A Duluth-modell a családon belüli erőszak megszüntetéséért
november 08, 2015 - 17:09
Minnesota állam Duluth városában jól működő modellt dolgoztak ki a családon belüli erőszak visszaszorítására.
A családon belüli erőszak, vagyis a tartósan együtt élő, intim partnerek közötti fizikai vagy szexuális erőszak jól felismerhető hasonlóságokat mutat az esetek túlnyomó részében: a felügyelet, a fenyegetés, a kényszerítés és az erőszak összefonódó, naponta-hetente ismétlődő rendszerét. Ez a közös felismerés indította el a Minnesota állambeli kisközösségeket, szociális intézményeket, társadalmi aktivistákat és rendőröket, hogy létrehozzanak és közösen működtessenek egy olyan társadalompolitikát, vagyis általános elveket és intézményes gyakorlatokat, amelyek a lehető legkorábban megszakítják és megszüntetik az ismétlődő erőszakot. A mostanáig tartó kb. négy évtizedes munka eredményét nevezik Duluth-modellnek, Duluth Minnesota-beli város után, ahol az első kísérleti projektet elindították. Erről a modellről tartott előadást hétfőn és kedden (okt. 19-20.) Lt. Scott Jenkins az ELTE Állami és Jogtudományi Karán és a Társadalomtudományi Karon.
Minnesotában a korábbi bűnügyi-jogi-társadalmi megközelítés elsősorban arra fókuszált, hogyan védhetné meg a gyermekeket a konfliktustól, és sokat foglalkozott azzal, hogyan és miért vált valaki áldozattá. Az előbbi alapján gyakran mérlegelték a gyermek vagy gyermekek kiemelését a családból, az utóbbi következményeként pedig azt vizsgálták, milyen viselkedésével váltotta ki az áldozat az erőszakot - például nem vezette jól a háztartást, vagy nem nevelte jól a gyermekeit -, és mit kéne tennie, hogy a további erőszakot elkerülje.
Ezeket a szempontokat a fenti közös felismerés hatására az egy egészen eltérő megközelítés váltotta fel. Alapvető elvvé vált, hogy erőszak esetén a fellépést és a változtatást nem az áldozattól, hanem az intézményrendszertől kell várni, az állami és civil szervezetek számára pedig a két legfontosabb cél: megvédeni az áldozatot a további erőszaktól, és megállítani az elkövetőt az erőszakos viselkedésében.
A családon belüli erőszak gyakran bonyolult és jogilag nehezen kezelhető helyzeteket teremt. Például amikor a rendőrség megjelent egy családon belüli erőszak helyszínén, gyakran találkozott azzal, hogy a résztvevők kölcsönösen erőszakkal vádolják egymást. Az ilyen helyzetek kibogozásában váltak fontossá a különböző állami és civil szervezetek tapasztalatai. Számukra megfigyelhető és végigkövethető volt, hogy az aktuális történések mögött gyakran az erőszak és felügyelet rendszere működött, amely jellemzően aszimmetrikus: az egyik fél gyakorolja a másik felett. Ennek a figyelembe vételével gyakran megbonthatóvá válik a kölcsönös vádak patthelyzete.
A rendszeres erőszak és felügyelet hatására az áldozat és az elkövető viselkedése lényegesen eltér. Azt figyelték meg, hogy az áldozatok önértékelése jellemzően csökkent, könnyebben estek depresszióba, fordultak alkoholhoz vagy váltak szerhasználóvá. Előfordult, hogy az erőszak hatására elhanyagolták a gyermeküket, és velük szemben esetleg maguk is erőszak elkövetőjévé váltak. A viselkedéseknek ez az aszimmetriája is segít az erőszak rendszerének felismerésében.
A tapasztalatok alapján összegyűjtötték az erőszak és felügyelet elemeinek ismétlődő csoportjait és ezek tipikus megnyilvánulásait. A következő csoportokat emelték ki:
- megfélemlítés fizikailag fenyegető magatartással,
- férfidominanciára törekvés,
- fizikai erőszakkal, öngyilkossággal vagy feljelentéssel fenyegetőzés,
- a gyermekeket eszközként használó kényszerítés,
- másoktól elszigetelés és felügyelet,
- áldozathibáztatás és az erőszak letagadása,
- megszégyenítés és érzelmi manipuláció,
- a jobb pénzügyi helyzettel visszaélés.
Ezek “hajtják előre” a fizikai és szexuális erőszak kerekét. (A részletes ábra megnézhető itt: [1])
Figyelembe vették azt is, hogy a társadalom lényegesen eltérően szocializálja a nőket és a férfiakat az erőszakhoz való viszonyukban. Ez mindkét társadalmi nem esetében sokkal inkább hozzájárul és fenntartja, semmit megelőzi és megakadályozza a “férfi fenyegeti vagy veri a nőt” típusú helyzeteket. Ezzel összhangban a férfiak által elkövetett erőszakkal szemben sokkal megengedőbb a társadalom, míg ha az erőszak elkövetője nő, az jellemzően nagyobb megütközést kelt. Végül, ezekkel szoros összefüggésben az erőszakos bűncselekmények túlnyomó részét, az Egyesült Államokban 85%-át [2], férfiak követik el, és a társadalmi nemek aránya a családon belüli erőszak elkövetői és áldozatai között is lényegesen eltér.
