A női testet folyamatosan szimbolikus kódokkal ruházza fel a társadalom. Az irodalmi narrációnak is központi témája a női test, ennek a testnek megszerzése, legyőzése, szexualizálása. A női test tárgyiasítása jelenik meg Kukorelly Endre könyvében, az Ezer és 3 – avagy a nőkben rejlő szív című regényben. A botránykönyvként beharangozott mű 2009-ben jelent meg és nagy visszhangot váltott ki. Botrány abban az értelemben, hogy a magyar irodalomban még nem írtak ilyen nyílt őszinteséggel a nőkről, a testiségről és a házasság hiábavalóságáról. Természetesen vannak olyan irodalmi alkotások, melyekben megjelennek az imént említettek, Kukorelly könyve azért emelkedik ki a sorból, mert mindezt maszkulin nézőpontból érvényesíti és csokorba szedi azokat a lehetőségeket, hogyan lehet a tárgyként, objektumként kezelt nőket, szexuális képességeiket és ismérveiket macsó aspektusból tárgyalni. Az alcím megtévesztő, hiszen nem sok szó esik a női szívről, hiszen a narrátor szexuális kalandjait sorolja, a könyv az ő érzéketlen testi érintkezéseinek katalógusa.

 A női test tárgyiasítása, egyetlen testrészre redukálása – amely testrész képileg is megjelenik a műben, hiszen nevek helyett kettős zárójelbe tett számok azonosítják az adott szeretőket – a nő mint individuum megtagadása. A nő tárgyiasítása szembetűnően meg is jelenik a műben a következő sorokban: „…térdeljen le, ügyes kislány, a mutatóujjamat a feje tetejéhez érintem, óvatosan megnyomom, éppenhogy már ettől remegni kezd. Mintha bekapcsolnám, mint egy komputert. Beindítok egy mosógépet.” Vagy később: „Nem miattam viselkedik, egyszerűen ilyen az üzemmód (…) így lett megkonstruálva a ((158))".

A nők tárgyiasítása számos más műben megjelenik, például Kosztolányi Édes Annájában, ahol Patikárius Jancsi képviseli az érdekemberek egy típusát, jellemző ismérve a felelőtlenség, hiszen a világ egy nagy élvezeti cikké változott a szemében. Anna sem más számára, mint egy fogyasztási eszköz. Nem tekinti őt embernek, csupán egy tárgynak, melyet felhasznál kicsinyes céljai eléréséhez. Anna még egy nő által is tárgyiasítva van a regényben, hiszen mikor először áll Vizyné előtt, az új munkaadó úgy veti össze a lányt a cselédkönyvben olvasható adatokkal, mintha csak valami használati eszköz lenne, melynek ellenőrzi a tulajdonságait és paramétereit, hogy valóban azt a „terméket” kapja-e, ami a „tájékoztatóban” is szerepel. Ez utóbbit meg is említette a Fogasházban tartott beszélgetésen az egyik meghívott, Horváth Zsuzsa egyetemi oktató és irodalomtörténész, aki főként a 19. és 20. század fordulóján megjelenő írónők tevékenységeivel foglalkozik.

Ha már a cselédregényeket szóba hoztam, érdemes megemlíteni Kosáryné Réz Lola Filoména című regényét, melyben a címszereplő csupán fizikai lényként, a férfiak szemszögén keresztül érzékelt látványként létezik. El kell viselnie azt is, mikor Schönherr a lábát akarja megnézni, nem tud ellent mondani, hiszen nincs abban a helyzetben, hogy megtagadja egy férfi kérését, Filoména nem tehet semmit, hiszen ő csak egy tárgy, a férfi vágyának tárgya.

A nők tárgyként való kezelése tehát már a klasszikusok munkáiban is olvasható volt, Kukorelly mégis úgy ír róla, hogy amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ahogyan arra Czapáry Veronika sem volt képes.

