Sylvia Plath - Hajsza

Olvasási idő
1 minute
Eddig olvastam

Sylvia Plath - Hajsza

január 02, 2010 - 10:37

 

Egy párduc üldöz szüntelen,
Rögtön megöl, ha utolér.
Fákat perzsel a sűrű vér,
Jár, mint a nap, fenségesen.
A nyomomban van, közeleg,
Lépked feketén és puhán,
Varjú károg a tüskefán:
Vad, végzetes vadászat ez.
Szédít a forró, déli nap,
Szikla szaggat és tüske tép.
Vérében miféle sötét,
Érzéki vágyak izzanak?

Övé a föld: mindent befal,
Lohol az ősi bűn nyomán,
Felüvölt: vért, friss vért kíván,
A szája nyílt seb: húst akar.
A foga fényes és fehér,
Szép szőre forró és feszes,
A csókja perzsel, karma metsz,
Vak szomja végzettel felér.
Mohó nagymacska: asszonyok
Forró vérétől részegül,
A testük ég el étekül,
Ha szörnyű étke fellobog.

Most árny remeg a dombokon,
Az éjfél forr a fák felett;
Ő puha talpakon követ,
Sötét szerelmével befon.
Álmom bozótján meglapul
A fényes karmú karcsú test:
A comb feszes, prédára les,
Vad éhe sosem csillapul.
Heve megperzsel, meggyúlok,
Rohanok égő fák alatt,
Hol oltsam izzó lázamat,
Ha sárga szempár billogoz?

Vérrel próbálom hűteni,
Odavetem a szívemet,
De ez sem elégíti meg:
Az egészet követeli.
Dorombol, csábít, szédülök,
Az erdő lángol, csonkig ég;
Szomjazom szörnyű közelét,
És mégis elmenekülök.
Félelmem szűk toronyszoba,
Oda kerget a bűntudat.
Sorra zárom a zárakat,
De gyorsul vérem ritmusa:

A lépcsőn párduc lépeget,
Hallom: jön, jön, jön, közeleg.

 

 

 

Sor Juana Inez de le Cruz: Ha álnokul és megvetéssel...

november 28, 2015 - 16:51

Ha álnokul és megvetéssel

Tudjátok ítélni csak

A nőket és a gyengeségük,

Bolondok vagytok, férfiak.

 

Ha páratlan buzgalommal

Te ütsz rájuk billogot,

csábítva őket a bűnre,

miért keress erényt s illdomot.

 

Megszerezted elébb, aztán

Kijelented: a nő volt,

Ki téged parázna bájjal

Rútul a bűnbe sodort.

 

E léha szenvedélyben

Ki bűnösebb vajon:

A férfi, ki elbukván csábít,

Vagy, ki azt mondja: hagyom?

 

Bár egyik sem szeplőtlen,

Sylvia Plath: Függőleges vagyok

január 03, 2010 - 17:47

De inkább vízszintes volnék.
Nem vagyok fa, gyökerem nem fogja a földet,
Nem szív ásványi sókat, anyai szeretetet,
Márciusban nem hozok új levelet,
Nem vagyok virágágyak szépe,
Nincsenek láttomon Ah!-ok, nem kerülök
mutatós festményre,
Tudatlanul kell nemsoká ellhulnom,
Hozzám képest egy fa halhatatlan,
S egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb,
S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom,
együtt.

Kosáryné Réz Lola: Vasárnap

október 11, 2010 - 10:20
Kosáryné Réz Lola unokáival - a képet beküldte Dr. Nagy Domokos Imre

 

Emlékeimnek könnyes vánkosán

Vágyom régi vasárnapok után.

Miért, hogy most már nincs olyan soha?

Egyik nap, mint a másik: bús, zajos,

Lent az utcán zörög a villamos.

 

… Messzi vén város. Régi ház szobája.

Kint a fenyők nehézfehér subába’ –

Mint öreg, hűséges tót bakterek –

Állnak sorban a vén kapuk előtt.

Őrzik a házat, hegyet, temetőt.

 

Sétálni megy a kis cselédleány.

Csönd. Majd csengő szól. Jön édesanyám,

s vasárnapi süteményt hoz nekünk.

Imre Flóra: Szerelem

december 14, 2009 - 09:30

Szerintem zseniális...

 

Imre Flóra: Szerelem

 

A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.

Bronzpatájú, verítékes lovak,

Kékesvörösben hullámzik a hátuk,

Rohannak a láthatatlan hómezőkön,

 

Felnyilallik a föld a lábuk alatt.

 

És ég és hegy. És árnyékuk a víz.

A szem egy pillanatra visszahőköl.

Más ég és hegy, más színű itt a víz.

 

Valami kiált a nyers levegőben.

Egy percnyi görcsbe rándult némaság.

Feszülések. Az érdes semmin át

Anna Ahmatova versei

december 22, 2009 - 14:25
Anna Ahmatova

Ház a hóban

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

 

Megjöttél