Mindezek alapján a Duluth-modellben szándékosan beszélnek társadalmi nemekről [3]. Ez a megközelítés ugyanis felszínre hozza a társadalmi nemek hatalmi egyenlőtlenségét, az ezt támogató kulturális és intézményes normákat, és így lehetővé teszi a társadalmi változást és a nőket érő erőszak széles körű megszűnését.
A társadalmi nemek hatalmi viszonyait figyelembe véve a családon belüli erőszakra adott vagy éppen nem adott egyéni reakciók is jobban megérthetők.
Milyen kiutak közül választhat, akit a családjában erőszak ér?
- tette fel a kérdés az előadó. Összeszedtük, hogy alapvetően háromféle módon reagálhat: visszaüthet, elmenekülhet, vagy jelentést tehet a rendőrségen. A nők mindhárom lehetőséget a várhatónál ritkábban választották, és a hatalmi viszonyokra tekintettel ez valójában végiggondolt és mérlegelt döntés a részükről:
- Visszaütni nagyon veszélyes. Egyrészt a férfi sokkal súlyosabb erőszakkal reagálhat, ami mindenképpen rontja a helyzetet, másrészt, ha a nő az őt ért erőszakra válaszul súlyos sérülést vagy halált okoz, akkor ő kaphat börtön- vagy halálbüntetést (az Egyesült Államokban).
- Az elmenekülés szintén nagyon veszélyes, ugyanakkor nem mindenki számára nyitott lehetőség. A pénzügyi, munkahelyi és iskoláztatási feltételek sokaknak nem teszik lehetővé, hogy egyik napról a másikra elköltözzenek. Ugyanakkor - talán meglepő módon - az elmenekülés is nagyon veszélyes. A tapasztalatok szerint az elköltözést megelőző és az azt követő rövid idő a legveszélyesebb időszak egy bántalmazott nő számára, a legsúlyosabb erőszakos esetek egy jelentős része ugyanis ekkor történik. Ennek megfelelően a nők többsége legalább tízszer elhatározta, hogy elköltözik, mielőtt egyszer valóban elindult.
- Végül, a rendőrség bevonása szintén kockázatos, mert ha a fizikai sérülések nem elegendőek a vádemeléshez és az elmarasztaló ítélethez, akkor a férfi még súlyosabb erőszakkal reagálhat. Emiatt a nők a rendőrség segítségét is ritkábban kérték, mint ahogy szükségük lett volna rá.
Mindezek alapján a projektben arra jutottak, hogy az ún. összehangolt közösségi fellépés (Coordinated Community Response), vagyis a kisközösségek, a civil szervezetek, a rendőrség és az állami intézmények együttműködése leginkább akkor tudja megelőzni és felszámolni a családon belüli erőszakot, ha
- biztosítja az áldozat biztonságát,
- növeli a támadó felelősségre vonhatóságát, és
- megváltoztatja a közösségek hozzáállását, hogy ne tűrjék el a családon belüli erőszakot.
Az intézményes gyakorlatok és eljárások alapelveit ezeknek a céloknak megfelelően határozták meg. Konkrétan a következő nyolc alapelvet dolgozták ki:
- Biztosítani az áldozatnak mindazt, amire a biztonságához szüksége lehet: biztonságos lakhatást, ingyenes és számára megbízható jogi képviseletet, anyagi támogatást. Nincs mindenkinek mindegyikre szüksége, mert például jó anyagi helyzetben van, és az áldozatok gyakran nem akarnak részt venni a jogi eljárásban.
- Figyelembe venni az erőszak körülményeit. A fenti módon rekonstruálni az erőszak és felügyelet rendszerét. Ha ez felismerhető, akkor közösségi fellépés mindenképpen elindul, akkor is, ha a rendőrség nem adja tovább az esetet az ügyészségnek. Nincsenek elejtett esetek, mert előre látható, hogy az erőszak folytatódni fog, és még súlyosabb következményekhez vezet.
- Megváltoztatni a támadó viselkedését és az erőszak rendszerét. A modellnek része, hogy amennyiben lehetséges, az elkövetők kötelező oktatáson vesznek részt. A résztvevők gyakran számolnak be arról, hogy itt hallották először, hogy amit tettek az törvénytelen, és börtönbe kerülhetnek emiatt.