Kukorelly írásában a nők a narrátor, egy férfi szemszögén keresztül jelennek meg és tárgyiasulnak. Miért csak ebből áll a regény? Hiszen olyan sok kalandot sorakoztat fel a narrátor, hogy már ő is rádöbben arra, hogy beleunt fő tevékenységébe, a csábításba, amit többször ki is mond ebben a naplószerű elbeszélésben. Miért csak abból áll ez az írás, hogyan tárgyiasítják a férfiak a nőket, miért lesznek csupán vágyaiknak, kielégülésüknek tárgyai? Kukorelly válasza ezekre a kérdésekre megdöbbentő volt, szerinte ő csak a férfiak és nők közti szövevényes kapcsolatrendszerről írt, és a kritikák emelték csak ki ezt a tárgyiasítási folyamatot.

A nők tárgyiasítása nem csupán a szexualitással függ össze, megjelenik más is Kukorelly könyvében, mégpedig az erőszak. Ebben a regényben is többször olvashatjuk, hogyan veri meg az elbeszélő a szeretőit. „Mérsékelten erős, váratlan pofon, ha nem nyugszik, kap még, az előbbinél pár fokkal lendületesebbet (…) Bezuhan a konyhaasztal alá, szerencsétlenül találtam el (…) talán berepedt a dobhártyája (…) látni rajta, hogy nem haragszik, eszébe nem jutna, körülbelül egyetért vele. Hogy kapott.” És az elbeszélő csak azt sajnálja, hogy méregből ütött, hirtelen és nem megfontoltan, tiszta fejjel.

Erdős Virág Na ne című írásában is olvashatunk a nőkkel szembeni erőszakról: „Nekem például világéletemben szerencsém volt a férfiakkal, engem még az apám is csak egyszer vert agyon.” „(…) hazafelé (…) minden egyéb indok nélkül jártattam a számat, s mikor aztán Sárbogárdnál kilökött az ablakon, már csak azon aggódtam, hogy van-e nála kulcs.”

Mindkét írásban szembetűnő az a magatartás, amit főként a nőírók hősnői képviselnek: tűrik az élet viharait, elfogadóak, nem lázadnak. Bármi történik, nem haragszanak, ha elbuknak, akkor felállnak, egyetértenek, nem merik saját véleményüket megfogalmazni a férfiak ellenében.

Ha Kukorelly Endre regényében megvizsgáljuk, hogyan jelennek meg a nők, akkor felfigyelhetünk itt is – mint sok más író, például a már említett Kosáryné vagy éppen Földes Jolán regényeiben – a személytelen narrációra. Tehát ezekben az írásokban a nők életének eseményeit az elbeszélő felsorolásszerűen fűzi össze, a szöveg szervező elve a mellérendelés. A beszélő nem alakít ki alárendeltségi viszonyokat, nem strukturálja, csak lejegyzi az eseményeket, az adott női szereplő – a tárgyalt könyvnél a kettős zárójelbe zárt szám – pedig úgy éli meg életének akár sorsdöntő fordulóit is, mint egy időjárás-változást, teljesen szenvtelenül áll az események előtt, nem szól bele annak alakulásába.

Az Ezer és 3 című könyvben is így ír az elbeszélő ((318))ról: „Végigsírja az utat a kocsiban hazafelé, mert ő ezt, értsem meg, csak a szerelmének engedi, nekem nem engedi. Megértem. Nem engedi, hanem hagyja. ((318)) férje pár nappal ezelőtt halt meg, igazából sírás helyett kefélt velem.” Az elbeszélő tehát tudatában van annak, hogy sok nő hagyja, hogy történjenek vele az események, kétségbeesésében rossz döntéseket hoz, mikor vigaszra vágyik, és ezt a férfi kihasználja.

