéléssel a háta mögött, egyre csökkenő lelkesedéssel aziránt, hogy az egészet – ismerkedés, randizgatás, reménykedés stb. – megint elölről kezdje. Sőt, még egyazon ember látásmódja is változhat idővel önnön egyedülálló mivoltát illetően, csakhogy jellemzően a kétségbeesést szokta felváltani a megnyugvás, az előnyök felismerése.

A szingliség a házassághoz hasonlóan önmagában se nem jó, se nem rossz: mindkettő csak egy keret, amit a benne élők töltenek meg pozitív vagy negatív tartalommal. Éppen ezért értelmezhetetlen számomra a „házasságpárti” és „házasságellenes” kifejezés – ahogyan az is, hogy ugyan miért hasznos az állapotával megbékélt szinglinek szakmai autoritással felvértezve lyukat beszélni a hasába, hogy márpedig ő nem érzi jól magát. Tényleg ettől várjuk a demográfiai problémák megoldását? És ha tegyük fel, sikerül is meggyőzni a konok szinglit erről (meg a házas, családos élet szépségeiről – mintha csak ezen múlna!), ott már megáll a tudomány, hogy akkor hogyan tovább.

Ha helytelen reakciónak kiáltjuk ki azt, hogy a szingli igyekszik a helyzetéből a lehető legtöbbet kihozni, eredményeket elérni az élete olyan területein, ahol kevésbé függ másoktól, netán sikerélményeket szerezni, hasznosan tölteni ezeket az éveket, akármit is hoz a jövő (ez egyébként miért is gátja egy esetleges kapcsolatnak?), mégis mit adunk helyette? Alternatív megoldása egyetlen „szakértőnek” sincs, legfeljebb az, hogy a saját házasságával példálózik. És? Attól majd másnak is kinő a földből az egyéni önérvényesítését elfogadó és értékelő (merthogy karrierje egy közszereplő nőnek tagadhatatlanul van akkor is, ha konzervatív!), testi-lelki-intellektuális társ? Arról nem is beszélve, hogy egy magánytól kétségbeesett személyre nem szoktak ragadni a potenciális partnerek – hiszen egészséges önértékelésű embernek jogos elvárása, hogy önmagáért akarjanak vele lenni, és ne „végre valaki” alapon.

Mindent összevetve, a magánéletben egy viszonylag szűk mozgástérben, viszonylag kevés lehetőség közül választjuk azt, ami a körülményekhez képest a legjobbnak vagy a legkisebb rossznak tűnik. Nem tartom a vita követendő irányának önáltatással, képmutatással, rossz házasság kompenzálásával gyanúsítani a szingliség ellen feltűnően ágálókat (ha én elvárom, hogy ne vessenek alá hétköznapi pszichologizálásnak, lehetőleg én se tegyem másokkal), egy dolog viszont fontos lenne: ahogyan nem tagadjuk, hogy vannak boldog vagy „elég jó” házasságok-párkapcsolatok, higgyük el azt is, hogy vannak boldog vagy nem boldogtalan szinglik. Ne démonizáljuk azt, aki nem tördeli egész nap a kezét, csak mert egyedülálló. Tegyünk meg annyit egymásért, hogy nem bíráljuk egymás megküzdési stratégiáit. Főleg ha nem tudunk jobbat.

A cikk először a Magyar Nemzetben jelent meg 2016. november 30-án.