- Elkerülni, hogy az állami és civil szervezetek beavatkozása még nagyobb veszélybe sodorja az áldozatot. “Kipróbálunk dolgokat. Ha megvédi a nőket, vagy visszatartja a férfiakat az erőszak elkövetésétől, akkor megtartjuk. Ha nem, vagy visszafelé sül el és tovább ront a helyzeten, akkor kidobjuk.” (rendőr őrmester, Duluth, 1996) [4]
- Figyelembe venni, hogy a közösségi fellépés milyen kulturális közösségben történik. Egyrészt a nők és férfiak viselkedésével kapcsolatos elvárások mások a különböző kultúrákban, másrészt minden közösségnek el kell fogadnia, hogy az áldozatok védelmének biztosítása felülírhat kulturális hagyományokat, elvárásokat.
- Összehangolni a résztvevő civil és állami szervezetek munkáját. Az áldozatok helyzete és az elkövetők viselkedése is jobban követhetővé válik, és a további erőszak inkább megelőzhető, ha a résztvevő szervezetek, vagyis a tanácsadást nyújtó civil szervezetek, a menedékházak, az elkövetők számára oktatást végző szervezetek, a pártfogó tisztek, a rendőrök, az ügyészek rendszeresen, alacsony szinten kommunikálnak és egyeztetnek egymással.
- A bántalmazott nőket is bevonni a rendszer felülvizsgálatába. A rendőrök, szociális szakemberek és bírók korábban is számos részletet és előzményt megkérdeztek áldozattól az erőszakkal kapcsolatban, az információk értékelésébe azonban jellemzően nem vonták be őket. Például megkérdezték, hogy a férfi hord-e fegyvert, iszik-e rendszeresen alkoholt, vagy volt-e korábban pszichiátriai kezelésen, de sosem kérdezték meg, hogy Ön szerint fogja-e bántani Önt ezután?
- Tekintettel lenni a gyermek(ek) szükségleteire. Korábban a gyermekeket gyakran kiemelték a családból, hogy minél távolabb kerüljenek az erőszaktól. Kiderült, hogy ehelyett a gyermeknek sokkal inkább szoros kapcsolatra van szüksége az erőszak elszenvedőjével.
Az előadó néhány további példát is mondott az elvek gyakorlatba ültetésére. Elsőre meglepő lehet, de a súlyosabb büntetési tételek nem feltétlenül szolgálják a családon belüli erőszak megszüntetését. Ha a támadó letöltendő börtönbüntetést kap, akkor utána akár ugyanúgy folytathatja az erőszakot, amíg egy újabb súlyos bántalmazást nem követ el. Ehelyett gyakrabban javasolnak felfüggesztett börtönbüntetést, kötelező részvételt az erőszakról szóló oktatáson és az erőszakmentes viselkedés rendszeres, intézményes ellenőrzését. Az áldozatok érdekének ez jobban megfelel. Egyrészt a nők egy része azt mondja, hogy továbbra is együtt akar élni a férfival, csak ne legyen erőszakos. Másrészt, ha fel akarják bontani a kapcsolatot, akkor így sokkal biztonságosabb körülmények között válhatnak el, költözhetnek el. Ez a megközelítés az erőszak megszüntetése szempontjából is eredményes. A statisztikák szerint azok, akik bekerültek a büntetőjogi bíróság rendszerébe és végigjárták az oktatást, 68%-ban 8 éven belül nem jelentek meg újra a bírósági rendszerben.
Mindezek mellett a modell nincs lezárva. Rendszeresen vizsgálják és felülvizsgálják, és ennek az ad megfelelő alapot, hogy az áldozatok és az intézményi szereplők visszajelzése eleve része a modellnek.
2014-ben a Duluth-modell kapta a World Future Council, az Interparlamentáris Unió (IPU) és a UN Women, az ENSZ nemi esélyegyenlőséggel és a nők helyzetével foglalkozó szervezetének első díját 24 másik módszert megelőzve mint a legjobb társadalompolitikai gyakorlat a nőket és lánygyermeket érő erőszak megszüntetésére [5].
Végül tanulságos lehet számunkra az is, milyen történeti események vezettek a Duluth-modell létrejöttéhez. Ismert, hogy a '80-as években az Egyesült Államokban számos esetben fordultak bírósághoz bántalmazott nők, akiket a rendőrség nem védett meg a férjük által elkövetett erőszaktól. Ezek az esetek egyrészt társadalmi vitákat indítottak el az állami intézmények és kiemelten a rendőrség felelősségéről, másrészt a bíróságok jelentős anyagi kártérítést ítéltek meg az áldozatoknak, ami szintén hozzájárult a modell létrehozásához. Az előadást követő beszélgetésen kiderült, hogy hasonló perek lehetősége elvileg Magyarországon is megvan, de konkrét ügyek, kialakult jogi gyakorlatok egyelőre nincsenek.
A beszámolót készítette: Hudy Róbert
Hivatkozások:
[4] Pence, Ellen and Martha McMahon. 1997. A Coordinated Community Response To Domestic Violence. Duluth, Minn.: National Training Project.
A keddi előadás hangfelvétele meghallgatható itt: https://drive.google.com/file/d/0BwKm3EwpBIZmQkFZVXJDelZTcE0/view?usp=sharing