Az író eredendően kezeli a férfiak nők feletti hatalmát, mintha ez ellen nem lehetne semmit sem tenni. Bármi is történik a nőkkel, ők csak elviselik a sorscsapásokat, nem formálnak igényt arra, hogy ők maguk alakítsák sorsukat. A női szereplő nem irányítója, csupán elfogadója saját sorsának. Ezekben a művekben nem artikulálódik a „ki vagyok én?” kérdése, így tehát fel sem merülhet, hogy mire lennének képesek a művekben szereplő nők. Mint ahogyan az idézett részben is megjelenik. A nő társadalmi nemének kategóriájába bele van kódolva, hogy ebben az egyenlőtlen viszonyban a férfiak állnak a nők felett.

Miért jelennek meg a nők a férfiakhoz viszonyítva az irodalomban? Miért kell hangsúlyozni az alárendelt szerepüket, miért alárendelt szerepben kell ábrázolni? Kukorelly szerint ezt sok olvasó rosszul látja, mert férfi és nő egyenrangú, itt nincsenek alárendelt szerepek. Azonban ezt másképp láttam. Hiszen a tárgyiasítási folyamatok lehetőségeinek még nem értünk a végére, és ahol az egyik nem tárgyiasítva van, ott nincs szó egyenlőségről.

A másik eltárgyiasítási eszköz, ha valakit megfosztunk az identitásától. Köztudott, hogy a név személyiséget hordoz, tehát név és identitás összefügg. Kukorelly Endre a regényében a nőket megfosztotta a személynevektől, az elbeszélő a szeretőit számok segítségével tartja számon, ami személytelen, ezzel a nőket megfosztja az identitásuktól, attól a dologtól, ami az emberhez alapvetően hozzá tartozik. Bár az az elemi tulajdon, melyet a nőktől elvesz, nála sincs meg, hiszen nem tudjuk az elbeszélő nevét. A nők viszont csupán számok kettős zárójelben. A könyvben összesen 110 nő szerepel – ezt Horváth Györgyi meg is számolta és írt róla a Magyar Narancsban –, és a sorszámok a könyvben nem követik a kronológiai rendet. Miért kell a nőket még az identitásuktól is megfosztani? Miért vannak alárendelt helyzetben a nők azzal is, hogy név helyett számok jelölik őket? Az író válasza szerint a könyvben szavak vannak, és teljesen mindegy, hogy kit milyen szó, esetében szám jelöl. Teljesen mindegy, hogy Kati, Mari, Zsuzsi vagy ((001)), ((608)), ((221)). A zárójel sem a tárgyiasítás eszköze, hiszen a második zárójel feloldja az elsőt, gondoljunk csak a kettős tagadásra. Véleményem szerint – ami az egyik néző hozzászólásával egyezik – a zárójel neve nem véletlenül ZÁRÓjel, a nevében is benne van, hogy beZÁR valamit, keretek közé szorít.

A másik dolog, amitől a szeretők meg vannak fosztva a regényben, az a nyelv. A számokkal jelölt nők még a nyelvtől is meg van fosztva, annak ellenére, hogy a nyelv az a tulajdon, ami senkihez sem tartozik. A szereplőknek nincsen – vagy csak nagyon korlátozott értelemben van – saját nyelvük, ez pedig a legnyilvánvalóbban a saját történetek elbeszélésére való képtelenségében mutatkozik meg, hiszen csak ritkán idézi az elbeszélő a megszólalásaikat, az író durva, férfias kifejezéseket adott a nők szájába, és a nőket az elbeszélő szemén keresztül látjuk. Az egész regényre jellemzőek a durva kifejezések, a szexualitással kapcsolatos kifejezések közül csak trágár szavakkal emlékezik meg az elbeszélő azokról a nőkről, akikkel dolga volt. A szeretkezés szó egyetlenegyszer jelenik meg a könyvben, akkor is kurziválva, a narrátor mintegy távolságot tart tőle. Tehát a regény nyelviségét tekintve is erősen maszkulin. „Férfigép kopulál itt ugyanis a nőgéppel. Időnként még meg is tapogatja, megnyomogatja, igazi-e egyáltalán.” – írja a már említett Hortváth Györgyi a regényről. A nőiségre ható maszkulin társadalmi elnyomás és dominancia egyik eszköze tehát a nyelv. „Előnyösebb pozícióban van az elbeszélő, hiszen az ő gondolatait ismerjük, mert ő képes közvetlenül kommunikálni az olvasóval. Néha ugyan megszólalnak a női szereplők is, de ekkor a férfihoz, mint szereplőhöz beszélnek és nem a gondolataikat ismerjük meg. A női egyenes beszédet teljesen magába foglalja, elnyeli az első személyű férfi szólam, a megszólaló női hangok nem kapnak külön szövegteret. A férfi narrátor tehát a trágárságig elmenő nyelvi fölényben van.” – ezek a gondolatok jelennek meg Zsadányi Edit A másik nő című könyvében, ahol Esterházy Egy nő című munkájáról ír, a fenti gondolatok azonban érvényesíthetők a most szóban forgó regénynél is.

„Kimeríthetetlen a férfi-nő viszonyok alakulása.  Ez a gazdagság azonban egy erős dichotomikus szubjektum-objektum viszonyba van zárva, amelyben a szubjektum pozícióhoz szigorúan a férfi és az objektum pozíciókhoz kizárólag a női szerepek társulnak. Mivel csak a férfi szemén keresztül látjuk a nőket és csak a férfi beszédét halljuk, újra meg újra szembesülünk azzal, hogy a tekintet és a beszéd tárgya a nő.” – folytatja Zsadányi Edit. A nők tehát ezzel is tárgyiasítva vannak.

Érdekes volt a könyvben, mikor a regény elején az elbeszélő elgondolkodik a házasságon, úgy érzi, hogy a nagy lépést követően elnőiesedne. A nőiséget azonban kiábrándítóan írja le: „Itt-ott megereszkedek, legelőnytelenebb helyeken, kijjebb jön a hasam, rövidebbeket lépek, már-már tipegek, mintha magassarkú cipőbe bújtam volna, mellizmaim zsírosodni kezdenek.”

Negatívan tünteti fel a nőknek azt az igényét, hogy tetszeni akarnak maguknak, valamint a körülöttük lévőknek: „Úgy működik, olyanok a szabályok, hogy a nők irgalmatlanul előkészítik magukat, fel készítik, mell, popsi, comb, szem, száj és karom meg minden, szagok és ékszerek, készületlenül nem indulnak neki, aztán pedig az aránytalan felháborodás azon, hogy meg akarják őket kúrni.”

Nem ritka ma már a médiában sem, hogyha egy férfi megerőszakol vagy megver egy nőt, akkor a nőt teszik felelőssé. Ha nemi erőszak áldozata lett, akkor valószínűleg ő bujtotta fel a férfit, ő is akarta, csak később tagadja. Ha megverték, biztos olyat tett, amiért megérdemelte. A nokert.hu oldalon már volt szó a következő esetről: „Mint arról korábban beszámoltunk, a Kecskeméti Rendőrkapitányság szemérem elleni erőszak bűntett elkövetésének gyanúja miatt múlt hét szerdán őrizetbe vett két fiatalkorú kecskeméti férfit – egy 16 és egy 17 éves tanulót –, akiket azzal gyanúsítanak, hogy két nappal korábban a Kocsis Pál Szakközépiskola használaton kívüli mosdójában fajtalankodásra kényszerítették egy lány diáktársukat. (…) Az illető fiút a bűncselekmény idejére a helységbe kényszerítették, majd onnan nem engedték ki.” Tehát „szegény” férfiak vannak mindig úgy beállítva, mintha ők lennének az igazi áldozatok, mert őket csak kényszerítik…

A regényben a szeretők közül többen teherbe is esnek, azonban az elbeszélő az anyaságtól is megfosztja szeretőit. A regényben a várandós nők nem szülik meg gyermekeiket. „Az a gyerek huszonegy lenne.” – közli egy helyen az elbeszélő.

Azoknál a szereplőknél, akik nőírók tollainak szülöttei, más magatartásforma figyelhető meg a gyermekvállalás kérdésében. Kosáryné Réz Lola Filoménája örül, mikor megtudja, hogy gyermeket vár, ez a szent szégyen új értelmet ad életének. Filoména várja gyermeke születését, és mikor Mariska a világra jön, mindent megtesz azért, hogy kislánya semmiben se szenvedjen hiányt. Árpád születésénél még boldogabb, hiszen fiút szült, és a kor társadalmában csak az tud igazán karriert befutni, aki fiúnak születik. Egy lánynak szinte nincsenek is jogai – ahogy ezt már Filoména is megtapasztalhatta –, kiszolgáltatott helyzetben van, mint nővére, Annuska.

Jellemző a nőírók alakjaira, hogy ragaszkodnak az új élethez, a gyermekekhez, még ha az a férjük zabigyereke is. Ez az utóbbi eset jelenik meg Kaffka Margit írásában, a Két nyárban is, mikor Veron gondoskodik Károly zabigyerekéről. A regény utolsó lapjain Veron a féltékenység személyes drámáját felfüggesztve a „gyerek születik, élni kell” individuumot meghaladó sorsnarratíva késztetését követve indul el a frontra készülő férje gyerekét ápolni a szülőotthon felé. 

Ritoók Emma novelláiban is láthatunk példát arra, hogy mennyire ragaszkodnak a hősnők a gyerekekhez, és mindent megtesznek azért, hogy a későbbiekben az utód semmiben se szenvedjen hiányt. Saját életük és sorsuk másodlagossá válik, csak a gyermek lesz fontos. Filoménával ellentétben a Kosztolányi tollából született Édes Anna nem ragaszkodik gyermekéhez. Nagy szégyenben érzi magát, mikor megtudja, hogy terhes, nem is ellenkezik, mikor Patikárius Jancsi magzatelhajtó port hoz neki. Előtte is hallgatott az úrfira, kipróbálta a különböző házi praktikákat, forró vízbe áztatta a lábát, mikor már megvolt a baj, mindent megtett azért, hogy ne születhessen meg a gyermeke, aki azon a vad éjszakán fogant.

Úgy tűnik tehát, hogy a nőírók műveinek sajátosságai közé tartozik az élet fontossága és előtérbe helyezése. Nem számít, hogy maguk a főhősök szülik meg a törvényen kívüli gyermeket, vagy mások zabigyerekét bízzák gondjukra, nekik a törődés az első, a gyermek is egy cél, amiért küzdeni tudnak, ami értelmet ad a viszontagságokkal teli mindennapoknak.

Kukorelly Endre könyvében azonban a nők nem tartják meg a gyermeküket, vállalják az abortuszt. Ezzel az író megfosztja őket az anyaságtól, újra olyat vesz el a nőktől, ami hozzájuk tartozna, ami életüknek értelmet adna.

A könyv olvasása során született legtöbb gondolatomat nem volt lehetőség megtárgyalni az íróval és a vendégekkel, mert a már a fentiekben megnevezett beszélgetésen meglepetésként érte őt, hogy a nők tárgyiasításával kapcsolatban az ő könyve lesz középpontba állítva, ő maga pedig nem érezte úgy, hogy lenézné, tárgyiasítaná vagy alárendelné a nőket a férfiaknak, így nem kívánt a saját könyvéről tovább beszélni ezen a vonalon. Annyit azonban még megjegyzett, hogy annyira érdekesnek találja a férfiak és a nők viszonyát, hogy élete végéig ezzel a témával szeretne foglalkozni, és erről szeretne írni. A beszélgetésünk pedig tovább folytatódott, elkalandozva a fő témánktól, a nők tárgyiasításától és legfőképpen Kukorelly könyvétől.